Az Accept egykori énekese szeret Magyarországra járni. Ugyan Acceptes pályafutása során mindössze egyszer lépett fel nálunk (a Szigeten, amíg még volt metal sátor), de amióta kivált a germán heavy/power veretes együtteséből, azóta különös rendszerességgel ejt útba minket U.D.O. névre keresztelt szólóbandájával (noha előtte is járt már felénk párszor). Az U.D.O. évente-kétévente kihozott albumain lényegében nem tud, nem is akar elszakadni az Acceptes világtól, hogy ez most mennyire előny, vagy hátrány, azt mindenki döntse el maga. Aktuális Steelhammer c. lemezük sem forgatja fel alapjaiban a HM világot, megbízhatóan hozzák rajta az eddigiekben megismert stílust, hol régisulisabban, hol picit korszerűbben, hol speedesebben, hol lassabban. Mindazonáltal nincsenek könnyű helyzetben úgy, hogy Dirkschneider mester egykori társai is újra megtalálták helyüket a HM túlzsúfolt palettáján és két bika lemezt is lepakoltak az asztalra aktuális énekesükkel.

Amikor az előzenekar, a szintén német Black Blitz belekezdett műsorába, még rémisztően kevesen voltunk; félő volt, hogy megismétlődik a tavalyi Blaze és House Of Lords koncertek iránti érdektelenség. Hát igen, dömping van, meg kell válogatni, mire megy el az ember, ennyi mindent pénzzel bírni lehetetlenség. Erre a bulira sem volt túl olcsó a jegy, bármennyire is egy legendáról van szó. Azért a főattrakció kezdésére csak beszállingóztak az emberek, s mégha nem is töltöttük meg teljesen a Barba Negrát (kb. annyian lehettünk, mint a Pretty Maids-en), azért egy tisztességes HM bulit sikerült kikerekíteni az estéből.

Előbb azonban nézzük a bemelegítésért felelős gárdát. Mivel nem kagylóztam le őket előzetesen, tartottam tőle, hogy valami tipikus se íze-se bűze előzenekart fognak majd lenyomni a torkunkon, ám kellemesen kellett csalódnom! A trió felállásban játszó Black Blitz olyan hangulatot csinált a rendelkezésére álló kb. háromnegyed órában, hogy alig hittem el! Zenéjükről többeknek beugrott az AC/DC párhuzam, ám véleményem szerint a germán srácoknál nem annyira nyilvánvaló Angusék befolyása, mint mondjuk az Airbourne-nál (akik persze ettől függetlenül baromi jók és hitelesen nyomják). Gitáros-énekesük, Thomas Bauer hallhatóan igen sokat tanult Gary Moore-tól és a Ten Years After egykori tavaly elhunyt frontemberétől, Alvin Lee-től, valamint a banda nehezen tagadhatná a Cream hatását is (mivel ők is trió voltak). A dobos (akit szintén Thomasnak hívnak, a Tamás név a germánoknál is felettébb elterjedt) még szólózásra is vetemedett, ami valljuk be, előzenekaroknál ritka. A blues-rockot a BHMÚH sajátosságaival (leginkább a Saxon felől közelítve) elegyítő zene kitűnő ráhangolódást jelentett az U.D.O. fellépésére; szimpatikus húzás volt, hogy egy relatíve más stílusban mozgó csapatot hívtak el magukkal Dirkschneiderék, hogy előkészítse a terepet. Két rajongót már biztosan szereztek maguknak itthonról, ugyanis rajtam kívül egy másik srác (akivel a bulin ismerkedtem meg) is el volt tőlük teljesen ájulva.

Érdekes módon az intrót a Beastie Boys klasszikus slágere, a Fight For Your Right szolgáltatta, mielőtt félregördültek a függönyök a Barba Negra színpadán és felbukkant a színen a germán metal mélynövésű alakja öttagú kíséretével. Egy speedeléssel csaptak bele a lecsóba, méghozzá az új album, a Steelhammer címadójával. A King Of Meannel meneteltek tovább, majd miután elhagytuk a Jövő Földjét (Future Land), visszatértünk az aktuális koronghoz, a Cry Of A Nationnel. Egyszercsak arra lettem figyelmes, hogy a biztonságiak bemasíroznak a tömegbe és kiráncigálnak egy félmeztelen srácot. Haladtunk tovább sorjában a többnyire középtempót át nem lépő sebességű metal tételeknél, amelyek önmagukban nem rosszak ugyan, de egy teljes koncerten zsinórban egymás után adagolva összességében semmi extrát nem vonultatnak fel. Mondhatni hót egyformák, csak a címük más. Udo ráspolyos hangját mindig élmény hallgatni, de amikor zeneileg kicsit modernebb húrokat pengettek (pl. a kicsit Godsmack ízű Devil’s Bite-ban) vagy gyorsabbra (Timebomb) vették a figurát, na ezek a momentumok mentették meg a koncertet igazán. OK, U.D.O.-ék muzsikája nyilván nem a világ legváltozatosabb zenéje, fele annyi változtatás, vagy innováció sincs benne,mint Ákos egész életművében, meg nyilván nem vár itt senki Dream Theateri magasságokat, de akkor is…

Még a líraibb In The Darkness is igen kellemesen satírozott. A No Limits címadóját követően jött a két „gépes” nóta, a Mean Machine és Metal Machine. Ha már itt tartunk, a szövegek sem akkora nagy megfejtések, Dirkschneider bá esetében szó sem lehet agysebészetről. 🙂 Már a hatodik ikszet tapossa, de mégis kirobbanó formát nyújt mai napig a színpadon, gyk. ugyanaz a törpe, akire pl. a Balls To The Wall klipjében anno felfigyeltem.

Szerencsére, bár Udo mester van középpontban, mégsem érezhető, hogy kizárólag róla szólna az egész produkció. Ő ugyanis olyan frontman, aki hagyja kibontakozni zenészeit. Erre bizonyíték, hogy mindkét tavaly érkezett gitárosa (az orosz Andrej Smirnov és a finn Kasperi Heikkinen) bőszen szólózgatott, egyikük már-már Satrianis magasságokat súrolva, és dobosát is egyedül hagyta egy szólóra. Bár főhősünk állítólag fáradt volt és a koncert után egyből behúzott a buszba aludni, becsülettel és szimpatikusan lenyomta a több mint két órás showt. A ráadásban az eléggé Megadethesen kezdődő Holy hangolta rá a közönséget arra, amit már minden bizonnyal sokan epekedve vártak.

Rendesen elkényeztették a rajongókat, kizárt hogy bárki is kevesellte volna a műsort (a mester fel is tette többször a kérdést, hogy „Jöhet még egy szám?”). Cirka 22 számot toltak, amolyan best of U.D.O. műsorral kínáltak meg minket pár új nótával kiegészítve, közben pedig beékelték ugye a szólókat is. Nem maradhatott ki természetesen az Accept blokk sem, Udo mestertől sokan máig elvárják, hogy megidézze a múltját (ahogy erre Sebastian Bach-nál is van példa, tőle is elvárják a Skid Row klasszikusokat, a tavaly e hasábokon taglalt Fish-től azt, hogy Marilliont is énekeljen, vagy hogy jóval magasabbra menjünk, pl. Paul McCartney sem száműzheti repertoárjából a Beatles dalokat. Vannak ugyanakkor ellenpéldák is: Peter Gabriel pl. nem vesz elő Genesis nótákat a koncertjein, neki nincs szüksége rá, hogy a zenekari múltjából éljen). Jött is sorjában a Metal Heart, I’m A Rebel, Balls To The Wall, Fast As A Shark. A Princess Of The Darkot is sokan várták, meg bekiabálták, mégsem tette meg nekünk a szívességet Udo, hogy előadja.

A fentebb vázolt apróbb hiányosságoktól eltekintve ez egy kimondottan szórakoztató HM buli volt. Csak azt sajnálom, hogy amíg a koncert után a zenekar összes tagja kivonult a rajongók közé, dedikáltak, fotózkodtak, addig maga az ember, aki az úgymond lényeg lett volna, semmi hajlandóságot nem mutatott a fanokkal való találkozásra, inkább leszart minket és ledőlt a turnébuszba aludni (később mint kiderült, a busznál elkapta néhány szerencsés fan – na ekkor lettem igazán sárga! :P). Értem én, hogy öreg, meg fáradt is már attól, hogy minden este két órát le kell nyomnia, de ennyit igazán megtehetne a rajongókért, úgy kb. negyedórát igazán szánhatna rájuk. Ezt ugyanis így átb..ásnak éreztem kissé. Már csak az Acceptes múltja miatt is bizonyára sokan voltak, akik szerettek volna vele találkozni. Talán majd legközelebb. Addig is dobogjon az a Metal Szív! 🙂