Talán kevesebb a saját hang, mint a Barbarianon, de így is kiváló anyag született Celtic Frost nyomvonalon.

Először amikor hallgattam egy idegesítő zűrzavaros összevisszaságnak hatott, de aztán többször és fejhallgatóval is hallgatva kitisztult a kép, és egy szines, érdekes, sodró zene bontakozott ki. Mondjuk billentyű és effekt undorban szenvedők jobb, ha messzire elkerülik. :-)

Amiben egy raw black lemeznek erősnek kell lenni, az a hangulat, és az megvan. A technika ezesetben másodlagos, ez a szutyok hangzás meg még rá is segít a hatásra. :-) Nem klasszis, de rendben van. A borító meg szerintem tök jó. :-)

Borzalom. Na jó, legyen egy kis kiegészítés, ami nem lesz nagyon részletes indoklás, de azon kívül, hogy ez a pop-punk vagy minek nevezzem nagyon nem az én műfajom és szenvedést okoz a hallgatása, mást nem nagyon tudok mondani. :-)

Az énekhangot szokni kell, de amúgy kellemes muzsika.

Ez tetszik, változatos, de nincs eltúlozva.

Vannak kellemes pillanatai, de összességében fárasztó. Az a fő baj az ilyenekkel (nálam), hogy a halálos hangulat, aminek közvetítése eme műfaj fő célja, többnyire eltünik a nagy rohanásban, hangjegyáradatban. Ez is akkor jó, amikor lassítanak egy kicsit.

Jó album a Negura Bunget nyomán.

Az énekeshez képest Ozzy egy valódi hangszálisten, de ezt leszámítva kellemes ódon hangulatú heavyt hoztak össze. Ha az énekes egy kicsit is tudna énekelni, biztosan többet adtam volna rá.

A metál rész olyan, mint a nagy átlag, de a hangulatos keleti motívumok nagyon jók. Így az összképet is jónak kell ítélnem.

Továbbra sem győztek meg. Akárcsak az elődje, ez sem hagy jelentősebb nyomot maga után. A Tempelberg az, ami feljebb tornázta a pontot és mentette meg a középszertől az albumot.

Bár soha többet nem fogom meghallgatni, egy-egy jobb pillanata volt a lemeznek. Pláne a legvégén....

A vokállal vallatni lehet, a hangzás meg egyenesen vicces! (tudom, szándékosan ilyen true/szar) Biztosan kincs ez a lemez az igazhitű blekkerek számára, de nekem csak félórányi kín és időpocsékolás volt.

Nem nekem szól...

Énektémák tekintetében egy kis korai Solitude Aeturnus befigyel, csak itt lényegesen gyengébb kivitelben. Maga a zene finom hallgatni való.

Profi progresszív death, amit a túlzott billentyűs hatások, effektek miatt pont levonással sújtok. Mert egyébként érdemes munka.

Ez az album is - akárcsak elődje - inkább csak technikás, mint jó dalokat mutat. Az első lemez a legjobb még mindig.

Nem ismertem a bandát, nem is tudtam mire számítsak. Az összbenyomás inkább pozitív, de egy zenei producer sokkal többet kihozhatott volna ebből a lemezből. A filmzenés, nyugis pillanatok emelték a színvonalat.

Régimódi heavy metál ez, kevés doommal és némi stonerrel. Klasszikus riffek, ódon és fílinges szólók, húzós középtempók vonulnak finom basszusfutamok felett. A dobos ízes játéka üdítő. Egy jobb énekkel maximális pontot kaphatna. (Akinek a Moonchild alatt nem indul be a keze/lába/feje, az hallgasson inkább Vandájreksönt....!)

A populáris elemek növekvő jelenléte nem túl biztató. Pedig az előző album máig nagy kedvenc. Rossz az irány....