Idén már hatodik alkalommal látogattam el a régió (számomra) legjobb és legtöményebb extrém metal fesztiváljára, a Cseh Brutal Assaultra. Tavaly előtt írtam én legutóbb az eseményről, ahol megfordult a fejemben, hogy az lesz az utolsó alkalom. Aztán tavaly is mentünk és idén is. Most azt mondom, hogy egy frászt, amíg ilyen jól érezzük magunkat, addig menni kell és érdemes. Mert ez a négy nap a teljes kiszakadást jelenti számomra és talán mindenki számára a hétköznapi közegből, a problémákból és egy kicsit a nagyvárosi komfortzónából is, de erről majd kicsit később… Nem akarok nagy feneket keríteni neki, aki még sosem volt, annak annyit, hogy Pestről kb. 5-6 óra út Jaromer kis városa, valahol fent közel a Lengyel határhoz. Ez az utazási idő azonban nagy mértékben meg tud nyúlni a Cseh autópálya elhagyásától kezdve, hiszen a sör hazájában állandóak a közúti lezárások és azt hiszem a helyi oligarcha is a „Pozor!” táblák gyártásából válhatott mágnássá. Volt alkalom, amikor úgy éreztem, hogy ha még egy Pozor! táblát meglátok, kiszállok a kocsiból és helyben bedarálom, legyalulom, összecséplem. Na mindegy is, az érkezés a szokásos volt, parkolóhely keresés az erődvárosban, majd kb 15 perc séta teljes menetfelszerelésben, aminek súlya alatt már-már epedezve vágytunk római légionáriussá válni, mert olybá tűnt, hogy nekik is kevesebb cuccuk lehetett. A sátrat a tavalyi helyre vertük fel. Lapos, hűs, csendes és egyben van a 7 fős kis hazai különítményünk. Irány a regisztráció. Tavaly ez sarkallatos pont volt, mivel az erődváros széléig állt a sor, nem kis felháborodást keltve ezzel. Idén ezt a postán kiküldött karszallagok lehetőségével mérsékelte a szervező csapat, ami maximálisan működött, ember mindenhol volt, de sor nem nagyon, így kb. 5 perc volt a becsekkolás és bejutás. WELL DONE BA!
 

A kapun átjutva megütött a szabadság, a felhőtlen metal négy napos ünnepének szele és persze egy kis húgyszag is, de egye fene, tudjuk, hogy ott van az minden évben. Azt hiszem ilyen gyorsan még életünkben nem kértünk és kaptunk sört és már csapattuk is a nagyszínpadot. Az első koncert amire odaértünk a veterán Gorguts volt, akiket már a Barba Negrában is láttam anno. Luc Lemay a külsőségekre ismét nem adott sokat, megőszülve, szemüvegben, utcai ruhában csapatta a technikás death metalt. A zene azonban hibátlan volt. Pontos, feszes és okos death dara. A Gorguts után kicsit elmentünk körbe nézni és jólesően konstatáltuk, hogy minden úgy és ott van, ahol tavaly hagytuk. Jó volt visszatérni. Aztán a BAR nevű bástya-kocsma hűséből győri barátaink rángattak ki, hogy a Wintersun az a banda, amit nem lehet kihagyni és hogy mekkora állat és hű de haj de nagyon nonpluszultra.

Gyanús volt nekem ez a brigád, hogy valami sárkánykergetős mókaságban utaztak és nem is lepődtem meg, amikor felzendültek az első dalok. Nem az én világom, nem tudok az ilyen arpeggiobűvölő mesemetálokkal mit kezdeni, így inkább csak sztoikus nyugalommal figyeltem, ahogy a banda nagy elánnal gyűrte le az orkok hadát, elhozva a fényt és az észak sárkányainak tüzét. Megnyugodva konstatáltuk, hogy ismét győzött az erdő népe, a tündék felragyogtak és a gonosz visszakotródott bűzös mocsarainak mélyére. A koncert végét viszont már nem vártuk meg, mert átrohantunk a kisszínpadra meglesni az igen csak veterán, Agnete M. Kirkevaag kisasszony által vezetett Madder Mortemet. Ha azt mondom, hogy az egész fesztivál egyik legjobb koncertjét adta a norvég ötösfogat, akkor közel sem járok annak az élménynek az átadásában, amit megéltünk akkor és ott. A hangzás kiváló volt, feszesen, pontosan játszottak, Agnete pedig mint egy díva, mint egy ősanya vezényelte és énekelte végig a koncertet. Ugrált, pörgött, vigyorgott, vicsorgott és lemezminőségben énekelt, ami nem kis teljesítmény. Hihetetlen energiákat zúdított a banda a közönségre, amit a közel teltház tátott szájjal ámulással és a dalok közötti hangos ovációval hálált meg. Madder Mortem, köszi ezt a nem várt élményt! A koncert után nem is baj, hogy volt egy kis szünetünk, mert meg kellett élni a kapott élményeket és kicsit rákészülni a következő veterán hordára, ami a nagyszínpadon készülő amcsi Metal Church volt. Nekem nem is sikerült teljesen az átállás, valamint nem vagyok akkora nagy rajongója a szikár, régisulis heavy metalnak, viszont elismerően kellett csettintenem, hogy a banda bizony még mindig éles és harapós. A 20 év kihagyás után 2015-ben visszatért Mike Howe profin tolta le a teljes programot. Nem volt semmi extra sem a megjelenésben, sem a zenében. Aki szereti a szikár heavy metalt, annak ünnep volt a nagy öregek programja. Amire inkább kíváncsi voltam, az a The Dilinger Escape Plan őrülete.

Sokáig nem élveztük az amerikai agyatlankodást, mert ütközött a fellépésük egy másik kötelező programmal, de nem is nagyon bántam, hogy 3-4 szám után elváltak útjaink. A koncert eleje kimondottan katyvaszos, zavarodott, disszonáns káosz volt, ami biztosan nagyon művészi. Számomra inkább tűnt öncélú vergődésnek. Amit viszont semmi pénzért sem hagytam volna ki, az a kisszínpadra bepattintott Helheim viking áhitata. Aki ismer, vagy olvasta a Helheim kritikámat, az tudhatja, hogy az egyik, ha nem a legjobb viking metal bandának tartom a norvég négyest. Sallangmentes, letisztult, spirituális volt minden egyes hangjuk, ami a puritán paganizmus jegyében telt el. Kicsit sajnáltam, hogy a lemezen egyértelműen sajátságos üstdobok hangja és a kürtök, trombiták nem jöttek annyira át élőben, de így is egy igazi velőtrázó koncertben volt részünk.

A Helheim után ismét csak következett egy kis pihenő, ami igen jól jött már hat óra utazás, csomagcipelés, sátorállítás és immáron hat részben, vagy egészben megtekintett koncert után. A lábaim sajogtak, a derekam kezdett szúrni. Viszont mindenre tökéletes gyógyír volt 2-3 pofa sör. A cseh folyékony „harci drogtól” megemberesedve foglaltuk el helyünket aaaaaa igen, a következő amcsi veterán banda koncertjén. Az Overkill szerintem az a banda, akit nem nagyon kell bemutatni annak, aki metalt hallgat. Határozottan úgy érzem, hogy biciklibelsőben kellett annak leélnie az életét, aki nem futott beléjük az elmúlt röpke 34 évben, amióta lemezeket adnak ki. Böcsülettel bevallom, hogy valamikor W.F.O. és a The Killing Kind idején sokat hallgattam a zenéjüket. Aztán eltávolodtunk és már sosem találtam vissza Bobby Blitz macskavernyákolós street-thrashéhez. A koncert meg olyan volt, amilyennek lennie kellett. Ahogy azt egy 35 éve koncertező bandának le kellett tolnia. Hibamentes, bakimentes, profi, megszerkesztett és egy kicsit emiatt paneles is. Jött a szokásos „are you ready?” – ja, egyébként erről még később ejtek pár szót – meg az „are you here?” stb. sablonok. És zakatolt a thrash, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. Mi pedig egymásra nézve megláttuk a másik szemében az elcsigázottan könyörgő tekintetet, hadd legyen fém vázunk az élő szövet alatt, legyen egzoszkeletonunk, vagy csak egy hordágy, amin négy lelkes önkéntes fog elcipelni a sátorig a Batushka hajnali egy környékén kezdődő koncertjéről.

Igen, a Batushkát meg akartuk várni, mert ők most nagy szenzáció. Gyakorlatilag a debütlemezükkel kultikus státuszt értek el a lengyel srácok és extravagáns, megjelenésükben, színpadképükben is különleges koncertjük csak úgy vonzotta a népet. Annak, hogy heringtanya volt a koncerten, megvolt az a nem elhanyagolható gyakorlatias bája, hogy neki tudtunk támaszkodni egymásnak… Kicsit lassan kezdett a csapat, mi pedig türelmetlenkedtünk már. Pedig szépen felépült a pravoszláv templomot imitáló színpadkép, minden a helyére került és lassan megérkeztek a fekete misét lecelebráló csuhás alakok is. Варфоломей (ő az énekes) méltóságteljesen áldotta meg füstölővel a kellékeket és a szószéket, ahonnan teátrálisan vezette elő blaszfémiáit. El kell ismerni, egy Batushka koncert igen csak látványos és szórakoztató. A hangzás már kevésbé volt az, és a zajmasszából többnyire csak a pergődob géppuska kereplése és a lábdob ipari ütvefúrása került előtérbe. Ennek ellenére nagy élmény volt, mindenki menjen el egy koncertjükre, ha teheti, mi meg elbotorkáltunk a szálláshelyre, ahol volt még egy kevésbé jól sikerült koncert…

Sajnos sikerült egy igen aktív polák csapat mellé táboroznunk, akik úgy érezték, hogy hajnali kettő környékén indul csak a parti és üvöltöttek, visítottak, estek keltek. Mi meg nem tudtunk aludni egy percet sem… okés, tudom, mi vagyunk a gyíkok, meg vén faszok, de akkor is. Nehezen viseltük a folyamatos „kurrváááá” felkiáltásokat és egyéb Overkill idézeteket. Aztán egyszer csak csak nekimentek a képzeletbeli falnak az alkoholgőzös jóbarátaink és ahol épp érte öket a kitikkadás, ott elcsendesültek. Ez gyakorlatilag szanaszét történt a sátrak között a fűben…

folytatása következik…