„Nem igazán éreztünk túl sok rokonságot a ’80-as évek elejének mozgó többi zenekarral, márpedig akkoriban minden zenét heavy metalnak hívtak, amit hosszú hajú zenészek játszottak gitárokon. Mi azonban mindenhonnan kilógtunk. Olyan zenét szerettünk volna alkotni, amely megijeszti az embereket.” – emlékszik vissza Conrad Lant „Cronos” énekes/basszusgitáros.
És ez bizony sikerült is nekik! Welcome To Hell lemezüket ugyanúgy fogatta nagy érdeklődés, mint undor a kor zenei érájának részéről. Egyesek lelkesedtek a gonosz, mogorva, primitív dallamok iránt és a „legeredetibb albumnak tartották, amit valaha hallottak„, míg mások ízléstelen, mocskosnak és erkölcstelen bélyegezték a csapatot főleg kirívó szövegeik és megjelenésük miatt. De ezzel ők mit sem törődtek. Csinálták, amit saját belátásuk szerint jónak tartottak. Nyakig merültek a sötét, okkult világ bugyraiba és ezt megmutatták zenéjükben. Első albumuk sikere után rögtön neki láttak második Black Metal albumuk dalainak, amelyeket Keith Nichol producer vezetésével készítettek el. A lemez tematikája az első lemezük sötét lendületét egyenes folytatása. A címadó dal egy gonosz szellemként tombol, püfög, csaholja végig veszet tempóját, Cronos pedig egy fenevadként bömböli arcunkba azóta elhíresült mondatát: „Lay down your souls to the gods rock’n’roll!” Az ezt követő To Hell And Back a kicsit klasszikusabb metal vonalát követi, csak úgy, mint a lassabb, doomasnak is mondható Buried Alive kísérteties, kínzó ridegsége. A halál aratása visszatér a Raise The Dead és a Teacher’s Pet csörömpölős, primitív begyorsult punk rock n’ rolljában, melyet a Leave Me In Hell vasöklű riffei feszítenek szét.
A Sacrifice és a Heaven’s On Fire még az eddigieknél is tovább feszíti a tempót. A mániákus gyors gitárok, sátáni ének meglehetősen alapirány lehetett a későbbi extrém zenéket játszó bandák számára. A Countess Bathory pedig az album egy máig nagy etelonjának mondható darabja. Rideg, harcias és egyben veszedelmes, amit csak felerősít a refrén „Countess Baathooryyy” elnyújtott csatakiáltása. Az album zárását a gyilkos rock n’roll alapokra pakolt Don’t Burn The Witch fémes tempói adják (amik számomra egy korai Metallica lemez thrash érájából köszönnek vissza). A végén pedig a következő albumon szereplő At War With Satan taktusaiból kapunk egy ígéretes ízelítőt, de ez már egy másik történet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.