Sportolni szeretnél? Irány a Barba Negra Track!

Egy ideje rendszeresen elkövetem azt a hibát, hogy valamiért rendre lemaradok Paddyék koncertjéről, pedig Budapest abban a szerencsés helyzetben van, hogy havi rendszerességgel kap belőlük egy estényi mókázást, ezen kívül több nyári fesztivál fellépői között is megtalálhatjuk a nevüket. Hogy népszerűségük miből fakad, azt ne tőlem kérdezze a Kedves Olvasó, hanem kerekedjen fel, vegye magához a tarisznyáját, és a hamuban sült pogácsája helyett egy üveg sört vagy valamilyen alkoholos folyadékot és járjon utána!
Most, a nyár közepén ráadásul péntek estére esett a koncertjük, így elhatároztam, hogy a sok évnyi lemaradást be kell pótolnom, és el kell látogatnom a Barba Negra Trackbe. Mivel az új albumuk készülőben van, ezért kissé tartottam a koncerttől, ugyanis arra számítottam, hogy az estére tartogatott repertoár általam ismeretlen dalokra lesz kihegyezve, és keveset fogok ismerni közülük, amitől nem lesz számomra egy amolyan egész heti gőzt kiengedős, lazítós este. Szerencsére nem így volt, de ne szaladjunk még ennyire előre!

Nemsokkal háromnegyed hét előtt érkeztem a Trackbe. A színpad előtt egy kisebb csoport a kordonnak dőlve várakozott a jelenlevők többsége pedig a bárpultnál próbált némi szomjoltóhoz jutni, hogy lehűtsék magukat a nyári kánikulában, a pultnál várakozók között megakadt a szemem egy kiltet és kalóz kalapot viselő férfin, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget, mivel a fesztiválokon újabban elterjedt, hogy jelentősen megnőtt a skót viseletet magukra öltők száma. Egyszercsak nem kis feltűnést okozva jelent meg két kalóznak öltözött figura egy fűzőt és hosszú szoknyát viselő hölgy kíséretében, akiknek szépen kidolgozott viseletüknek köszönhetően az est végére a koncertre ellátogatók jórészével sikerült lefényképezkedniük, és becsülettel minden önjelölt fotósnak és selfie botnak mosolyogva pózoltak.

Az estét a kelta punk zenét játszó LochNesz nyitotta, akik az alig egy hete ugyan itt zenélő Flogging Molly, illetve a Dropkick Murphys feldolgozások mellett saját számaikat is megmutatták. A csapat már 2011 óta létezik, első albumuk, a Dance the Jawbreaker Jig két évvel ez előtt, 2013 novemberében látott napvilágot. Körülbelül ötven percben jól előkészítették a terepet Paddy O’Reilly és patkányai számára, bár többször hangot adtak annak, hogy ez a számukra biztosított idő nem túl sok.

Rövid szünet után pedig felcsendült a Games of Thrones intro, a legénység felsorakozott a fedélzetre, végül a kapitány is megérkezett, és kezdetét vette a nagyjából másfél órás “aerobik” edzés a Bastards Back Home-al. Nagyon megörültem, hogy még mindig ez a bevezető és hogy a régebbi számokat (Irish Washerwoman, Song of a Leprechaun) sem hanyagolják. A folytatásban pedig hallhattunk több új dalt is a már említett szeptemberre várható korongjukról köztük a Without you (I don’t wanna dance) címűt is, amelynek az EFOTT-on felvett a videója a koncert előtti este került a nyilvánosság elé. Sajnos nem volt alkalmam akkor megtekinteni, így különösen kíváncsi voltam, hogy megmutassák a friss művet a színpadi lakításuk keretében, ebbe azonban a technika gonosz kis jószága belepiszkált, így az általam várva várt “premier” sajnos elmaradt, de nem éreztem magam csalódottnak, hiszen a színpadon nyújtott teljesítményük kárpótolt ezért a kellemetlenségért. A koncert közben persze nem volt megállás, ugyanis keményen megmozgatták a tömeget: ugrálni, táncolni, velük együtt énekelni kellett. Aki most járt életében először a bulijukon a Drunken Sailort biztosan velük együtt kántálhatta. A pörgés egyedül a Never Walk Alone alatt vált egy kicsit lassabbá, de a hangszálait akkor sem kímélte senki. A ráadás előtt a személyes kedvencemmel, a Captain’s Dead című dallal zárták le és dolgoztatták meg a jelenlevőket. Az utolsó akkordokkal együtt levonultak a színpadról a közönség pedig a “we want more” skandálása közben guggolt le és várta a Freedom fülbemászó hey na na, hey na na-ját. Levezetésnek pedig megkaptuk a The Six Rat Roverst.

 

Mindent összevéve egy remek kis estén vagyok túl, ami annak köszönhető, hogy egy olyan zenekar produkcióját láthattam és hallhattam, akikről sugárzik az, hogy élvezettel zenélnek azért, hogy ők is, és azok is, akik jegyet váltottak élvezzék a műsort. Lehet, hogy ez volna a sikerük titka? Az este arra a tényre döbbentett rá, hogy még jobban várom a szeptembert, hogy megtudjam, mit hoztak össze az általam legjobban szeretett Tales from the Docks albumuk utódjaként.

Végezetül pedig álljon itt az újdonsült videó, amit a Barba Negra Trackben nem sikerült levetíteni, pedig Bernie mindent megtett azért, hogy felcsigázza a hozzám hasonlóakat, akiknek nem volt idejük megnézni ráhangolódásként a koncert előtt.

 


 
A legutolsó fotó a Paddy and the Rats közösségi oldaláról származik.
 
november 23.,