DivideD – Wacken Battle-élmény és színes fellépések – interjú!

Az idei Wacken Metal Battle Hungary 2022 tehetségkutató és verseny, továbbá színes undergoround metal fesztivál cikksorozatunk záró darabjában egy, a hadak útját már megjárt szereplő és rutinos versenyző csapat bemutatására kerül sor. A DivideD képviseletében először Brother Belmonttal, azaz Jósa Tamással, énekes dalszerzővel beszélgetünk, aki megkapóan mókás, majd komoly és őszinte gondolatokat osztott meg. Majd pedig a csapat újabb képviselője Szabó Dániel csatlakozott egészen hasonló lendülettel, hogy a Fémforgács kérdéseire válaszoljon.

Tamás, láttalak a rendezvény előtt, és alatt. Nem hazudtoltad meg magad, ugyanolyan közvetlenül jöttél mentél, osztottad a jegyeket hazai és külföldi rajongóknak, érdeklődőknek, mint ahogy bármelyik fesztiválon diskurálsz a backstage előtt, vagy a közönség soraiban. Neked ez a kapcsolattartás ennyire a lételemed?

Üdv! Igen, így van, az efféle pörgés éltet és tölt fel a mindennapok szarságai által begyűlt kimerülésből. Szeretek az emberekkel beszélgetni, nem csak a zenéről, filmekről, sorozatokról, minden efféle szarságról, és a „ki mit csinált melyik fesztiválon” sztorik és efféle heherészések sem maradhatnak el. Hiszek benne, hogy évekkel később az ilyen pillanatok fogják megadni a legkedvesebb emlékeket. Habár most egy kicsit sikerült túltolni az energiaitalt, de az igazság az, hogy a verseny előtti szombaton Csehországban játszottunk, oda-vissza vagy 20 órát ültünk egy buszban, ráadásul be is söröztünk és vasárnap reggel 10-kor értem a próbaterem ajtaja elé. Se zuhi, se kaja, nyomás a Barba, valahogy majd lesz. Ebben az állapotban sikerült még a verseny után is pezsgőzni egyet éjféltájt menedzser barátommal, mert neki se volt kedve hazamenni egy kilépő kör nélkül.

Némi feszültséget, vagy izgalmat, ahogy jöttél-mentél, azért látni véltem az arcodon. Jól láttam?

Hát, az említett kevés alvás is beleszólt, de sajnos a dolog számunkra úgy kezdődött, hogy kb. 20 db jegyünknek lába kélt… És mindegyiknek volt gazdája, tehát emiatt kissé stresszes volt a start, de a Reason kisegített minket és adtak megfelelő számú jegyet, cigánkőcsönre. Nem lehetünk elég hálásak nekik ezért.

Az a döntés, miszerint személyesen adom oda a jegyet az érkezőknek sem fizette ki magát túl jól, mert egyetlen beszélgetést sem tudtam befejezni, állandóan ingáztam a kapu és a cuccunk közt (ezt az útvonalat aztán kiháromszögölte Balázs, a Reason menedzsere, aki meglepően jó teleporter hírében áll). És mindezt megtetőzte az, hogy árnyék alig volt, a napot meg úgy égették maxon hiába és az első fröccstől úgy bekúrtam, mint hat másiktól. Igazából csak ezek volt a kilátszódó feszültség okai. – Mindent értünk!

Az én zenei érdeklődésemnek megfelelőn néhány másik mellett vártam a ti fellépéseteket is. És az ízlésem szerint – s mint tudjuk az ízlés és az érzése nem vita tárgya, legfeljebb véleményezni lehet – a szereplésetekkel esélyesnek gondoltalak titeket, a DivideD-ot, mint a rendezvény nyertese. Igaz ugyan, hogy szerintem elég erős mezőny várt az idén a zsűrire, összességében eléggé 10-esélyes volt a finálé. Te hogy láttad az esélyeket?

Szerintem a mezőny erőssége mellett pont miattam nem volt túl sok esélyünk. Valljuk be, többeknek is keresztbeszaladt volna a szemöldöke, ha zsinórban kétszer ugyanaz az énekes mehet ki Wackenbe, még ha a zenekar más is. Továbbá személy szerint biztosra vettem a Red Swamp győzelmét, 2019-ben is rendkívül megszorongatták a heréinket az élbolyban, nameg, kurvajók, remélem a dobogón fognak végezni a kinti versenyen. Az jobban elkeserít, hogy a szakmai zsűri szerint ebből a 10-es csomagból mi az első 5-be sem illettünk, ez sajnos sokat elmond arról a közönyről és mostoha hozzáállásról, ami az undergroundban néha feltűnő dallamos zenék felé árad.

Igen, ezt a furcsa hozzáállást néha magam is megtapasztalom. Noha manapság szinte minden korábbi rock/metal stílus és azok crossoverei jelen vannak az undergroundban is. Úgy láttam, hogy azért ti (is) nyerni jöttetek, azzal a lendülettel akartatok játszani. Sikerült átadnotok, amit elterveztetek?

Igazából egy kurvajót akartunk zúzni, meginni az összes ingyen Monstert a backstageben (DE NEM VÓLT!) és bemutatni a vadonatúj tagunkat, Double Dealert, akivel a zenei és vokálszekció is új dimenziókba fog lépni a jövőben… Hacsak vissza nem megyünk belé!

Hogy mit is hallottunk, íme az erős setlist: (1) Roll Out (2) Meteorite (3) Nemesis Core (4) Beam Me Up (5) Wormhole

Mennyiben különbözött ez a fellépés a te számodra – mint az Archaiccal korábbi nyertes számára -, illetve az egyébként is elég sűrűn fellépő DivideD szereplése itt a tehetségkutatón, mint mondjuk egy hónappal korábbi zenekari koncert?

Sajnos itt cáfolnom kell, mert a DivideD – bánatunkra – egyáltalán nem lép fel sűrűn, borzalmas hatással volt ránk és a mozgásközegünkre ez a covid-hisztéria. Ellenben így, a 25 percnyi idő alatt tényleg lehetőségünk volt pörögni és kompromisszum nélkül a legjobbat nyújtani. A színpad jó nagy volt, a tömeg felhergelve jelen volt, minden adott volt, habár a hangbeállás közben nem ment minden a legzsírosabban. Az Archaicos, 2019-es elődöntővel összehasonlítva ellenben voltak dolgok, amik nekem személy szerint annyira nem tetszettek. Kezdve ott, hogy a zsűriben ülő tagok akkor még nem vállalták fel ennyire, hogy ha szerették valamelyik fellépőt, most pedig a zenekari merchben elöl pogózás azért fura volt. Továbbá amikor arra térnek ki, hogy a banda milyen cipőfűzőben tolja, hogy a rövidnadrág nem színpadképes (kérdezzük már meg Steve Harrist vagy a fél death metal szcénát), vagy hogy egy banda akkor önazonos, ha utcai ruhában nyomja, olyankor én mindig elszomorodtam. Jelen van 10 kurvajó banda, akik közül néhányan már tizen-huszon éve tolják. Azért vannak ott, hogy kijussanak az egyik legnagyobb nemzetközi versenyre, nem azért, hogy amatőr tehetségkutató módjára ilyen kritikákat kapjanak, vagy hogy mit csináljanak másképp.

Lehet a Reason azért csinálja ezt és így húsz éve, mert így akarják és kész. Nem kellett volna ezt túlelemezni. Mondjuk ők kaptak egy olyan mondatot is, hogy az este folyamán ők először hoztak igazi zenét a színpadra… És ez a 8. helyre volt elegendő. Persze, nem lehet mindenki az élbolyban, de az Atrox Trauma már csak a közösségépítő dolgaik és a fesztiválszervezés miatt is megérdemelt volna egy illusztrisabb helyet, tuti jól esett volna nekik a pillanatnyi elismerés, azok a srácok semmiképp sem érdemelték a kapott helyezést… de igazából mit okoskodok, ez a szakmai zsűri döntése volt, tuti ők sem értettek mindenben egyet és azért 10 bandát meghallgatni és objektíve értékelni, tuti nem a legkönnyebb feladat. Olivérrel, ugye, megmaradt a jó ismeretség, vele sokat beszélgettünk aznap, nameg  Csabával is ment a vegyülés, hisz a baráti kapcsolatok inkább megerősödtek az Archaic-szakitás után, amikor kikerültek az üzleti meg menedzselési viták a képből. Völgyesivel is sikerült pár szót váltani két banda között, biztos vagyok benne, hogy maximálisan odatették magukat a feladathoz. Ellenben a közönségszavazás is érdekesen ment, mert régen ezt a papírt a jegy mellé nyomták a kezedbe, most pedig boldog boldogtalan kérhetett a merchpultnál ácsorgó kisasszonytól, az egész teljesen a jóhiszeműségre volt bízva. Talán az sem volt feltüntetve, hogy KÉT zenekarra szavazással érvényes a dolog  [igen ez nekem sem volt egyértelmű hogy a 2 szavazat szükséges, vagy lehetőség] és ezért nálunk rengeteg szavazat ment a kukába, de igazából a lényegen ez mit sem változtatott volna, ennek az estének egy nyertese volt, és az toronymagasan vitt mindent.

Volt benned újra valami borzongás, mint egy rövidfilm, a 2019-es hazai fellépés, majd az Archaic sikere és a kinti szereplés filmkockái peregtek előtted?

Pörögnek azok azóta épp eleget, nem kötöttem ehhez a naphoz. Az egy nagyon szép időszak volt és akkor el is hittem, hogy végre jutottunk valahova, valamire, véget és a temérdek önmenedzselés és szopás és végre kihajózhatunk nagyobb vizekre, vagy megkapjuk azt a megbecsülést, aminek köszönhetően már nem te kell koncertekért kilincselj állandóan. Nos, mindannyian tudjuk, mi lett annak az ügynek a vége (mondjuk mindannyian nem, a mai napig hívogatnak szervezők az Archaic miatt) de visszagondolva annyival másabb volt mindenannyira rendben volt akkor minden a világgal, mindenki tudta magáról, micsoda, kicsoda és mit akar és ha kellően keményen küzdöttél, hacsak egy pillanatig is, de megvolt az eredménye. Nagy buli volt az egész Wacken-ügy, egész más világba léptünk akkor át, bárcsak egy kicsivel tovább maradhattunk volna benne!

És – fordulunk a csapathoz– mennyire különbözött ez a fellépés a banda számára a többihez képest? Itt Szabó Dániel ragadja meg a szót.

Dániel: Nyilván egy saját bulin van idő rendesen felpakolni, belőni a technikát, normális esetben a teljes vizuállal kiállni, amire itt nem volt lehetőség, ezek a száraz, technikai dolgok. Nyilván egy hosszabb műsornál jobban lehet játszani a hangulati ívvel, beleférnek a legütősebb, elszállósabb dalok is, míg egy ilyen 25 perces setlistnél tényleg arra kell rámenni, hogy az elejétől csúcson pörögjön a zenekar- És ha szerencsénk van, akkor a közönség is partner ebben. Most nagyon jó volt a reakció, eleve többen voltak, mint bármikor a korábbi WMB-ken, ahol nézőként vagy fellépőként jelen voltunk (ilyen szempontból valószínűleg jót tett a két év kihagyás, volt ideje frissülni a színtérnek), és az előttünk fellépő bandáknak köszönhetően fel is pörögtek rendesen, mire mi belecsaptunk a Roll Outba. Úgyhogy a közönségről tényleg csakis szuperlatívuszokban lehet szólni. Önálló koncerteken azért kimunkáltabb tud lenni a hangzás mind befelé, mind kifelé, amivel most azért voltak problémák. Ezeket az állandó hangtechnikusunk, Gőcze Máté igyekezett orvosolni. Kihozta a dologból, amit lehetett, hogy a közönség minél jobb hangzást kapjon, de azért ennél sokkal ütősebben tudunk szólni, mint ami itt hallható volt a limitált idő és a technika szűk keresztmetszete miatt. Egy ilyen nagyon feszes időrendben zajló rendezvényen azok a zenekarok tudnak a legjobban megszólalni, akiknél viszonylag egyszerű a zenekari hangkép és lehetőleg minél kevesebb hangszer van, a Red Swamp többek között ezért is tudott kiemelkedni aznap az egyébként baromi erős mezőnyből.

Nagyon elszántak vagytok, hiszen ez már nem az első szereplésetek nem csak a pályázattal, de a fináléban sem.

SzD: Úgy gondoljuk, hogy bár itthon is szépen építkeztünk az elmúlt években, ezzel a látványvilággal, a gegekre nagyban építő, nem full komolyan vett image-dzsel és az eklektikus, de alapvetően nagyon dallamos, retrofuturisztikus zenei vonallal szemben befogadóbb a Magyarországon kívüli közönség. Az eddigi határon túli bulijainkon ismeretlenül is sokkal jobban levették az emberek, hogy mit akarunk csinálni. Itthon ez kicsit lassabban és nehezebben megy. Ezért bíztunk benne, hogy sikerülhet odakerülnünk a WMB nemzetközi mezőnyébe, hátha nyithat olyan kapukat, amiket innen, a hazai undergroundból nehéz áttörni. De nem dőlünk a kardunkba, nincs bennünk görcsölés; nem jött össze, próbálkozunk más utakon menni előre abba az irányba, és természetesen folytatjuk a munkát a hazai színtéren is.

Érzékelem, hogy van bennetek legalábbis némi hiányérzet, hogy ahová mindenki nyerni érkezik ez a vágy most nem teljesült. Köszönöm, hogy ilyen őszintén elmondtátok. Viszont néhány napra rá az élmény már más lenyomatot hagy: hogyan érzitek most, mit tapasztaltatok, mit tanultatok ezúttal?

SzD: Nyilván csalódás, de nem szabad, hogy ez töltse ki a gondolatainkat, túl vagyunk rajta, más dolgokra kell fókuszálnunk. Sok dolgunk van, eleve egy új tag beintegrálása a zenekari működésbe mindig izgalmas dolog, változik a dinamika, máshová kerülnek a hangsúlyok. Változik a megszólalás, bizonyos dolgok eltűnnek, ám más, eddig háttérben lévő dolgok előkerülnek a hangszerelésben. Ezek mellett sem idő, sem energia, sem pedig szükség nincs rá, hogy a tehetségkutatós tapasztalatokon rágódjunk különösebben A szükséges konzekvenciákat levontuk, a lehetőséget és a figyelmet köszönjük a szervezőknek, zsűrinek, technikai stábnak. Nekünk most a jövőre kell koncentrálnunk. A zsűri nem mondott olyan dolgot, amit korábban ne hallottunk volna már akár rajongóktól, akár tehetségkutatón, akár kritikában, így amit érdemes megőrizni és inspirációként magunkkal vinni erről a délutánról, az a hangulat és a támogatás, amit a közönségtől kaptunk és amit ez a tíz zenekar teremtett. Igazából ennek van tényleges értéke, ez számít igazán. Imádjuk, amikor az embereken látszik, hogy akár csak 25 percre sikerül kiszakítani őket a mindennapi verkliből, berántani a mondhatni rajzfilmes/képregényes, sci-fi által inspirált világunkba és adni nekik valamit, ami élményt jelent. Cserébe mi is rengeteg energiát kapunk tőlük, amikor látjuk, hogy önfeledten buliznak a dalainkra. Szórakoztatni szeretnénk a szó szoros értelmében, és a komolytalanságunkkal együtt ezt a dolgot véresen komolyan vesszük.

Mivel a szerkesztők megengedik, hogy a lelkesedésem elsodorjon egy-egy cikkben, így hadd bukjon ki belőlem, hogy az egyik szavazatomat rátok adtam. Mindezt azért teszem, hogy elmondjam: eleinte kicsit furcsállottam is a fellépésetek tényét, mert úgy vélem, a DivideD, mint produkció szerintem már túlnőtt a tehetségkutató szakaszon. Ti hogyan látjátok ezt?

SzD: Nagyon köszönjük és örülünk, hogy érdemesnek találtál bennünket erre! [nevetés]. Bennünk is vannak ilyen érzések, sőt, remélem nem haragszik meg Vörös András, ha a WMB-s fellépésünk utáni beszélgetésünket citálom ide, ugyanis szinte szóról szóra ezt mondta, amit a kérdésben te is feltettél. Nem is valószínű, hogy indulunk több ilyen tehetségkutatón, mivel bennünk is az fogalmazódott meg, hogy nem a mi terepünk a tehetségkutatózás, pláne ilyen keretek közt, amit Tamás is említett korábban. Másrészt pedig eleve hamis reményeket és elvárásokat támaszthat egy tehetségkutatótól várni a nagy áttörést, segíthet bizonyos csatornákat elérni, de ha megnézzük, hogy a korábbi WMB győztesek – nemcsak a hazai, hanem a nemzetközi mezőny élén végzettek is – mennyit profitáltak ebből érdemben, akkor azért olyan sok komoly eredményt nem láthatunk. A Crisixon, a Battle Beasten és a Hamferden kívül most hirtelen nem is tudnék olyat mondani, akik innen kerültek be stabilan az európai turnékörforgásba és akár csak tágabban vett underground körökben ismernék a nevüket, de azért nem követtem olyan szorosan évről évre a versengést, simán lehet, hogy van, aki elkerülte a figyelmem. Persze a célokat is ehhez mérten érdemes belőni, nekünk már az is óriási élmény lenne, ha a Wacken Bullhead Stage-en (vagy méginkább a Wastelanden) nyomhatnánk egy fél órát, de ha valaki azt várja, hogy majd ettől nightlinerrel hozzák haza Európa-szerte ünnepelt sztárként, borítékolhatóan óriásit fog csalódni.

Már az első lemez, a kiadvány maga, a körítés, a koncepció, a megtervezett imázs is azt sugallta, hogy ez valami nagyon tudatos produkció. Most a harmadik kiadványnál tartunk, hazai viszonylatban továbbra is egyedinek tartom. Tudom, ez zene, és lelkesedés, előadás és élmény egyszerre, de mégis mennyire gondoljátok „versenyképesnek” a DivideD-ot a hazai környezetben?

SzD: Ez egy nagyon nehéz kérdés, bár szeretném leszögezni, hogy a „versenyképes” kifejezés nem biztos, hogy a legszerencsésebb, ha zenéről beszélünk. Mert ez szórakoztatás/művészet, nem verseny. Persze hiba lenne és nem is szabad a piaci viszonyokat teljesen figyelmen kívül hagyni, de mi nagyon kis halnak számítunk még ebben a hazai kis kerti tóban is. Tudatosan törekszünk arra, hogy minőségi legyen minden, amit kiadunk a kezünkből, legyen szó mind a vizuális dolgokról, amikért javarészt Tamás felel, mind pedig a zenei háttérről, hangszerelésről és megszólalásról, aminek én vagyok a fő felelőse, illetve a dalszerzésről, amit pedig ketten közösen viszünk a vállunkon. A hazai környezet kérdése mindig nagyon kényes és nagyon nehéz, könnyű abba a hibába esni, hogy úgy mond véleményt az ember, amiből aztán az jön le, hogy savanyú a szőlő. Alapvető dolog, hogy a közönséget nem minősítjük, aki ezt megteszi, az nyugodtan el is áshatja magát, ugyanakkor a másik oldalról nem is próbálunk igényeket felmérni és kielégíteni, elég kitartóan vágjuk magunk alatt a fát azzal, hogy minden egyes kiadványunkon gyökeresen mást csinálunk, mint korábban. [nevetés] Ez pedig nyilvánvalóan megnehezíti a dolgunkat, ugyanis aki szerette a Modulus picit tüskésebb, befordultabb, a sötétebb indusztriális és helyenként nu metalos és modern elektronikus elemekre is nagyban építő világát, az sok esetben nem tudott mit kezdeni a Behind Your Neon Eyes ’80-as évek arénarockjára és a neonos szintikre hangolt, napfényesebb, vidámabb dalaival.

Még úgy sem, hogy azért voltak párhuzamok az első lemezzel, megvolt a kapocs a két album közt, és az alapvető összetevők javarészt ugyanazok voltak, csak más-más elemeket domborítottunk ki, tettünk hangsúlyossá. Mindehhez hozzájön a tudatosan kitalált színpadi jelmezes kiállás, ami kapásból az egyébként zeneileg erre az egészre amúgy potenciálisan fogékony közönség egy szemmel jól látható részét elriasztja. Ez azért van, mert aki úgy hallgat zenét és jár koncertre, hogy mindenképp komolyan akarja venni a zenekart, és egy ilyen kifacsart Guardians Of The Galaxy-legénységet kap az arcába, az zsigerből el fogja utasítani. Ezzel tisztában vagyunk, volt is már, hogy eljátszottunk a gondolattal, hogy ha teljesen el nem is hagynánk a jelmezeket, azért jóval visszafogottabb színpadi ruhákra váltanánk. Általában lemezenként megújulnak a karakterek is bizonyos mértékben, lehet, hogy a harmadik lemeznél ebbe az irányba megyünk majd, még nem dőlt el, bár ötletek már vannak. Volt is egyébként olyan vezető rock/metal webzine-nél író arc, aki közös ismerősünknek mondta, hogy majd akkor lesz Div-kritika meg interjú náluk, ha „elfelejtik az álneves meg maszkos bohóckodást”. Ez amúgy kb. általános hozzáállás a zenekarhoz a hazai magazinok nagyrészétől (tisztelet a kivételnek). Nyilván sokat segítene, ha minél több felületen írnának a lemezeinkről, koncertjeinkről, de ezt a megosztó megítélést vállaltuk, amikor kitaláltuk a zenekar mögötti koncepciót, és egyébként a mai napig teljes mértékben hiszünk benne. Ami kritika megjelent a lemezeinkről és a koncertjeinkről, az viszont pozitív, ennek örülünk, Uzseka Norbi a Hammernél pl. kezdettől fogva tökjól megfogta a lényegét annak, amit adni szeretnénk, kezdve a zenei hatásoktól az élő produkcióig, óriási lenne, ha ez a fajta nyitottság lenne általánosan jellemző a hazai zenehallgató és kritikus berkekben. A bárminemű használható, objektív kritika hiánya egyébként nemcsak bennünket, hanem az egész magyar színteret sújtja sok esetben, mert azzal egy zenekar sem tud mit kezdeni, amikor valamelyik Dankó a Lángolótól odavet foghegyről annyit, hogy „ez egy giccs”. Az ilyen vélemény egy dologra jó: semmire…és mellesleg az ilyen megnyilvánulás nem is kritika, hanem egy nulla értékkel bíró szubjektív vélemény, amit a helyén kell kezelni – azonnal elfelejteni, le is pattannak már rólunk az ilyenek. Nem szabad túldimenzionálni ezeket a hangokat, jöjjenek akár pozitív, akár negatív irányból, sokkal fontosabb, hogy azoknak tudjunk adni egy kellő impulzust, akik belebotlanak online vagy offline a zenénkbe és tetszik nekik, hogy eljöjjenek aztán a koncertekre Ezt az ingerküszöböt amúgy egyre nehezebb átütni, nemcsak nekünk, hanem általánosságban véve is erre panaszkodnak a bandák.

A nagyobb produkciókkal (Amaranthe, Ghost, NFO, Battle Beast) az utóbbi években itthon is teret nyernek, bár Skandináviában (a svédeknél és a finneknél) már régóta menő az elektornikus-funkies, sőt, akár diszkó alapos rock/metal zenék. Itt a Fémforgácson is ráleltem már pl. egy finn bandára, akiknek a zenéje nekem rögtön a DivideD-ot juttatta az eszembe, ezzel az érdekes, madmaxes, cyberpunkos, rock/metalos+kütyüs hangzással. A ti zenéteket nemzetközi viszonylatban is érdekesnek, színvonalasnak és még mindig egyedinek látom. Ez hajtott titeket, hogy a részt vegyetek a hazai Wacken-válogatón?

SzD: Igen, benne volt, hogy talán odakint könnyebben engedik el az előítéleteket és fogadják be a zenét és a körítésként mögé pakolt vizualitást. A Night Flight Orchestra eleve nagy hatásunk (bár ők hozzánk képest egy évtizeddel korábbi dolgokból merítenek főleg), nem véletlenül vendégszerepel Speed a Meteoriteban, de a Ghost és a gótikát modern metalosabb hatásokra cserélő újkori, Unforgiving-korszakos Within Temptation is inspirált bennünket úgy a zene, mint ahogy a színpadi látványelemek kapcsán is. A Ghost egyébként olyan téren jó példakép lehet számunkra, hogy Tobias Forge sem készített még két ugyanolyan lemezt, messzire jutott az Impera stadionrockos felhangjaival az Opus Eponymous korai Mercyful Fate-ihletésű, csupaszabb hangszerelésű, okkult hard rock/heavy metaljától, ugyanakkor nála emellett is nagyon erősen ott van az a karakter, ami egységes arcot ad a daloknak és már az első lemez megírása idején ott volt a fejében, hogy a következő néggyel hová szeretne eljutni… Mi ebben még nem vagyunk elég erősek érzésem szerint, túlzottan impulzívan, ad hoc módon gondolkodunk. És szerintem nem is a harmadik lemezzel jutunk el majd oda, hogy ezt le tudjuk vetkőzni. Lehet, hogy nem ártana nekünk sem, ha profi külső dalszerzőkkel/producerekkel kooperálnánk, hogy ilyen téren előre tudjunk lépni, ez egy érdekes kérdéskör egyébként, ami ettől a témától picit messzebbre vezet.

Hú ennyi tudatosság után ez meglepett, noha érdekes gondolat! Mégis mi az az elem (persze nem tudhatjátok azért merült mert, szóval ködösebben:) mi az a vízió, vagy attitűd, amit egy külső dalszerző jobban tudna a ti világotokba belelátni, vagy azzal nektek utat mutatni? Nem félő, hogy slágerszerzés lenne a célotok?

Tamás: Hát valószínűleg összeszedne [nevetés]! Sokszor esünk abba a hibába, hogy túl akarjuk licitálni saját magunkat. Ha lemezíráskor megvan egy kurvajó dal, akkor az utána következő az csakis jobb lehet, és ha az megfejeli az előzőt akkor ugye az szarabbá válik, tehát rengetegszer visszanyúlunk, átírunk, elbizonytalanodunk. Az ilyen helyzeteket tuti megspórolnánk egy külső arccal, mert ő valószínűleg az asztalra vágna és megmondaná, mi lesz a lemez gerince, és aszerint agyaljunk. Vagy belehallana olyan dolgokat, amiket mi már nem, és olyan irányba vinné el a dolgot, amire mi már gondolni sem tudunk, mert tele a fejünk vagy ronggyá hallgattuk az aktuális dalt. Ilyen volt Björn is, aki sok helyen másképp énekelte fel az általam felnyomott Meteorite-mankót, nameg olyan szexi vokálokkal dobta meg a refrént, hogy egyből más lett. De nekem ezek az eszembe se jutottak volna, hisz a saját verzióval elégedett voltam. Kevesen tudják amúgy, de Double Dealer többször lejött velünk felénekelni a stúdióba, és több refrént is neki köszönhetünk. Bele volt ragadva a fejünkbe a Futurenation és a Space Samurai egy korábbi refrénje, és nem jött más. Ő ráhallgatott, és azonnal hozta a megfejtést. Vokálban annyira jót hozott a The Last Starfighterbe, hogy egyből amerika lett az amúgy tercvokálos dalból, és ott helyben megkértük, hogy toljon fel egy verzét. Tehát Double Dealer tulajdonképp már évek óta tag, csak most egyezett bele. Ilyen és ehhez hasonló munkát várnánk egy külső arctól, olyan útmutatást, ami elvisz azokba a sikátorokba, amikbe mi már nem látunk be. Amúgy a slágerszerzés a célünk, attól sose féltünk.

Amikor az első korongotokat meghallottam, felötlött bennem egyfajta féltés, amit a Wisdom esetében már átéltünk: az első korongtól és a korai koncertektől kezdve olyan koncepciózusan és profin álltak elő újabb és újabb anyagokkal, hogy tulajdonképpen nem tudtak a végén kilépni egy maguk által szabott keretből. Hogyan igyekeztek biztosítani azt, hogy egy ilyen zene nehogy ellaposodjon, hogy a lelkesedésetek kitartson?

SzD: Egy korlátlan zenei és vizuális játszótérként fogjuk fel a zenekart, ahol nincs semmi tabu. Ez egyrészt nagyon tágra szabja az általad említett kereteket, ugyanakkor megvan az a hátulütője, hogy nem tudnak egy nagyon konkrét stílust hozzánk kötni, hiszen mindig mással hozakodunk elő zeneileg. Hadd utaljak itt vissza a korábban említett piaci viszonyokra. Kiadói szempontból azt lehet simán eladni, amit könnyű beskatulyázni – ha azt tudod mondani egy bandára, hogy „olyan, mint a…”, akkor a közönség rögtön tudja mihez kötni és tudja, hogy nagyjából mire számítson. Nálunk ez szinte dalról dalra, de legalábbis lemezről lemezre biztosan változik, nem is keveset. Szóval inkább az a gát, hogy nincs elég jól körülhatárolt keret. Ez kreativitás szempontjából óriási szabadságot ad, mert bármikor jöhet egy szintipopos-AOR-os dal, ami mondjuk simán elmenne a klasszikus Duran Duran vagy a Mr Mister diszkográfiájában is.  De rögtön utána meg jön egy olyan aprítás, amiben mondjuk ott van az ezredfordulós In Flames vagy akár a Fear Factory szellemisége. Ha pedig még inkább azt szeretnénk, hogy a kedves kiadói A&R-kolléga összes, még ki nem hullott hajszála égnek álljon, akkor mindez akár egy dalon belül is előfordulhat. Erre jó példa a tavaly nyáron digitális single-ként kihozott Nemesis Core, ami egy mélyre hangolt, indusztriális módon riffelős kezdés után átmegy nettó synthwave-be, hogy aztán kapjon egy power metalos, kórusokkal felhizlalt refrént, majd egy aljas breakdown után egy komolyzenei ihletésű, tekerős gitárszólót.

A lelkesedésünket alapvetően a dalok tartják fent, mert a korlátok nélküliség miatt olyan dalokat írunk, amiket amúgy hallgatni is imádnánk. A koncertek intenzitása közönségoldalon hektikus, kiszámíthatatlan, a nézőszámok is hullámzóak. Ha csak ez lenne, az gyorsan kinyírná a motivációt, hiába adunk bele 40-50 ember előtt is apait-anyait úgy, mint amikor mondjuk ötször annyian vannak egy Wacken Metal Battle magyar döntőn, nem mindig jön belőle vissza annyi energia, lelkesedés, mint ami belemegy. Ahhoz az kéne, hogy pl. első lépésnek egy A38-at, mondjuk, évi kétszer meg tudjunk tölteni és mellette stabil közönség előtt letolni egy őszi meg egy tavaszi országos turnét. Akár 8-10 vidéki állomással, évről évre. De erre nagyon kevés zenekar képes, pláne azok közül, akikkel nagyjából egyszerre indultunk. Ha emellé pedig kis lépésekben építkezve el tudnánk kezdeni külföldön is megvetni a lábunkat, az azért rendesen motiválna arra, hogy adott esetben jobban rámenjünk a háttérmunkákra, amire nálunk magasabb szinten működő bandáknak külön stábja van (szervezés, social media, stb). És ez valahol egy ördögi kör is, nagyjából minden olyan zenekar szenved vele, akik nem főállásban nyomják a zenekarozást vagy nem úgy rendezkedtek be, hogy kötetlen munkából tartják fenn magukat, hogy a zenélést minden fölé tudják priorizálni.

Tamás, feltételezem az Archaic-os élmény kapcsán azt is látod, hogy a sikernek egyik eleme csak a nemzetközi színtérre jutni, ott bemutatkozni és egy másik nagyon fontos, megragadni és megmaradni. Az eleve angol nyelvű és koncepcionális produkcióval ezt ti hogyan képzelitek el?

SzD: Lopom a show-t és a szót Tamás elől.

Tamás: Baze, nemár!

SzD: Az első lépés – ahogy említettem is az előbb – az lenne, hogy kis lépésekben, a környező országokban majd fokozatosan egyre távolabbra nyújtózkodva eljussunk azokra a területekre, piacokra, ahol ezzel a zenével és kiállással kurrensek tudunk lenni. Ez nagyjából a német ajkú és skandináv országokat jelenti elsősorban, arrafelé szélesebb rétegek fogékonyak az ilyen egyszerre old school és modern, dallamos dolgokra. Ehhez jó lenne egy agilis szervező, aki a kontaktolás részét leveszi a vállunkról legalább részben, mert ehhez mi nem annyira értünk. Van annyi minden teendő, annyira do-it-yourself az egész zenekari működésünk, amit legnagyobbrészt ketten csinálunk, hogy ilyesmire amellett, hogy nincs benne tapasztalatunk, nem is marad energia. De egyelőre nem sikerült olyan embert találnunk, aki ezt tényleg úgy tudná csinálni, hogy érdemi történések kerekedjenek ki belőle. Úgyhogy kénytelenek leszünk újra nekimenni és megpróbálni saját erőből összehozni valamit.  A megragadni-megmaradni-része szintén nagyon nehéz, ehhez nyilván megbízhatóan kell dolgozni és egyfajta kiszámítható ütemben képesnek lenni leszállítani lemezeket, emellett pedig profi, látványos színpadi show-t adni az embereknek. Ebben szerintem megállnánk a helyünket, főleg egy jó technikai stábbal a hátunk mögött, hogy például a sampler kapcsolgatását ne nekem kelljen egy maszkban, limitált látótérrel csinálni a koncert közben. Mindez persze megspékelve ütős merch cuccokkal, olyan dolgokkal, amivel fenntartható az emberek érdeklődése, a mai nagy zajban ez is embert próbáló feladat, főleg „csináld magad”-jelleggel. De ezzel szerintem nem mondtam újdonságot, a profi világ ezekre épít elsősorban. Meg persze a folyamatos jelenlétre az online felületeken.

Tamás: Annyit hozzátennék még, hogy nagyon elterjedt dolog ez a „külföldre szánt” produkció gondolkodás, csak az a baj, hogy ott is van egy piac, ott is vannak helyi zenekarok, bejáratott nagyok. Lehet, hogy amit csinálsz, abból minden utcasarkon van egy. Ráadásul az ő keresetükhöz mérten a befektetendő összegek is bagatellebbek, mint egy szarul kereső magyar bandának. Ha csak azt nézem, hogy 7-8 ezer eurót kérnek el egy nightliner turnés support slotra, azt egy magyar brigádnak eléggé durva összekalapálni még öten is… Ellenben egy német vagy egy svéd a havi zsebpénzéből megoldja. És akkor ott van még az is, hogy a remek hanganyagod, – ami nem lehet itthon sokszor kiadásra elfogadott hálószobademó – olyan más kiadványokkal kerül összehasonlításra, amik ezer eurókból készültek. Így máris nehezebb terepnek hangzik a nemzetközi piac. De ha nem próbáljuk meg bevenni, sosem tudjuk meg. Ismerek olyan zenekarokat, akik olyan hanganyaggal akarnak külföldre lőni, amilyet Dani annak idején kivert volna a kezemből a kiadóba induláskor, hogy „isten ments!”, tehát remélhetőleg a saját igényszintünk segíteni fog ebben.

Bizonyára felötlött bennetek, hogy ez a „zene-csinálás”, a DivideD számára még csak az út eleje. Mi a következő cél, a következő mérföldkő?

SzD: Jelenleg a harmadik lemez megírására koncentrálunk. Double Dealer alias Gellér Tomi személyében egy olyan gitáros csatlakozott hozzánk, akivel teljesen átalakult a zenekar megszólalása. Olyan funkciók jelennek meg gitáron a koncerteken, amik eddig a sűrű szövetű lemezes hangszerelésben ott voltak ugyan, ám élőben nem tudtuk reprodukálni. Ezzel együtt eltűnt némi dög az élő soundból, ahogy kikerült a képből a héthúros gitár, de szerintem már most gazdagabban szólalunk meg, amit elvesztettünk a vámon, azt visszahoztuk a réven. És ahhoz az irányhoz, ami felé most megyünk, ez többet tesz hozzá, mint a mély regiszterekben megszólaló döngölés. Ráadásul Tomi élőben vokálozik is, ami rengeteget ad a koncertélményhez – itt megintcsak a Ghostot és az ő koncertfelállásuk evolúcióját tudnám párhuzamként említeni -, ez már önmagában nevezhető mérföldkőnek. Nem tudom, hogy mikorra tisztulnak le a szerepek, a feladatkörök, még „tanuljuk egymást” Tomival, akivel egyébként 5 éve együtt játsszuk a ’80-as évek emblematikus rockslágereit a Rockstars Not Dead formációban, szóval van már egy jól kialakult színpadi szinergia köztünk, de közös kreatív munkában még nem voltunk benne. Van 2 kész, de még abban a formában kiadatlan dalunk, amit Justin Hill kevert Angliában. Ő dolgozott az egyik nagy kedvencünk, a synthwave-es LeBrock első lemezén, de a Sikth énekeseként vált ismertté, mielőtt producerkedni kezdett. Ezzel a 2 dallal megszondázzuk az európai kisebb és nagyobb kiadókat, hátha sikerül valakinek felkelteni az érdeklődését és eljuthatunk valakihez, aki tud segíteni elindulni a nemzetközi vizek felé is akár kiadás, akár booking terén. Ezen kívül van több kisebb-nagyobb részben kész dalkezdemény, első körben ezeket állunk neki darabjaikra szedni és Tomival összerakni. Távlatilag eddig látunk, meg persze jó lenne a koncertezést is felpörgetni, de nem akarunk óriási terveket szőni rögtön, abból volt már korábban csalódás. 

A műsor a fellépéseitekkel már a zsigereitekben lehetett. Hogyan választottátok ki a 20-25 percre a dalokat?

SzD: Mivel az egy szem új dalt leszámítva ezeket a dalokat évek óta játsszuk, tudtuk, hogy mik azok, amik élőben a legjobban működnek olyan közönség előtt is, akik nem tudják, hogy mire számítsanak. A két, már műsoron lévő új dal közül pedig a pörgősebb Nemesis Core adta magát, mert sodró lendülete és fogós refrénje az eddigi tapasztalatok alapján képes megvenni kilóra a közönséget. A jelszó a buli volt, a sok durva zúzda közé mi szándékosan könnyedebb, bulizósabb hangulatot akartunk vinni, látva a közönség fantasztikus reakcióit, ez szerintem sikerült is, az imádnivalóan türhőtapló Türböwitch-csel karöltve nálunk volt a legnagyobb pörgés odalent.

Más szempontból ugyan már kérdeztem, de most felteszem egy újabb aspektusból is: hogyan éreztetek magatokat a színpadon? Úgy vélem, a rendezvény tétje nem kicsi. Ez mennyiben okozott izgalmat, feszültséget?

SzD: Voltak dolgok, amiktől féltünk, ezekből gyakorlatilag semmi nem igazolódott be (főleg a bonyolult technikai infrastruktúránknál korábban már fel-felmerült gondoktól tartottunk), voltak viszont olyan dolgok, amikre nem is gondoltunk és nagyon megnehezítették a dolgunkat. Lámpaláz nálam nem volt, de amikor teljes meglepetésként ért, hogy a kontrollból kiszedték a samplereket és emiatt két dalt is visszarántottam, hogy újrakezdjük, mert nem hallottam, hogy elindultak az intrók. Na, az váratlan volt és okozott is némi lefagyást! Ilyenkor akármennyire visz a flow, ki tud zökkenteni, és általában kell 1-2 dal, mire ez a feszültség elmúlik. Na, itt erre viszont nem volt idő, úgyhogy úgy kellett megoldani, hogy a közönség és a zsűri lehetőleg ebből semmit ne vegyen észre. [Nem is vettem észre semmi hibát, amit hallottam, akár a koncert-élménynek is mondhatnám, ha felfigyeltem volna rá! – szer.] Vagy ilyen volt az is, hogy a kezdés előtti gyors line check végeztével úgy indítottuk az introt, hogy Tamás még a színpadi szerelésébe öltözködött nagy erőkkel, ott nála volt némi para, hogy odaér-e a mikrofonhoz, mire jön az első verze, leállítani már nem lehetett. De alapvetően úgy mentünk ki, hogy „éreztük a vérszagot”, nem akartunk megilletődöttnek tűnni, és szándékosan az angol nyelvű konferálás mellett döntöttünk [igen ez is jól működött, helyénvalónak találtam, mint hallgató – szer.] ezzel is azt erősítve, hogy a nemzetközi megmérettetésre készülünk.

Tamás: Igen, ezért kaptam az ívet rendesen. Ellenben amikor ugyanezt megléptem 2019-ben az Archaicnál, akkor ezt „bátor” dolognak mondták, pedig ott csak pár mondat volt. Tagadhatatlanul úgy érzem, hogy az angol konferálás pár jól kimondott szóban sokkal inkább odakúr és felpörgeti a közönséget, mint a magyar. Ha jól emlékszem, valaki meg is kérdezte tőlem a zsűriből, hogy miért volt ez, meg hogy sokan bekiabáltak, hogy magyaruuuul. [igen, volt ilyen….] Én azt mondtam, nemzetközi versenyre megyünk, tessék. Érezzétek ott magatokat, ráadásul én voltam az első, aki konferált és közönséghergelt, nem pedig hosszú mondatokban magyarázott valamit a dalról vagy a bandáról. Nagyon komoly érzésbeli különbség így vezetni a műsort, és sajnos az anyanyelvünk kárára, mert ha magyarul szólalok meg, egyből hiába van ott a színpad magassága, egy szintre húzódik vissza mindenki és elvész a varázs. Ahogy a „Magyarországon énekelj magyarul” baromság is kezd kiveszni, remélem ezt is képesek lesznek a beóbégatók elfogadni majd idővel. Én rendkívül élveztem és köszönöm a jelenlévőknek hogy ezt ennyire jól levették.

Össze tudjátok már foglalni, hogy mit adott a számotokra ez a fellépési lehetőség, a visszajelzések, az izgalom és 10-es döntő maga?

SzD: Számomra egy tényleg váratlanul erős fesztiválélményt, ami annak köszönhető, hogy ilyen lelkes és nagyszámú közönség jött el. És, függetlenül attól, hogy ki miatt jöttek, végig nemcsak, hogy érdeklődve nézték, de buliztak is a zenekarok produkcióira. Nyilván adta a lehetőséget, hogy a többi zenekarral bandázzunk… Új ismeretségeket, jó beszélgetéseket és egy rövid, de óriási hangulatú koncertet, ami inkább volt showcase-jellegű, mint igazi koncert, de remélhetőleg sikerült elérni olyan embereket is, akik amúgy maguktól nem biztos, hogy eljöttek volna egy Div-bulira. Ezek után pedig visszajárnak majd a koncertjeinkre.

Hogy telik a nyaratok? Koncertezéssel, munkával, szabadsággal? Tudom felléptek az egyébként teljesen más tematikában szervezett, időben közeli LowLand-en. Az egyik szervező találóan így jellemezte, hogy itt minden tematikus csapat fellép. thrash, death, grindcore… és maga a DivideD… Emellett hol léptek fel a közeli jövőben?

SzD: A nyárra még két bulink van, az általad is említett Lowland, amit már nagyon várunk, mert tavaly a nehezített pálya ellenére (csúszás miatt majdhogynem reggeli időpont egészségügyi gondokkal megfejelve) is óriási buli kerekedett, emellett pedig van egy nagyatádi motoros rendezvény, ami a lowlandes koncert „bejátszója” lesz július 16-án. Ezt leszámítva mindenki elvan a privát dolgaival, ki utazgat, fesztiválozik, más költözködik, mi a most már elég komoly DivideD-érdekeltségű Rockstars Not Deaddel játszunk itt-ott, ilyen unalmas kispolgári dolgok mennek [nevetés]. Mivel a tagcserés bonyodalmak eléggé felborították a tervezhetőséget a koncertezést tekintve, így ezt annyira nem is erőltettük. Eleve több dátumot, pl. a Prog Campet is le kellett mondanunk, mert vagy más, privát elfoglaltság ütötte ki, vagy nem tudtuk, hogy addigra össze tudunk-e rakni akár egy rövidebb fesztiválos műsort. De mostanra ezek az akadályok elhárultak, úgyhogy hizlaljuk a műsort és írjuk az új dalokat, amiket egyébként előszeretettel dobálunk be az élő programba, ezzel is tesztelve, hogy mi működik és mi nem. Úgyhogy izgalmas lesz az előttünk álló időszak.

Tamás: A Lowland-fellépést eleve úgy egyeztettem a szervező Gerivel és a booker Boninnal, hogy ha tele van death, black, thrash komoly logókkal a plakát, akkor mi akarunk lenni az az egyenes betűs, ami kilóg, amiről vágod, hogy más. Jelen voltam tavaly az elejétől fogva, és az a legkirályabb érzés, amikor az odafigyelős, több napon át riffekkel és hörgéssel telement füledet szinte kidugítja egy finom dúros dal a pusztán. Találkozzunk ott, a helyszín remek, a pia ócsó, ráadásul kurvajó zenekarok tömkelege van. Én mindenkinek csak ajánlani tudom. Ezután a DivideD majd elvonul befejezni a harmadik lemezt, de mellette nekem ennyire telepakolt nyaram még soha nem volt… Ám ezekről a dolgokról majd később, mikor túlvagyunk rajta!!!

Köszönjük ezt a szórakoztató és beszédes interjút és nagyon sok sikert kívánunk nektek itthon és külföldön egyaránt!

Nagyon köszönjük a lehetőséget! [nevetés]

Temple of Torment
december 02.