Sacred Reich, Grave, Night Demon – Budapest, 2019. november 15., Dürer Kert

A kaliforniai Night Demon első lemeze is kimondottan kellemes volt, de a 2017-es Darkness Remains még erősebbre sikeredett. A műfaj kedvelői keblükre ölelték a heavy metal legjobb formáját prezentáló nótákat. Több alap stílus is újra előtérbe került a „retro” láz kapcsán, mely alól nem menekülhetett a heavy metal sem. Sorra bukkannak fel a jobbnál jobb csapatok, akik úgy használják fel a már rég lefektetett alapköveket, hogy az egész mégis szórakoztató és üdítő legyen. Vannak olyan bandák, akik akár húsz évvel ezelőtt is alkothattak volna (Blazon Stone, Mirror, Assassin’s Blade), de vannak olyanok is, akik egészen új színeket képesek belevinni, az amúgy nem sok újdonságot felmutató stílusba (Spirit Adrift, Lunar Shadow), maivá és üdévé varázsolva a jól ismert recepteket.

A Night Demon inkább az első kategóriába tartozik, bár ott egészen előkelő pozíciót foglalnak el. Élőben pedig ugyan úgy hozták a nívót, melyet már megtapasztalhattunk a lemezeken. Sorra köszöntek vissza a kiadott korongokról megismert jobbnál jobb szerzemények, melyek időutazásra invitáltak az első másodpercektől kezdve. Hova tovább, a zenekarnak még az idegen tollak is jól álltak, legyen szó Motörhead idézetről (Overkill részlet), vagy pedig egy teljes Scorpions nótáról (In Trance). Kiváló muzsika és hitelesség jellemezte a körülbelül negyven percet felölelő előadást. Bármikor szívesen nézném meg újra a zenekart.

Nem árulok zsákbamacskát, én a svéd death metalt megalkotók egyikének tekinthető Grave miatt érkeztem első sorban az eseményre (annak ellenére, hogy a két másik zenekar fellépése is örömmel töltött el). A zenekar talán nem igényel különösebb bemutatást, sokak véleményét prezentálom a magaméval együtt, ha leírom, hogy a Dismember, az Entombed illetve Unleashed mellet ők a svéd death metal „alapbanda-szék” negyedik lába.

A csapat nevéhez olyan lemezek kötődnek (Into the Grave, You’ll Never See…), melyek több száz, vagy talán ezer későbbi death metal lemezhez szolgáltak munícióként.

A death metalról, mint stílus – legyen szó bármely ágáról – ugyan az elmondható, amit már a Night Demon kapcsán a bevezetőben a heavy metal kapcsán megfogalmaztam. Itt is van retro hullám és újító szándékú csoportosulások is. Véleményem szerint mindenképpen újabb aranykorát éli a stílus, és ez igaz a régi nagyok aktivitására és lemezeinek minőségére is.

Nem indult jól a műfaji úttörők koncertje, mivel Murphy-törvénye érvényesülése eredménye képpen Mika Lagrén hangszere csak kisebb unszolásra (a technikusok hathatós munkájának köszönhetően) kezdett el működni. Aztán viszont igazi svéd death metal múzeumot kaptunk, melyben a tárlatvezetés közben olyan gyöngyszemeket is meghallgathattunk, amik vagy már Krisztusi korban vannak, vagy pedig hamarosan abba lépnek. A csapat pedig kellő határozottsággal és közvetlenséggel vezetett minket körbe az általuk alkotott világban, megmutatva a stílus és a csapat minden erényét. Ez volt az első találkozásom a csapattal élőben, de ahhoz elég volt, hogy még nagyobb elánnal hallgassam a lemezeiket.

Az arizónai Sacred Reich a 2019-es év egyik nagy visszatérője. A csapat több mint 20 éves kihagyás, nem csak, hogy koncertezni kezdett, de még egy új lemezzel is megörvendeztette a nagyérdeműt. Az Awakening kimondottan erősre sikeredett, belekötni meg mondjuk csak az alig fél órát meghaladó rövidségébe lehet szerintem.A banda az új lemezes Manifest Reality-val csapott bele a húrokba, majd következett a Sacred Reich talán legnagyobb slágere, az American Way címadója. Aztán sorra érkeztek a nóták, a csapat minden korszakát megidézve.

Itt jegyezném meg, hogy nyoma sem volt biztonsági hakni faktornak, a színpadkép egy ereje teljében lévő zenekart mutatott, akik nyilván okoztak nosztalgikus pillanatok a közönség soraiban bulizóknak. Igazából azt gondolom, ha az ember már nagy visszatérésre adja a fejét, akkor csak is így érdemes.

Phil Rind arcát figyelve egyértelművé vált, hogy a feltámadást a zene szeretete, a színpadon lét öröme okozta. A frontember szinte gyermeki bájjal élvezte az előadás minden egyes pillanatát, de az egész zenekarról sütött a megelégedettség, hogy újra a világot jelentő deszkákon lehetnek.

Egyedül az „újonc” Joey Radziwill-t tudnám felhozni, mint kritikus pontot. Zenei értelemben semmi gond nem volt a játékával, eljátszott mindent úgy ahogy azt kell, viszont az örökké „vicsorgós” attitűd ennél közegidegenebb már nem is lehetett volna, főleg a szinte már már aranyos Phil Rind tükrében. Értem én, hogy a mimika fontos része az előadásnak, de valaki szólhatna neki, hogy ez nem az a zenekar, ahol ez szükséges (inkább árt, mint használ). Ezt a tényezőt hamar kizártam, csak akkor tekintettem a színpad jobb oldalára, ha elfelejtettem a rossz emléket.

A régi nóták és az új lemez szerzeményei egyaránt megmozgatták a nagyérdeműt, és meg kell mondjam, ha nem tudtam volna, hogy új nótákról van szó, elhittem volna azt is, hogy ezek is a hőskorban születtek. A legnagyobb ovációt a The American Way dalai mellett a gigasláger Surf Nicaragua váltotta ki a közönségből.

Három kiváló zenekar prezentálásában tapasztalhattuk meg, hogy mennyire élő a mai metal színtér. Három stílus, három zenekar, egy kiváló este. Köszönjük Cudi Purci Booking!

Képek: metal.hu