Izgatottan vártam az estét, hiszen olyan jóravaló underground muzsikusokat, mint Alan A. Nemtheanga (Primordial, Blood Revolt, Dread Sovereign, Twilight Of The Gods), vagy a méltán felkapott In Solitude dobosa, nem mindennap láthat errefelé az ember. Ráadásul a két meghirdetett minőségi külföldi együttes mellé megkaptuk itthonról a doom supergroup Magma Rise-ot, ami ugyancsak a kötelező jelleget erősítette.

Bár nagyon koraira volt beharangozva a kezdés, ebből végül nem lett semmi, így gyk. mindenkinek volt esélye időben odaérni a bulit nyitó Magma Rise-ra. Az eredetileg egykori Mood, Neck Sprain tagokból (közben azért történt változás gityós poszton: Janó Misi lelécelt, helyét a Sunday Fury-ból ismerős Herczeg László vette át) létrejött együttes döbbenetesen jól meg tud szólalni élőben; ha lehet, még nagyobb súllyal, döggel, mint a lemezeken. Számos helyen zengtem már ódákat a csapatról, most sem teszek másként. Bánfalvi Sándoron, akit méltán ismer el itthon a szakma, mint az ország egyik legjobb dobosát, most is látszott, hogy azért Ákos mellett sem felejtett el metalt püfölni. Kétségtelenül sokkal jobban jövedelmez az egykori Bonanzás kísérőjeként zenélni, ám Sanyinak mégiscsak ez a fajta periferikusabb muzsika az igazi terepe; úgy dobol, akár egy állat! Holdampf Gábor (ex-Mood, ex-Wall Of Sleep) hangját lehet kritizálni, ám egyvalami biztos: ilyen hang nincs még egy! Kissé emlékeztet a doom ikonikus figurájára, Wino-ra, de mégis van benne valami sajátos íz. Hegyi Kolos és Herczeg Laci pedig nyugodtan mondhatjuk, hogy összeszokott párost alkotnak gitárok terén. Bár Janó Misi után magasan van a léc, EdgeLászló nem egy kezdő valaki és rutinosan megoldja a rá kirótt feladatot. Ilyen felállással tehát nem lehet tévedni és ezt a meglehetősen ritkán, bár az említett Wall Of Sleepnél lényegesen többet koncertező Magma Rise fényesen bizonyította most is. Vegyesen válogattak eddigi két nagylemezükről és egész sokan össze is gyűltek rájuk.

Azt előzetesen nem tudtam, hogy helyet fog cserélni a két külföldi zenekar, így nem kicsit ledöbbentem, amikor már Nemtheangáék csaptak a húrok közé. A Dread Sovereign bemutatkozó albumáról, az All Hell’s Martyrs-ról már volt szó itt a ‘Forgácson nemrég, így az olvasók számára nem lehet már ismeretlen a banda. Az ír trióban Nemtheanga amellett, hogy énekel, a basszusgitárt is kezeli, mögötte Primordialos társa, Simon „Sol Dubh” O’Laoghaire dobol, gitáron pedig egy kevésbé ismert Bones művésznevű arc működik közre. Muzsikájuk valahol a Saint Vitus, Cirith Ungol, Revelation, Pentagram metszéspontján helyezkedik el, tehát a legkevésbé sem trendi fajtából való. Egyből a borivós dalukkal kezdtek (Drink The Wine), bár én inkább sört iszom. 🙂 A Thirteen Clergy To The Flames akkora energiákat szabadított fel élőben, hogy kis híján ránk dőlt a Trafik! 😀 Sajnos nem sokáig élvezhettük az ír  hármas tradicionális, pátoszos doom menetelését, mivel egy áramszünet szakította meg az addig felhőtlennek tűnt szórakozást. Arra gyanakszom, hogy valami leverhette a biztosítékot. Túlélt ez a hely már sok mindent, de ilyesmire még nem tapasztaltam példát. Ez kb. 10-12 percig húzódott (sötét volt rendesen, gondoltam is magamban, hogy ez az igazi doom érzés! :D); szerencsére aki arra számított, hogy itt véget ért a mulatság, ebből már nem lesz folytatás, az bizony tévedett! Ki is buktam volna rendesen, ha belvárosban nem tudják belátható időn belül visszahozni az áramot.

A kellemetlenségekkel nem igazán törődve a Dread Sovereign becsületesen tovább nyomta programját, megkínáltak minket egy közel negyedórás tétellel, a We Wield The Spear Of Longinusszal. Utolsó előtti számként elnyomtak egy Venom dalt (Live Like An Angel, Die Like A Devil), utalván a gyökereikre. A legvégén pedig a Catharsis To Their Doom okozott katarzist a jelenlévőknek. A banda lepakolt a deszkákról és beszélgettek, fotózkodtak bárkivel, aki csak érdeklődött irántuk (A.A. Nemtheangáék maguk feleltek a merchért).

Ezek után nem volt más hátra, mint a félig chilei, félig svéd erőkből álló Procession. Rájuk is nagyjából áll mindaz, ami a Dread Sovereignre. Ők is a doom metal tradicionálisabb, a trendekkel szembehúgyozó válfajára esküdtek fel. A DS-hez hasonlóan ők sem átallanak vallásellenes témákat feszegetni szövegeikben. Már csak amiatt is kíváncsian vártam őket, mivelhogy itt dobol az In Solitude tag Uno Bruniusson. Fura, hogy előbb jutott el Budapestre ezzel a csapatával, mint az időközben egyre népszerűbbé vált anyazenekarral (közben a sógorok meg jól jártak, hiszen hozzájuk az In Solitude elvitorlázott nemrég a Beastmilkkel egyetemben – ki is vagyok akadva, hogy annak a csomagnak senki nem szervezett magyar állomást, megnézném már mind a két együttest élőben).

A Procession eddig megjelent két teljes albumáról is írtak már itten kollégák, tehát aki a doom leginkább földalatti versenyzőit kutatja, az minden bizonnyal már itt is beléjük botlott. A Procession szintén döbbenetesen szólalt meg, halálos energiákat szabadított fel; a hangmérnök úr itt valóban vizet facsart a kőből! 🙂 Említettem az imént az In Solitude-ban érdekelt Uno-t, aki mostanság ott figyel kedvenc dobosaim közt – a fiatalabb generációból legalábbis. Nos, Processionös társai sem nyeretlen kétévesek, mind a két chilein (Felipe Plazán és a basszer Claudio-n), mind pedig a másik svéden, Jonas Pedersenen látszik, hogy rutinos doomster rókák. Nem találtak fel újat, nem forradalmasítják az irányzatot, de tisztában vannak a stílus alapszabályaival és élvezhető zenét csinálnak. 40 percnél nem lehetett hosszabb a műsoruk, méltóságteljes lezárása volt ennek a vasárnapi napnak.

A buli végeztével őket is elcsíptük némi csevejre meg fotózkodásra, főleg Uno-val dumcsiztunk, aki nagyon szimpatikus módon emlékezett két ifjú havercsajszira (akikkel együtt voltam a szóban forgó eseményen) a bécsi In Solitude konciról és ő maga ment oda hozzájuk megszólítani őket! Kapva kaptam az alkalmon és aláírattam vele a home-made In Solitude trikómat. Tetszett neki. Kiderült, hogy jönnének ők szívesen játszani hazánkba is! Tök véletlenül még az előző este fellépett francia thrasher Zoldier Noiz egyik tagjába is belebotlottunk, vele ugyancsak folyt egy kis eszmecsere, meg traccsparty. 🙂

Bár később a Trouble koncert még ezt az élményt is felülmúlta nálam picit, azért így is az év jelentősebb megmozdulásai közé vésődik be underground fronton. Köszönet a Subterrának, hogy lehetővé tették mindennek megvalósulását! Remélhetőleg még sok ilyenben részünk lehet a jövőben!