„Rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó, 

aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.”

Mint, ahogyan a fent kis mém is mutatja e heti EP összeálltásunk sem épp a megszokott lesz. Az underground széles skálájáról hoztunk el öt igazán érdekes bandát. És hogy mit kínálunk? …a ‘80-as évek veszett thrash/speed energiáit, felgyorsult világunk interaktív impulzusait a kissé megreformált mocsaras és klasszikus doom hatásait, valamint a romantikát még hírnévről sem ismerő vámpír black metal fagyos atmoszféráját.  

Az Amy Lee Carlson énekesnő által vezetett old-school speed metalt játszó Sölicitör 2020-as debütáló lemeze (Spectral Devastation) után egy új 2 dalos EP-vel tért vissza. All Debts On Death címen megjelent 7-inches kislemezükön most is vad és féktelen energiák, vagy inkább fenevadak képében szabadítják ránk gyors és öldöklő (sokszor a korai Metallica, Slayer jellegzetes témáit megidéző) riffeléseiket. Killer For Hire daluk egy igazi régisulis thrash/speed mestermű. Ugyan ez mondható el második, Megalomaniac címet viselő dalukról is, de itt már némi koszos black-punk / doom metalos vonalat is belecsempésztek daluk dinamikájába, amik nagyon is jót tettek neki. Összességében egy igazán remek kis rombolás, amit hoztak.

A mocsaras zenék kedvelőinek minden bizonnyal ismerős a brit sludge/stoner thrasher Possessor neve. A banda egy hete adta ki The Speed ​​Of Death EP-jét, amin nem sokban térnek el eddigi irányvonalaiktól. Talán csak annyi változás mondható, hogy most az eddigieknél is jobban előtérbe helyezték a zajos ipari-groove metal hatásait. A kezdő Twisted Nerve Endings vad pörgésével simán elmenne egy White Zombie / Rob Zombie dalnak is. Őrült és energikus, csak úgy mint az őt követő horrorisztikus intrójú punk-thrash lüktetésű Medusa Lives. Draw Blood daluk vad, mocskos punk n roll tempójával pedig egy igazi pogó-gép. A Possessor eddig is veszett dolgokat csinált, de ezzel az izmos EP-vel sok hasonszőrű banda számára feladták a leckét.

A disszonáns, kísérleti post-metal, jazz-core vonalán mozgó dán Bye Bye Tsunami trió zenéje sokunknak megfekszi majd a gyomrát. Úgyis mondhatnám kell hozzá egy kis őrület, vagy inkább mazochizmus, hogy meghallgassuk. Hat tételed bemutatkozó EP-jükön nem a nagy gitár-riffeké a főbb szerep, hanem inkább a zajos elektronika, a szaxofon és a dob-basszus gépiesen lüktető ritmusszekciójáé. Ennek összege adja zenéjük kaotikus univerzumát, amit ha alaposan figyelünk, illetve hallgatunk, megtaláljuk a benne lévő (harmóniát) üzenetet, ami mai világunk minden napi impulzusaiból épül fel. Mintha csak egy hideg virtuális térben lennénk, ahol ezer oldalról ütköznek belénk a nyugtalanító, zavaró és legfőbbként idegesítő szociális, társadalmi és a média által generált impulzusok, amik így zenében hallgatva valljuk be kissé fájdalmasak, de más szemszögből pedig igen is megszokottak és elviseltek. Mondhatni az életünk részei. Tegyetek egy próbát…  és gondolkozzatok!

Az amerikai vámpír black metal banda a Bat Magic még tavaly nyáron adta ki Feast of Blood című debütáló EP-jén, ami most a belga Babylon Doom Cult Records gondozásában újra megjelent kazettán. A vámpír jelző azonban senkit se tévesszen meg, hiszen az inrójukat leszámítva zenéjüknek nem sok köze van a témához kapcsolható romantikához, vagy a Cradle Of Filth által képviselt ábrándosan szép vérszívó mítoszhoz. Ők inkább a black metal vérszomjas, agresszív és rosszindulatú vonalát képviselik. Mind ezek puritán, az éra korai korszakát megidéző (Mayhem, Darkthrone, stb) gonosz riffeléseiben, hosszadalmas szólóiban és horrorisztikusan sejtelmes billentyűs játékaiban, valamint kántálós énektémáikban nyilvánulnak meg. A dalaiban a hatalomról, a gyűlöletről és az öröklét fenségességéről zengő titokzatos banda egyébként tagja egy még titokzatosabb Ordo Vampyr Orients nevű új földalatti társaságnak… úgy vigyázz!  

A Warcoe egy friss proto-doom metal zenekar Olaszországból. Épp, hogy egy éve léteznek és két bemutatkozó daluk a Giant’s Dream és a Cats Will Follow után tavaly december végén saját nevük alatt jelentették meg 4 dalos EP-jüket. Zenéjüket nem bonyolították túl, a Black Sabbath, a Cathedral és a Pentagram klasszikus nyomvonalát követik. Riffeikkel nem igazán kapkodnak, lassan és monumentálisan kongatják a végzet harangjait, amik jól kidolgozott szólókat és egy Bobby Liebling orgánumon előadott dallamos énektémákat tettek. Simán eltudnám képzelni őket egy nagylemeznyi anyaggal is, ami remélem hamarosan be is érik. Doom fanoknak kötelező darabb!