Én, mióta az eszemet tudom panelházas gyerek vagyok, úgyhogy nem nagyon kedvelem a panelokat, a zenében meg pláne nem, de ezen a korongon csak úgy hemzsegnek a már százszor eljátszott megoldások. Ráadásul nekem egy kicsit szellősnek, súlytalannak is tűnnek az amúgy keménynek szánt témák. (Nem tudom, lehet hogy élőben jobban hasítanak.)
A seini (szinérváraljai) székhelyű, másfél évtizedes múltra visszatekintő, és hazai pályán már több román nyelvű hangzóanyaggal rendelkező négytagú Legion idén úgy döntött, hogy az angol nyelvet választva a nemzetközi porondon is leteszi a névjegyét. Az ötlettel még nem is lenne baj, de a megvalósításba sajnos elég sok hiba csúszott, úgyhogy nem biztos hogy két kézzel fognak kapkodni a csapat után a potenciális vásárlóknak hitt fémbarát zenehallgatók, miután végigpörgették ezt a külföldi debütnek szánt alkotást.
A korongon elővezetett muzsika ugyanis több helyen egyenesen olyan, mintha összeeresztenénk egy többednapos Max Cavalerát a formából teljesen kiesett Pro-pain legénységével, sőt ráadásul Piggy (R.I.P.) sérült kézzel gitározná el a Voivod-os disszonáns témáit, és a Meshuggah-ra jellemző, matematikai többismeretlenes egyenleteket. Tudom ez így nagyon csúnyán hangzik, de a bő háromnegyedóra nagy részét borzasztó darabos, nehezen összeálló riffek és harmóniák jellemzik, néhol egészen egyértelműen konkretizálható kedvencutalásokkal, az ének pedig kínosan erőltetteten – tudom, hogy hülyén hangzik, de – beszélve üvöltözős. Bizony ezekre még bőven lehetne gyúrni!
Van azonban egy jól sikerült blokk a lemez második felében, ami a pontszámosztásnál feljebb tolta a potmétert, mert az ötödik „Dissent”, majd az utána következő „Nemesis” és „Survival” a jobban elkapott pillanatok közé tartozik. Itt a fiúk szabadjára engedték a lovakat – meg végre a fantáziájukat -, és az album három leggyorsabb, és legváltozatosabb nótáját kanyarították ezzel a húzással. Ha szabadna javasolnom, ebbe az irányba sokkal több lehetősége lenne a bandának, mert ez tényleg jól áll nekik. (Ha bakeliten jött volna ki az anyag, akkor az a furcsa eset állna fent, hogy a B oldal jóval erősebb, mint az A.)
A rosszul megválasztott számsorrend miatt a kiadvány felépítése olyan, mintha egy teljesen kezdő, és emiatt szégyenlős – amúgy egyébként elég jó adottságokkal rendelkező – sztriptíztáncosnő a műsora elején még szemlesütve és bizonytalanul mozogva forogna a rúdon, de aztán belemelegedve önnön produkciójába, és a biztató pillantásokból, meg persze a bugyiba csempészett zörgő papírpénzekből erőt és további merészséget merítve, a finisben már egy sokkal nyíltabb, egészségesebb, és ami a lényeg, jóval szexisebb mozgáskombinációval zárná előadását. Aztán persze, miután kihunytak a reflektorok, megint visszaesve a cudar valóságba, teljesen zavartan hagyná el a színpadot.
A borító és a booklet sem áll a helyzet magaslatán, mert a logót kivéve nagyon szegényesre sikeredett, belül pedig a szövegek néhol már az olvashatóság határát súrolják.
Egyszóval, ez a lemez teljes mértékben megvalósítja a „ha nincs ló, jó a szamár is” szólásunkat, de lehet, hogy csak a friss levegő hiánya miatt (lásd első bekezdés) vagyok ennyire szőrösszívű.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
