A kaloforniai Death By Stereo (DBS) 25 éve (jubileumi turné a mostani) tolja az arcunkba rendkívül egyedi hardcore/metal/punk elegyét. A csapat hangzása ezer közül is felismerhető. Emellett az én fejemben úgy élt a csapat, mint elég nagy közönséget vonzó produkció. Anno láttam őket a Szigeten, és úgy emlékszem, ott rengeteg embert vonzott. Ezért aztán kicsit meglepődtem, hogy egy olyan zenekarnak nyitnak, akiket még hírből sem ismerek (elnézést kérek a Grade 2 rajongóitól, ez lehet, hogy az én szegénységi bizonyítványom).

Jómagam a 2003-as Into the Valley of Death című lemezzel ismertem meg a csapat munkásságát a Death Is My Only Friend-ig. A bagázs nagyon jó érzékkel keveri a pörgós hardcore/punk alapot a rendkívül fogós metal témákkal. Mindezt élőben megspékelik egy hihetetlen intenzív előadásmóddal, melyben kulcsfontosságú szerepet játszik a frontember Efrem „The Bean” Schulz.

A DBS pontosan kezdett, és pár másodperc alatt le is vett a lábáról.A buli az első másodpercektől kezdve idillien családias volt. Konkrétan úgy éreztem magam, mintha valami középiskolai házibuliban lennék, ahol egy helyi, haverokból álló csapat húzza a talpalávalót. Az olyan nóták pedig, mint a Beyond the Blinders, vagy az Entombed We Collide megerősített abban, hogy ez a csapat még mindig mennyire király. Az egész banda rengetegett mozgott a színpadon, de Efrem mindenkin túltett. Olyan hőfokon pörgött, aki bárki mellé nyugodtan odatehető még HC/punk körökben is. Hihetetlen átéléssel üvöltötte/acsarkodta/énekelte bele az arcunkba a világ számtalán baját. A teljes koncert egy óriási energiabomba volt. Meg is lepődtem, hogy elég szegényes mozgás alakult csak ki a közönség soraiban.

Bár a frontember vitte a prímet, az egész csapat jókedvből, szeretetből és a közönségi iránti tiszteletből zenélt. Meg is tettek mindent, hogy jól érezzük magunkat. Volt itt énekeltetés, pacsiáradat, illetve a közönség közti – az egész termen átívelő – vonatozás is a gitárosok prezentálásában. Láthatóan és érezhetően, nem csak mi, de a csapat is nagyon jól érezte magát, mivel két ráadást is kaptunk. És ezek a ráadások tényleg úgy történtek, hogy az élet hozta, nem pedig szervezetten zajlott.A második etap konkrétan annyira spontán volt, hogy már a szomszád pultnál ment a jelbeszéd, hogy akkor most mehetünk még játszani vagy sem. Zseniális csapat, zseniális koncertje volt ez.

Mint említettem, a Grade 2-ről azt sem tudtam, hogy létezik, amíg meg nem láttam a flyert. Az angol csapat nagyon fiatalnak tűnt, bár az internet tanulsága alapján 2013-ban alakult. Olyan csapatokkal turnéztak, mint a  Dropkick Murphys.

A zene amit játszottak, ha nagyon skatulyázni szeretném, akkor klasszikus punk/Oi!, volt. Valami olyasmi amit a sztereotípiáim alapján a bárokban játszhatnak a megfáradt melósoknak. Bár elhallgattam őket, kiemelni nem tudok sok mindent. Félreértés ne essék, semmi gond nem volt a csapattal. Sőt! De ez nagyon nem az én világom. A közönség többi része viszont láthatóan képben volt, mert sokkal nagyobb mozgások alakult ki az első sorokban, mint a DBS alatt, és a terem is megtelt. Remek este, volt!