FEZEN 2023 – Egy vélemény: jó volt!

A FEZEN 2023-as rendezvény első fellépőinek bejelentései során több ismerősöm, akikkel a rock és metal széles palettáján rendre hasonló koncertekre járunk, fanyalgott. Meglehet, hogy a FEZEN elkényeztetett minket az előző években és ezért az egyébként nem sokkal korábban hazánkban fellépett HammerFall és Helloween ezért nem voltak elég húzó nevek a metal fanoknak. Az ezek mellett meghirdetett Guano Apes és Ugly Kid Joe fellépése mellett sem. De úgy gondoltam előre, és mondom most utólag is, mindenki maga dönt – a fesztivál azért nagyon változatos volt. Ami azt illeti az említett négy nemzetközi banda lemezei közül (mára már) csak a Helloween albumait gyűjtöm, így akár fanyaloghattam volna én is. Viszont a közvetlenül minden fesztiválon, vagy ha még nem kapható, akkor az első adandó alkalommal megvásárolt jövő évi bérletemmel általában nem csak a nagyszínpad(ok) fellépőire vagyok kíváncsi.

Előszöris: a fesztiválra a zenei élmény miatt járok. Még nem laktam a környéken, amikor az 1997 óta szervezett fesztivál a székesfehérvári és környéki underground rockzenekarok bemutatkozásaként létrejött. Van egy-két cimborám, és azóta több ismerősöm is, akik rendre felléptek a kezdeti időkben ott. Később lehetőségem nyílt a Bregyóba, a kemping területére járni a bulira, amikor már többszínpados hazai fesztivállá vált. Ugyan kihagytam az alkalmat, amikor először lépett fel külföldi-nemzetközi sztár, az U.D.O. csapata. Viszont a második ilyen alkalommal, amikor a barokk köntösökbe öltözött Edguy után a Helloween lépett fel magam is elcsodálkoztam a hirtelen változó léptékeken. Egyrészt a zenei palettán, másrészt az érdeklődők számán a fiúkon-lányokon és az egyre vegyesebb korosztályon. Arra is emlékszem, hogy cimborámmal álltunk az akkori nagyszínpad elé rakott kényelmes taposók legszélén és előttünk két fiatal csaj, amolyan középiskolások egymás felé fordulva, összeszorított térdekkel ereszkedve egymásnak cincogtak-kiabáltak ámulatukban, hogy itt a Helloween, ezt el sem hiszem, hogy igaz”! Teljesen átéreztem a lelkesedésüket, ahogy azóta is minden évben teszem a FEZEN-en. Úgy emlékszem, kábé ezidőtájt jártam a Várpalota (!) melletti valamikori úttörőtáborban rendezett Twisted Sister-koncerten is – akkor a számomra egyértelművé vált, hogy pl. a Slayer hegyaljai koncertje annak idején nem egy eltévedt Greyhound buszjárat következménye, és az azóta műfajában világsztárokkal megrendezett fesztivál-bulik sora sem véletlen itthon. Ellenben az országban több helyen (persze nem egyszerre) lehet jól megválasztott időben olyan koncertet, sőt fesztivált szervezni, ahová nem csak egy nemzetközi hírű zenekar, de megfelelő létszámú közönség is ellátogat. Végül így esett ez megint az idei FEZEN-en is. Fanyalgók ide vagy oda, a rendezvény nagyon sok embernek okozott örömet és kikapcsolódást az idén is. Azzal tisztában kell lennünk, hogy a fesztivál nem csak a rock és metal zene rendezvénye, hanem jó ideje igyekszik úgy szórakoztatni, hogy akár egy család is jól érezze magát több különböző színpad előtt, ha a városból, ha a környékről, pláne, ha messzebbről érkezik. A rendezvény egyébként is illeszkedik a város nyári rendezvénysorozatába, amit a főutcai maskarás királybáb-felvonulás, a több évtizedes múltra visszatekintő nemzetközi néptánc fesztivál, katonazenekarok előadása, fényfestés és színházi előadás, egyéb tereken tartott koncertek és végül – a jó sokszor alaposan feltúrt, ma is méltatlanul kiépítetlen valamikori királyi temető felett – a koronázási ünnepség, mint előadás zárnak.

A FEZEN 2023-on az én naptáramban minden napra esett valami érdekesség, akármelyik színpadnál. Vártam is látni a hagyományosan a Csarnokban (Fezen Klub) színpadra jutó hazai underground fellépéseit. Idén sem csalódtam, mert egyrészt több tartósan megbízható színvonalú csapatot láttam, másrészt olyanokat – úgy hiszem, és nagyon szeretném is – akik előtt nagy jövő áll. Ez utóbbiak között bátran kiemelem az End Of Paradise és a From The Sky zenekarokat. Már megfelelő méretű rajongótábornak játszott a Mudfield – ahogy cimborám mesélte, mert az ő fellépésükről sajnos csak hallatottam, mert más színpad előtt ácsorogtam. A termen túli kert apró színpadán immáron hagyományosan játszott pl. Takáts Tamás és csapata, az Ørdøg alkalomra szabott reinkarnációja, a Diabolus is – ismét nagy sikerrel. Az idén többedjére lépett fel pl. a Firkin is… és már csak ennek a három fellépőnek buliján is mindig azt érzi a látogató, hogy ez a hely is szűk lett a sok érdeklődőnek. A kerthelyiségben a hangerő, és a hely lehetőségei miatt a zenekarok jellemzően valamilyen akkori különlegességgel is készülnek; ez a szándék a családias környezetben mindig eléri a hatást. Minthogy itt is van egy bárpult, a szórakozás meglehetősen sokrétű tud lenni… A kerthelyiség varázsa, hogy az érdeklődők ismét a fülledt csarnokon áthaladva rendre meg-megtorpannak, sőt leragadnak az akkor már újabb banda előadása előtt és alatt. Szerintem elég sokan ismernek meg így újabb és újabb hazai rock-metal bandákat.

A Fezen Klub színpadán lépnek fel persze olyan nem-új bandák, rétegzenét játszó zenekarok is, akik nyilvánvalóan nem a busás bevételért játszanak évtizedek óta. Így néztem meg az idén a AMD-t, bombaerős utóbbi lemezükről is játszottak néhány számot a másfelől időutazás szerű – és sajnos töretlenül aktuális – régi dalaik mellett. Előző nap éjjelén a teljes teltházban a karzatról élveztem, illetve élveztük a családommal és néhány barátommal az Aurórát. Akkor is rácsodálkoztam, vagy inkább szomorkodtam, hogy a jó punk-rock zene szövegei mennyire aktuálisak manapság is. Igazság szerint nekem élőben hiányzik a lemezeken hallható plusz gitársáv, de annyi szerint, hogy koncerten náluk nincs megállás! Számos dalt hallottam abból az időből, amikor én ismertem meg őket (másolt szalagon) és amikor a srácaink megszerették a zenéjüket, ugyanolyan sokatmondó gondolatokkal. Nem biztos, hogy a frissen érettségizett pogozók (akik, becsületükre legyen mondva, az egész buli alatt végigtolták!) minden sorra pont ugyanazt gondolják, vagy egyáltalán értik, hogy miről szól (az a kor) – de lesz néhány évtizedük még megérteni a régiújat is, úgy hiszem. Még én is középiskolás voltam, amikor őket már fogdában melengették (akkori) rendszerellenes dalaik nyomán. A rendszerváltotatás(i kísérlet) és az azóta  eltelt évek azonban semmit sem koptattak sem az Auróra, sem az AMD üzenetein.

A csarnoki (és a kerthelyiségi) bulikban tetszik azok bensősége hangulata is, hogy a keverőstől a biztonsági szolgálaton át minden „szolgáltató” segítőkész és közvetlen, a lépten-nyomon felbukkanó ismerősök mindig apró csoportosulásokat eredményeznek (van, aki így nehezen jut el egyik színpadtól a másikig). Ezekhez gyakran csatlakoznak maguk a fellépők is.

A városi, azaz vasúti bejárás a több sínpálya felett átvezető szegecselt acélhídon, közvetlenül a Fezen Klub/Csarnok és így a mögötte megbújó kerthelyiség mellett halad el, így mindenki hallhatja mi szól éppen a helyen. A covid utáni visszaindulást követően ezen a hídon áthaladva lehetett odébb belépni, míg az előző években még a Mártirok úton. Szerencsétlen módon sokan kígyóztak sorban álláskor (a karszalagra váltáskor) ilyenkor az úton, ebből a szempontból jobb megoldás, hogy inkább lépjen a tömeg a túloldalra a beléptető kapukhoz. A FEZEN az idén újra üzemeltett sátorhelyeket. Az első napi sorbanállásnál esett le, hogy tavaly ennek hiánya bizonyára sokakat tartott távol. Az idén, a tavalyi fiaskót megismételve a szervezők (vagy végrehajtók) ismét jó sokakat igyekeztek elriasztani azzal, hogy a meghirdetett kapunyitársa (figyelem: ezt követte az első nap első fellépőjének koncertje a Csarnokban!) megint nem sikerült elindítani a sort. Ácsorgásunk alatt a második plexiablak-elhúzás sikertelen hadműveletekor fogalmazták munkából érkező kollégáim, hogy „a megelőző évi vevői megelégedettségi visszajelzések kiértékelésének hiányával” találkozunk ismét. Hogy miért lovagolok ezen? Hát azért, mert az emberek természeténél fogva a negatív élmények sokszor és sajnos meghatározóbbak és a közel egy évi tervezés, előkészítés (ahogy erről korábban Kovács Tóni, az egyik főszervező mesélt) zárójelbe kerül, mert a lelkesen készülő első zenekar első fellépéséről hiányzik a közönség… Végül azonban sokan odaértünk az End Of Paradise nagyszerű bemutatkozására. (Erről bővebben: itt.)

A koncertről siettem tovább felmérni a többi színpadot. Egyfelől örültem, hogy a hatalmas Sátorban mekkora helye lesz mind a fellépőknek, hátuk mögött egy pompás kivetítővel, mind pedig a közönségnek. Végül sem a hangosítással, sem a hangerővel és a hangulattal – úgy általában – nem volt problémám, bár nem mindig volt tökéletes. Ekkor még lehetett arra számítani, hogy az előző napok szele és esőzései után esélyes lesz a rendkívüli és váratlan érdeklődés a Sátorban, bárki is játszik majd akkor ott. Az idén egyetlen Nagyszínpadot azonban megkímélte az időjárás. Pontosan a fesztivál ideje alatt nem esett az eső, illetve ami esett az senkit sem riasztott el. Második elégedetlenségi pontom a FEZEN szervezésével kapcsolatban lehetne a mindössze egyetlen nagy színpad, de ez nyilván a felhozatal és szerződések kérdése. Amit viszonyt nagyon hiányoltam a számos nálam alacsonyabb látogató miatt is, hogy a nagyszínpadi kivetítő nem adott megfelelő élményt arra, hogy HammerFall és Helloween méretű zenekarokat azon láthassa távolabbról is a nagyérdemű. A kivetítés (a Helloween alatt) javarészt a zenekari koncepciót szolgálta animációkkal. A színpad két szélén kihelyezett „közvetítő” monitorokkal sokkal nagyobb élmény lett volna közönség jó részének. Szerintem erre gondolni kell – akkoris, ha pl. nem én vagyok a fesztivál aranytojást tojó tyúkja. Mert ugyan rendre veszek 3-4-5 bérletet évtizedek óta, de odabent mértékkel fogyasztok és fogyasztunk, jellemzően méreg drága vizet és alig valamit enni… Tulajdonképpen a zenei élmény miatt járok (járunk) sok éve, és – őszintén mondom – mélységesen megvetem azokat a büdösszájú láncdohányosokat, akik a feleségem képébe fújják a füstöt a tömegben, miközben vele azt a helyet keressük, ahonnan ő is jól láthat és nem csak színes hangyákat a reflektorfényben. Mindezek mellett évtizedek óta tapasztaltam azt a családi-esemény hangulatot, amikor bátran vittem (vittük) azóta felnőtt fiainkat a legjobb hazai és nemzetközi zenekarok, kicsik és nagyobbak koncertjeire. Az élményt rontó apró atrocitások engem (a kisebb gyerekeink, vagy párom/feleségem biztonsága érdekében) mindig azon idióták miatt érnek (mondjuk minden második-harmadik évben), aki a banda általuk ismert egyetlen száma miatt éppen akkor akarnak nagyon sürgősen előre rohanni, amikor már egyszerűen nincsen hely. Vagy éppen az olyan pocsolyamalac részeg alakok (férfiak és nők, fiatalok és korosak) miatt, akik persze nagyon jól fizetnek, és bizonnyal nem fognak emlékezni rá, hol jártak előző éjjel. A telefonon egy durván ugráló fekete-színes-fekete-színes… paca zenés felvétele fog csak tájékoztatást nyújtani erről.

Azt hiszem az én legnagyobb bajom a fesztiválokkal kapcsolatban, hogy utálom a tömeget… Ezért sokkal jobban szeretem, ha már, akkor a tömeg azonos céllal van jelen – ezzel már könnyebb megbarátkozni. Ilyen volt az Ugly Kid Joe frenetikus koncertje. Ahogy az AC/DC játszik Motörhead-et, kicsit southern-boogie-san. Noha itt is megmozdult a tömegen át néhány ezt-ismerem-mennem-kell figura a „cats in the craddle…” és a hárommal később utolsóként játszott „I don’t care anything about you” soraira, azért a meglehetősen homogén, jó előadásra a tömeg a Sátorban valóban a zenekar életműve miatt érkezett. Őszintén megmondom, sosem hittem, hogy ez a kaliforniai punk túléli önmagát, és addigra jócskán túl voltam bármiféle lázadó attitűdön, így nekem a dalaik lemezről-lemezre semmit se mondjanak. Noha meghallgattam többet, egyet sem vettem meg. Ehhez képest itt, gyakorlatilag minden nótájukat ismertem és – ráadásul – nagyon önazonosnak, hitelesnek találtam. Valószínűleg azért, mert ők maguk is azok. Összeszedett, erőteljes produkcióval, üresjáratok nélkül indították nálunk az európai turnéjukat. A koncerten igazi családi happening hangulat uralkodott, nem csak a nyakakban ülő és éneklő (!) kisgyerekek miatt. Ezt énekesük észrevételezte is, mondván, mi kell ennél jobb? Ugyan nem vártam meg, de azt mondják (számomra hiteles források), hogy a Guano Apes hasonlóan nagyívű bulit csapott. Hát, magamra vessek.

Az azonos érdeklődés hangulata a FEZEN során a két nagyobb színpad közül inkább a Sátorban jelent meg a számomra. A második napon ugyan kihagytam a blű-ű-ű-ű-űzt, de aki ott járt, állította, hogy Deák Bill zenekara briliáns volt, és meglehetősen sok érdeklődő előtt nagy hangulatban játszottak. Ezt egy blues-rajongó barátomtól tudom. Mi aznap a Lord közepére érkeztünk a keverő mellé a sátor szélére. A zenekar egyrészt kiválóan szólt. Másrészt a közönség olyan kiemelkedően pontosan, hangnemben énekelt, hogy azt öröm volt hallani. Kétségtelen, hogy az egyébként új dalokat (~40 éve) író Lord nem a tizenévesek zenekara, és a számomra a kislemez és az első három album teljesítményét sosem tudták felülmúlni, ezen a fesztiválon rendszeres fellépőként mindig nagy hangulatú bulikat adnak. Némi időutazásra indultunk ezután a Totális Metal nevezetű produkcióval. Ott, ahol mi álltunk, kicsit tompának tűnt a hangzás, de két oldalt és elől viszont mindenkinek élesen és remekül szólt. Sok-sok személyes emlék, meghatározó pillanat kötött és köt engem és a páromat az itt elhangzott dalokhoz, életutunk egy-egy lépcsője is volt valamelyik aktuális koncertjük kapcsán. Az egyik (mára felnőtt fiunk) pedig mellettünk ugyanúgy végigénekelte a dalokat, mint a közönség jelentős része. Úgy készültem, hogy noha megvan az összes lemez, amin Rudán Joe énekel (bármely zenekarban, vagy előadóként), mégsem bírom azt, ahogy elnyávogja az összes Pokolgép-sort – holott képes azokat pontosan kitartva is kiénekelni. Mindigis szerettem Kalapács József pontos artikulálását, a legszebben éneklő magyar rock/metal énekesként és énekhangjának zengését, akár a Pokolgépben, akár szólóban, akár Mefisztulész macskaként. Viszont amennyire megkopott mára, azzal jócskán veszített a varázásból a számomra. De erre a bulira úgy érkeztünk, hogy az egy híján teljes „Régi Gép” (Nagy Dáviddal kiegészülve) megéri a bizalmat. Olyannyira, hogy a best-of minden dala telibe talált, a két énekes kifejezetten jól énekelt. A számomra borzongató volt a „szülessen meg minden gyermek, kivéve…” bevezetővel indított Háború gyermeke c. dalnak az aktualitása – szemem előtt láttam gyerekorom városának ifiházát, és azt, ahogy koros kamaszként a dalt először halottam élőben – mostani feleségemmel. Ezzel együtt a koncert egyáltalán nem volt nosztalgikus. Egyrészt a zenészek (majdnem mind) ma is aktívak, a zene maga olyan ősi „hazai Judas Priest”, aminek ilyen pontos játékát sok mai nemzetközi fiatal banda is megirigyelné. Nem is véltelen, mennyi hivatalos és kalóz kiadványban terjesztik az első néhány Pokolgép albumot – néhány hónapja egy webes ügyfélszolgálat helpdesk-jének munkatársa kolumbiából jegyezte meg nekem a szerviz során, hogy mennyire szereti ezt a bandát. Cikáztak a gondolatok és az emlékezetes pillanatok a fejemben, míg sorra játszották a nyilvánvalóan nem teljes régi repertoár dalait. A közönség itt is kitett magáért, köztük jónéhány fiatal, akiknek úgy látszik ma is sokat jelent a ~35 évvel ezelőtti mondanivaló, az örökké friss zenével. „Majka dalát” pedig tényleg aktuálisabbnak éreztem, mint valaha – noha sem én, sem a mi gyerekeink nem gazdátlanul nőttünk fel, de akadt néhány elkaklódott barátom… A Pokolgép munkássága és hatása valóban túlnőtt a zenei korlátjain. A Sátorban pedig (a le-lefulladó kivetőt leszámítva) megfelelő technikai támogatást kaptak a remek előadáshoz.

Ugyanezen a helyen láttam később, igaz akkor az első sorból a Cadaveres Eszencia produkcióját. Miután a fellépésükről külön beszámolót is írtam, így itt mindössze annyit írok, hogy parádés volt. Hogy ez így kevés? Írhattam volna, hogy búcsúfellépés, de ahogy az előző banda esetén, úgy itt is hozzáteszem, hogy nosztalgiát és búcsúzkodást a zenészek előadásában aztán nem lehetett tapasztalni. A FEZEN másik különleges jellegzetessége, hogy (a fent felhánytorgatott most-nagy-rajongó-lettem-ezért-mindenen-átmegyek iditótákat leszámítva) abszolút nézőbarát, különösen az ilyen kultikus zenekarok koncertjén! Így az első sorban sem vert hátba senki (bár régebben voltam olyan CDT-koncerten, amikor kaptam álltamban is), mégis végig éreztem a padozat mozgását. Alig néztem hátra, olyankor viszont láttam a táncolókat, ugrálókat, de a látvány, a profin működő kivetítő, a színpadon folyamatosan cserélődő felállás, a valamikori érák váltásai, majd együttes fellépései teljesen lekötöttek. Oké, tudtam már egy zenekari videó nyomán és az Analog-buli után is mire számítsak, de ekkora színpadon ilyen pazar fényekkel és jó hangosítással igazán lenyűgöző volt! Az évtizedek metszetét adó dalok, a koncert-végi, a 30 évet jelképező háromgyertyás torta, a közel spontán pólódobálás, az all-star-CADA-legénység a színpadon tényleg kiemelkedő élményt szolgáltatott. Ugyanitt láttam később a Cro-Mags jelen felállását is, ezúttal a második sorból. Később, alkalmi ismerőseimtől sorbanállás közben hallottam, hogy a szétválás előtti, vagy a másik fél zenekara miért másabb, vagy akár jobb, végül azonban egyetértésre jutottak abban, hogy ez a koncert is nagyon jó volt, eleven és közvetlen. Az olyan fenevadak, mint a CADA-legénysége, ilyenkor háttrébb állnak, mintha a munkahelyemről mennék szakmai útra…

A napok során el-ellátogattam a pop vagy pop/rockzene színpadára is, ami az utolsó napon kifejezetten a metálé lett. Vannak olyan előadók, vagy legalábbis zenegyártók, amelyek sikere felett egyszerűen nem tudok napirendre térni. Alighanem a rock/metal zenék többségének tartalmas mondanivalóján edződve nem tudok mit kezdeni a felületes a popzenei Coelhok és Oraveczek (miért ismerek ilyen neveket?!) nagyívű semmitmondásaival. De, láthatóan nagyon sok, az életének rohamos fejlődési szakaszában járó tizen-huszonéves vevő volt erre is – ez egy ilyen buborék. Ami azt illeti pont ezidőben a sátorból is kihallatszott a metalgiccs (és itt nem glam-re, vagy dallamos rockra gondolok), de persze ez is ízlés dolga… Ilyen pillanatokban az zavar, hogy az értékes produkcióktól vonják el a teret. S mindez bármennyire is szubjektív, azért mégis elég lenne elolvasni egy-egy dalszöveget, megpróbálni érteni azt… megnézni ahogy játszik (vagy nem játszik) egy hangszeren. Ezért is üdítő – szerintem -, hogy pl. a Bagossy Borthers a fesztiválon jelentős közönséget mozgatott meg. További sikerük miatt remélem, hogy nem csak divatból. Ahogy ezen elmélkedtem ismét vissza, a Csarnokba tartva feltűnt, hogy milyen sok a szanaszét dobált szemét! Már a második napon hegyekben állt némely kuka mellett, és ez sajnos általánossá vált a negyedik napra. Voltam olyan FEZENen, ahol kifejezetten feltűnő volt, ahogy jönnek-mennek a hulladékgyűjtő munkások a koncertek alatt is. Ha tetszik, ha nem, tömegben az ember olyannyira birka tud lenni, hogy ilyenkor bizony a szemétszedés látványa is kontrollálja. Most láttam olyanokat is, akik a hátuk mögött álló (majdnem teli) kukától pl. a sátor széléhez mentek ott eldobni az üres poharat, mintha az letéve a földre nem lenne ugyanolyan szemét, mintha dobná… A beléptetési mizérián túl szerintem a hulladék kezelése alapvető feladat lett volna – ahogy volt is korábban ezen a helyen.

Ahogy a napok során jöttem-mentem, több kapu felé is jártam, az is feltűnt, hogy hangosítás mennyire más, mint az elmúlt években. Egyik nap messze a helyszíntől a családi házas övezet túlsó határán is jól hallottuk a Lord egyik dalát, amit alig nyomott el a rózsaszín-gej mobil vidámpark csilingelése és a béna konferansza. A Csarnokban annyira nagy volt a hangerő, (ld. fent és kapcsolódó koncertbeszámolókat), hogy az hol fentről, hol lentről a koncert élvezhetőségének határán járt! Kifejezetten sajnáltam emiatt a kiváló DivideD produkcióját. Láthatóan mindent beleadtak úgy, hogy emellett nem látszott rajtuk erőfeszítés. Színpadi rutinjukat nem csak ezzel a bandával, többük a Rock Stars Not Dead-del is folyamatosan növelik, így érhető, hogy nagyon meggyőző koncertet adtak. Működött mögöttük a kivetítő, ahol nagyon kimunkált vizualizációjuk pergett. Jósa Tamás, mint jó frontember vitte a showt úgy, hogy a zenekar minden tagja kivette részét a mozgással, beállásokkal. Gitársukkal Tamás, mint egy John Bon Jovi/Sambora-páros énekeltek, pontosan szépen. Nem is véletlenül említettem ezt a két nevet, mert zenéjük a dallamos-elektronikus kütyühangzással dúsított modern metaltól a dallamos metalig-AOR-ig terjed már a DivideD palettáján is. Remélem, hogy nem csak azok élvezték, akik ismerték a dalaikat, hanem azok is, akik a keverőnél leálltak megismerni a csapatot.

Lassan összeszedtem hát, hogy a tömeget mennyire nem kedvelem, amikor meg nem a zenéért megy a zenei fesztiválra, milyen bosszantó. Megfogalmaztam, hogy az indokolatlanul hangos erősítés hogyan tud elvenni a produkcióból, – igaz nincs is ok izgalomra, ha szervezetlenség miatt nem jut oda a potenciális közönség. Rugdaltam szemetet bosszúsan a jó ideje taposók nélküli kavicson és dacoltam rajtam átvágni akaró részeg bunkóval, miközben láncdohányos paraszt füstjét szívtam, helyemet féltve, ahonnan legalább valamit is látok. Így fordultunk a szemerkélő langyos esőből (két hatalmas ívvel) szivárványossá vált ég alatt a Depressziót követő HammerFall koncertjére. Eleve jól szórakoztam, mert a szünetben játszott zenéket nagyon szerettem és szeretem, noha azok eleve egy régebbi évtized (évszázad és évezred) rockzenéit képviselték. Egészen pontosan azt, amikor még a rajongók jó része is buta klikkekbe tömörült, merthogy a virtuóz hangszeres játékkal és eszméletlen énekhanggal szóló Dokken és a Firehouse nem fér össze a metallal. Nos, de! Az ezen bandák tündöklése utána a heavy/power metal szempontjából annak idején légüres térbe dacosan érkezett HammerFall lendületes koncertet adott, amolyan best of módra. A fesztivál produkciójaként egyébként önmagában pont úgy néztem meg, ahogy annak idején – egy másik stílusban – itt mindkétszer a Dream Theatert. Nagyra tartom az energiát és a szándékot, a kitartást, ám a HammerFall esetében ismét nyugtáztam, miért hagytam fel az albumaik vásárlásával. Már a harmadik korongnál gondoltam, hogy ellaposodás nélkül nem lehet ezt a harciszekeret tovább tolni. Azóta is csak egy-egy korongot vettem, amikor tényleg úgy tűnt, hogy az első két album színvonalát, friss energiáját tudják nyújtani. A koncerten azonban olyan előadást nyújtottak, ami nagyon sokaknak lehet példa a követőik, vagy velük egyidős pályatársak számára! Természetesen nekem jobban tetszettek a korai dalaik. Emellett az újak és újabbak megint csak az erő-kalapács-üllő-láng-fáklya-hős-izom-hit-kitartás-dicsőség-metal stb. témakör nem is túl változatos és nem is cizellált feldolgozásával teljesen belesimultak a repertoárba. A körülöttünk lévő hatalmas tömegnek pedig nagyonis tetszett a műsor! Meg is volt erre minden oka, illetve okunk. A színpadon öt kiváló zenész, teljes energiával az előadásra koncentrálva, sok esetben begyakorolt, néha már kimódolt mozgással, barázdabillegetéssel és helycserékkel egyszerű molinó alatt, alig valami szünettel nyomta a showt. Természetesen hallottunk egyedi hangszeres produkciókat is, de egyik sem vette el a zenekari egység hangzásának varázsát. Ahogy Joacim énekelt, az pedig egészen elképesztő volt a számomra. Rég nem követem a HammerFallt, fogalmam sincs, évente mennyi koncert és milyen életmód jellemzi a zenekart, de valami oknál fogva a skandináv egészség valósága, vagy mítosza (ahogy odavalósi néhány munkatársam révén is) jutott az eszembe az egész banda energiáját látva. Mint előadás, nagyot alakítottak és ezt valóban hatalmasra duzzadt tömeg köszönte meg nekik.

Az est fénypontja az utolsó. negyedik napon kétségtelenül a Helloween volt. Ez a banda a maga kemény, dallamos gyors teuton metaljával szédítő magasságokba emelkedett. Egyszerűen messze kimagaslik a metal mezőnyéből 4-5 másik csapattal együtt egyediségével, és mégis kérlelhetetlen keménységével. Ezt azért is tartom érdekesnek, mert amikor az első mini-LP-jüket megvettem, egyáltalán nem volt jellemző a korosztályomban az a népszerűség, sőt az az áhitat, ami ma ugyanazokat a dalokat övezi sokkal szélesebb körben. A koncert maga tényleg (és ismét) egy családi esemény volt, olyan, amiről kamaszként sosem álmodhattam, csak láttuk a Metal Hammer lapjain milyen az amerikai aréna rock látogatottsága, ahol tömegek vonulnak fel. Oké, az európai metal eleve máshogyan indult, mint a mára szintén patinás tengerentúli zenékkel, de olyan tempóval, amit a kontinensen a javarészt a Helloween (és a Maiden) diktált. Ahogy a HammerFall felvezette őket: következzenek most azok, akik nélkül a svéd zenekar sem lenne… A közönség soraiban a jellemzően saját pénzükből fizetőképes fiatalabb és középkorúbb látogatók, férfiak és nők mellett nagyon sokan voltak egészen (vagy láthatóan) idősebbek a másik oldalon pedig sok-sok tényleg fiatal lány és fiú is. És a Helloween dalokat józanok és részegek egyaránt énekelték! A mögöttünk álló kőkori fanok pl. imádták a Hansen-érát, igaz akkoris is őt követelték a színpadra a sörmámorukban, amikor éppen ő játszott… De a tömeg ugyanolyan lelkesen hallgatta és énekelte a Deris-korszak nótáit, máskor a Kiske-dalokat is. Emellett – és ezt mindenki érzékelte – az utóbbi Pumpkins United-koncerthez képest ez a buli nem egy ugyanolyan örömünnep volt, hanem annál sokkal több. A Helloweennek valahogy sikerült rátenni még egy lapáttal, mondhatni nagyon tökösen csinálták –a recept az lehet, hogy nincs megállás, csak új dalok. Eljátszották az új all-star felállásuk néhány általam is várt nagy nótáját. Ahogy a Maident, úgy a Helloweent sem izgatják formai kötöttségek, sem rádióbarát dalhosszok. És persze a közönségét sem. Mint egy kényelmetlen kavicson kivárt színházi előadás, olyan volt az egész! Tekintettel arra, hogy mint a jégkorongban alkalmanként egész sorokat cseréltek (1 fő híján) a színpadon az üresjáratokat hosszúnak éreztem, de mindenért kárpótolt a válogatáslemezes első nóta, majd a mini-LP-medley, utána a legjobb Kiske– és Deris-dalok java. Nem is értem, a közönség jó része (!) miért indult haza az első rész után, amikor nyilvánvaló volt a folytatás! A kiszámíthatóan tervezett ráadásban játszott Keeper… felemelő élmény volt. Pozitív üzenetét sokkal direktebb módon közvetítette a How Many Tears-békedal, az idén, valószínűleg a nyilvánvaló félelmetes körülmények miatt a szövegre utalás nélkül rövid felkonffal. („And the Russians won’t be so late / Uncle Sam don’t want to wait / No matter if you’re black or white / You never ever had a right” – írta Hansen éppen a hidegháború végén.) A zeneisége mellett ez az elgondolkodtató tartalom is lehet az oka annak, hogy a Helloween ilyen kiemelkedően messzire jutott egy teljesen új zenei stílusban. A mind a közönség, mind a zenekar által várt végső ráadásban az I Want out kötelező darabként harsogott, minden torokból, közönségénekeltetéssel… a konfettiágyúig és az ismét égnek eresztett hatalmas lufitökfejekig, amiket vagy puttonyos autókban, vagy cabriokban vittek haza.

Kovács Tóni és csapata megint kitett magáért, minden háborgásom ellenére nagyon jól éreztem magamat, és ezzel nem voltam egyedül. Nocsak, máris meghirdették a 2024. évi időpontokat (2024. július 31-augusztus 03). Irány a jegypénztár! Aki csak teheti, nézze meg a Csarnokban a jövő zenéjét is!