Az utóbbi idők gyakorlatával ellentétben végre lakóhelyemhez kellemes közelségben került lebonyolításra megtekintésre érdemes underground zenei esemény. Sportrajongó útitársunkat a női kézilabda-meccs közvetítés után felszedve is teljesen ráérős tempóban tudtuk megközelíteni a szombathelyi Végállomás klubot, ahol épp négy hazai banda adott szeánszot. A fellépők felének egyben új, nemrégiben megjelent nagylemeze bemutatójául is hivatott szolgálni az esemény, mely a viszonylag kisszámú („vidéki” klubhelyzet, tudom), ám annál felszabadultabb jelenlévőnek, s a szervezésnek hála általános jó hangulatban, bonyodalmak nélkül zajlott le.

A szombathelyi Morgue a kiírt kilenc órás kezdés helyett kisebb – amúgy nem számottevő – csúszással kezdett programjába. A Bolt Thrower feldolgozással nyitó banda értelemszerűen eddigi egyetlen demójáról szemezgetett (Káin ébredése, a címadó Fájdalom sötét folyosóján, Irányít téged, stb.), a saját számokat pedig ügyesen vegyítették Six Feet Under (The Day the Dead Walked), Cannibal Corpse (Force Fed Broken Glass) és Morbid Angel (Immortal Rites) dalokkal – az átiratok a stílusukat is segítik nagyjából behatárolni. Az egyen-gázmaszkban kiálló banda eddigi rövid fennállására rácáfolva aktív és magabiztos színpadi jelenlétet tanúsított, bár a deszkákat nem szántották fel, bizonytalan téblábolásnak nyoma sem volt, ami kevés fiatal zenekarról mondható el. Főleg a jókora handzsárral hadonászó énekes, Offa vitte a prímet, humoros átkötő szövegei mellett fegyverét lóbálva többször is mexikói késes pogóra invitálva a jelenlévőket; bedobálta gázmaszkját a közönségbe, majd a létszám megfelezésének gondolatával is eljátszadozott a szeretett pengére pillantgatva, de a gitárosok is mozogtak, ami nem volt hátrány vizuális oldalról. A death metal hagyományosabb (tehát nem komplex, nem száguldás-központú) vonalát kultiváló banda jól játszott, az est alaphangulatának megteremtése terén is kielégítően vizsgázott, ha valahol a közeledben játszanak, érdemes elcsípni őket.

A győri Endless River programját mérsékeltebb érdeklődés kísérte, ami érthető (vagy legalábbis nem meglepő); az efféle, progresszív death metalként skatulyázott zene befogadása ugyanis az átlagnál nagyobb erőfeszítést igényel hallgatói / koncertlátogató részről; így aki pusztán szórakozni akart, annak kevésbé jött be, hogy az azonnal ható tufa tempók és zsíros riffek helyett inkább a komor doomos hömpölygés és a komplex zúzás volt jellemző. Az energiaáramlás azonban más csatornákon keresztül, de létrejött; az egy demóval (Képtelen képek) és egy kislemezzel (Fractal Fields) rendelkező banda ugyanis többnyire ügyesen kerülte el az agyasabb zenék színpadi interpretálásának rákfenéjét, a visszafogott, urambocsá’ statikus előadásmódot. Így néha olyan érzésem támadt, mintha tényleg egy végtelen folyam hömpölyögne időtlenül és feltartóztathatatlanul felém a színpadról. Ezen érzet még erőteljesebb – és permanens – élőbeli közvetítésére lenne érdemes még jobban ráfeküdni; az alapok megvannak hozzá és a zenéjük is magában hordozza annak lehetőségét, hogy az a folyó ne csak hömpölyögjön, hanem vadul ki is áradjon; az átéléssel játszó tagok pontosan és profin zenélnek, Maresz hörgése pedig kifejezetten erőteljes és számaikban sem kutyaütő témákat pedzegetnek.
Az utánuk következő Tremor elég éles kontrasztot képviselt hozzájuk képest; aznap egyedüliként ők nem a death metal valamelyik válfaját űzték; a banda old school thrashben utazik, melynek kapcsán leginkább a Kreator és a Sodom nevét szokás emlegetni körülírásképp. Fűrészelő riffek, mániákus dobolás és heves szövegfröcsögés a fő jellemzőik; a Falakon Belül címre keresztelt friss lemezzel a tarsolyban pedig egy hangulatos koncertet adtak. Bevallom, önhibámból kifolyólag velük előzőleg még nemigen kötöttem alaposabb ismertséget lemezen, így számcímekről, egyéni teljesítmények értékeléséről nem tudok kompetensen számot adni, de sokaknak bejött programjuk. A legközelebbi találkozásunkra viszont érdemes lesz jobban felkészülnöm.

A Zalaegerszegi Age Of Agony az ország egyik legjobb death metal zenekara. Nem szerepelnek túl sokat a médiákban, viszont rendelkeznek valamivel, amivel egy-két náluk sokszorta gyakrabban emlegetett banda nem: hitelességgel. Egyszerűen lerí róluk, hogy azt játsszák, amit igazán szeretnek, hogy fanatikusai az old school death metalnak, s ez a tartás, elkötelezettség a régóta megingathatatlan zenekari egységben jelentkezik, mely kiváló alapot biztosít rendkívül intenzív koncertjeikhez. Most is pokoli dinamikus előadásmóddal tolmácsolták a nem túlbonyolított, ütős, erőteljes harci indulóikat, így a késői időpont ellenére sem igen kellett noszogatnia a szokás szerint félmeztelenre vetkőzött Kálminak a közönséget némi testmozgásra. Kovács Balázs most ugyan nem locsolta le magát vérrel, de dobolását élmény volt figyelni, s az arányos hangzásnak köszönhetően hallani is. Új, sorrendben második nagylemezük már jó ideje megjelent a patinás underground kiadó, a No Colours gondozásában, így a markáns kiállású zenekar értelemszerűen főképp a Follow The Way of Hate dalaiból szemezgetett. Az olyan új számok, mint a gyorsabb Worm, vagy az In Defiance, rendkívüli energiákat szabadítottak fel, akárcsak az Imrédy Béla beszédéből kiragadott intró után szó szerint berobbanó On the Way of Hate, vagy épp a Massacre feldolgozás. Az új szerzemények természetesen a tőlük megismert irányvonal nyomán íródtak, s érezhető rajtuk a fejlődés, előrelépés, ám a régebbi, War, Hate, Blasphemy-s dalok is azokkal egységes színvonalon szólaltak meg; azaz dübörögtek, mint a háborús pokol. Nem volt túl sok szóbeli kontaktus a közönséggel, inkább az agresszió, a kompromisszummentes őrlés dominált végig, de ezzel a kiállással, mondanivalóval, szigorral, amit hanghordozón és élőben is képviseltek, így volt ez jól.