25 év nagyon hosszú idő, főleg egy zenekar életében. Ezt ünnepeltük az elmúlt hétvégén Karcagon. Az 1996-ban alakult Dying Wish ugyanis elérte ezt és ráadásképp a banda első korszakának csúcsát jelentő Never-ending Road lemez pedig idén 20 éves. (Többek között ezekről is szó esett a Fáklya Rádiós interjúban, ajánlom figyelmetekbe, ha még nem hallottátok.)
Szóval az alapvetően püspökladányi csapat dupla évfordulót ünnepelt ezen a szombat estén a kvázi otthonának számító karcagi HEMO-ban. Ha nem csal az emlékezetem, itt láttam őket először (talán ’97-ben…) a pincében, aztán az idők folyamán össze is spanoltunk.

A lemez kapcsán az ismertetőben már kilelkendeztem magam, de a koncert még erre is rátett egy lapáttal.
Azt nyugodtan mondhatom, hogy az idén második alkalommal megrendezett Karcagi Szent Korona Fesztivál jó úton van, hogy hagyománnyá érjen. Itt három további zenekar is emelte az est fényét, igazi fesztiválhangulatot varázsolva a HEMO sokat látott falai közé. A rengeteg ismerős miatt afféle házibuli jellege is volt ennek, sok-sok régen látott arc, régi haverok, barátok, akikkel évek óta nem találkoztunk… már csak ezért is megérte volna. És erre rátettek még a koncertek, amik Mulicz Zoli (ex-Vale of Tears, ex-Stardrive) értő kezei (fülei) által remekül voltak hangosítva.

Bocsássátok meg, hogy nem sorrendben fogok beszámolni az estéről!

Talán nem túlzok, hogy mindenki a Never-ending Road lemezes felállás – ahogy emlegették: Old-Dying Wish – koncertjét várta. Annyit mondok, kizárt, hogy bárki is csalódottan távozott volna. Jó volt újra látni a régi arcokat a színpadon, előbb a koncentrált – kicsit aggódó – figyelmet, ami aztán a program előrehaladtával átváltott megnyugvásba, majd megjelentek a felszabadult mosolyok is.

A lemez Introjára (Never and Forever…) felvonuló csapat a Yearning-gel folytatta. Rég éreztem koncerten azt, amikor a hideg ráz, olyan hatása van a zenének. No, itt megvolt. És a koncert folyamán nem ez volt az egyetlen alkalom. Bár korábban (a Divided, a Remorse és az aktuális DW felállás programja alatt – ezekről később) is nagyon jól éreztem magam, de itt már az igazi otthonosság, a hazaérkezés érzésem volt. Köszi srácok!

Szóval 20 év az 20 év, DE(!) ez itt nem érződött. Olyan elánnal nyomták ezeket a régi, ám ma is kiválóan működő (ergo: időtlen klasszikus!) témákat, hogy le a kalappal. Úgy meg pláne, hogy Gyuri meg Jani hosszú éveket hagytak ki.

Na, de nézzük a programot! Igazi időutazás volt ez a nagyjából egy órás koncert.
A The Wanderer of the Sky egyértelműen a lemez slágerei közé tartozik, itt is feldobta a hangulatot a kezdeti bizonytalankodás ellenére is. Aztán persze kicsit még visszább utaztunk a következő blokkban megidézték a The Silent Horizon EP-t, ami igazából felhelyezte Őket a hazai metal térképére; a Shelter (libabőr másodszor) és a The Night Embraces Me egybegyúrva érkezett. De volt még a The Valley, aminél Maci megemlítette, hogy ez volt a banda első klipje, amiben Gyurit végig üldözték az erdőben (nagy poén volt szerintem, amikor az énekes erre reagált, hogy azóta futópálya van ott, az általa kitaposott ösvényen J). De itt még mindig nem maradt abba az EP-s/demós(?) korszak felidézése, hiszen az első anyagukról a With Brush Of Madness egészen ’99-ig repültünk az időgéppel. De jó dal ez is! Már az első anyagokon is ott volt a potenciál.

A folytatásban azért még elhangzott az eddig kb. sosem játszott Ancient Lands, meg a Fragments, a ráadás pedig a Silent Horizon-os Slave To The Night volt. Ami hatalmas volt azzal a billentyű-dob kezdéssel.

Örömünnep volt ez a színpadon és a színpad előtt egyaránt. A technikának köszönhetően előbb Monori Gyuri, majd Ács Sanyi is lejött a közönség közé, mintha házibuli lenne.

Azt hiszem, így kell megünnepelni egy ilyen jeles (dupla) évfordulót. Kizárt, hogy bárki is elégedetlen lett volna. Mondjuk biztos nem lett volna ellenére senkinek, ha még egy-két dalt (akár a „korai” idők egyik rendszeresen játszott Deep Purple feldolgozását…) hallhatunk, de kerek volt ez így is. Kösz szépen az élményt!

No, az est fénypontja után térjünk rá a többi koncertre, mert kár lett volna bármelyiket is kihagyni!

A Divided kezdett (bár eredetileg Ők zártak volna, de egyéb elfoglaltság miatt – MEZOLIT a Zajon) és nálam itt került a helyére velük kapcsolatban minden. A Metal Factory-n is láttam a csapatot, de be kell valljam ott egyáltalán nem tudtam ráhangolódni (a délutáni időpont sem segített) a csapat által játszott dallamos AOR közeli dalokra. Mondjuk ez a buli megmutatta, ez a különleges fényekkel, image-dzsel (kösztümökkel, álarcokkal, arcfestéssel) felturbózott sci-fis hangulatú zene klubkoncerten jobban hat.

A banda bőgőse – Sol – ugyan csak kartonfiguraként volt jelen, de a hangzásban nem éreztük a hiányát. Profi a csapat és Brother Belmont (azaz Jósa Tamás – aki az este legtöbb csapatban fellépő énekese címet is kiérdemelte) vezetésével egy irgalmatlanul összerakott és előadott velős műsorral kezdte meg a bemelegítést a főprodukcióra. Nekem a Meteorite és a [futurenation] volt a két csúcspont, de amúgy egységesen erős előadás volt. Ezentúl figyelemmel követem a bandát és a lemezeik azóta pörögnek.

A folytatásban a hazai thrash kultikus csapata, a Remorse állt színpadra. A zenekar kötődik Karcaghoz, így kvázi hazajöttek. Az Oláh Zsolt vezette ötös főként az év elején megjelent Kohó c. lemezére koncentrált, olyan dalokkal, mint például a Győzni fogsz, a friss klipes Mindent vagy semmit vagy a Jelbeszéd (Tamás első vendégszereplése) nem is lehetett tévedni.

Erős szettel és kicsit fáradtan érkeztek – öt nap alatt ez a negyedik bulijuk volt -, ennek ellenére nem hagyott maga után kívánni valót az előadás. Ebben a felállásban most láttam először a zenekart, de meg kell állapítani, hogy Rom Gábriel személyében remek frontember tért vissza. Meg is idézték a vele készült Harc lemezt és az olyan dalok is remekül illeszkedtek a programba, mint a 20/40 vagy a koncertzáró, dallamos slágerük, a Várom az esőt.

Nagyon tetszett, hogy a korábbi tagokkal meg a közönséggel is mentek az összemosolygások.
A Remorse továbbra is a hazai thrash alapcsapata, akiket érdemes figyelemmel kísérni és javaslom, hogy ha tehetitek, csípjétek el Őket valami bulin!

A folytatásban már az ünnepelt, a házigazda Dying Wish aktuális felállása következett, akik a jól vezették fel az “öreg fiúk” csapat előadását. Jó rég láttam a csapatot. Sőt, ha belegondolok, mióta Hercegh Csabi dobol, még nem is.

Nem sok üresjárat volt a programban, jöttek a Tükörország és az Üvöltő sötét lemezek legjobb dalai – a Világok húrja például -, de belefért a szettbe a Kalapács tribute lemezre felvett Idegen világ is.
Ha már ünneplés volt, azért visszanyúltak kicsit a saját történelmükben és a Balázs bemutatkozó lemezéről, a D.Y.I.N.G. W.I.S.H.-ről előkapták a Forgotten Dead c. dalt is. Na, itt lépett újra színpadra Belmont. J
A srácokon látszott, örülnek, hogy ismét játszhatnak és hazai pályán ünnepelhetnek. Így voltunk ezzel mi is a közönség soraiban.

Az est záróakkordját – némileg hálátlan módon – a KabinLáz kapta. A püspökladányi csapat a késői órán is lendületesen állt színpadra és nagy beleéléssel adta elő műsorát a maroknyi közönségnek.
Sajnálhatja, aki lemaradt! Mert a nehezített pálya ellenére a csapat olyan lelkesen, ugyanakkor alázattal tolta el a programot a banda, ami sok nagyszínpados társaságnál hiányzik. Azt gondolom, hogy a srácok nagyon ráéreztek erre a kicsit stoneres, kicsit groove-os elegyre. Dalaikban egészséges arányban keverednek az említett ízek, amit Norbi nem szájbarágósan megfogalmazott, ugyanakkor különleges és mégis emlékezetes dallamai koronáznak meg.

A koncertjük legemlékezetesebb momentuma számomra az volt, amikor a vége felé még egy új dalt (Mennyit ér?) is elővezettek Jakab Imiék, ami reménykeltő a jövőre nézve. A programot a legutóbbi anyaguk és a két korábbi lemezük (Most kezdődik – 2018 és Végül helyreáll – 2016) köré építették fel. Olyan slágerekkel készültek, mint a legutolsó EP-ről – ami amúgy a műsor gerincét adta – a Húsevő, a Fény és a Nincs végzet vagy Néhány lépés meg A béke bennem.

Én mondjuk szívesen hallottam volna még egy-két dalt a Végül helyreáll lemezről is, mert ott a címadó, meg az Amiben hiszek nagy kedvenceim, de a Milenneha EP címadója is különleges fénypontja lehetne egy koncertnek (csak mondom). 😉
Szóval kiváló este volt, remek koncertekkel. Köszönöm mindenkinek!