Az Under egy angol trió, akik elég kattant zenében utaznak.
Alapvetően lassú, sludge/doom alapú muzsikájukhoz kevernek noise, progresszív, avantgarde és még ki tudja miféle agymenéseket.
Őket hallgatva olyan csapatok neve ugorhat be, mint a The Melvins, Big Business, Swans, Faith No More, Dillinger Escape Plan, vagy épp Patton másik zenekara, a Mr. Bungle.
Sőt, Mike egy harmadik formációja, a Fantomas is be-beköszön itt-ott…
Ergo senki se számítson könnyen emészthetőségre, aki meghallgatja az Under második nagylemezét.
A Stop Being Naive 9 szerzeménye bő háromnegyed órán keresztül borzolja a kedélyeket, de aki az első, második ismerkedő fülelést túléli, harmadik, negyedik nekifutásra már találhat kapaszkodókat.
Bár gyanítom, hogy sokan el sem jutnak eddig, hisz elég embert próbáló akár csak egyszer is, elejétől végig letolni a korongot.
Ezért mindenkit óvatosságra intek, még az edzettebb arcokat is!
Az, hogy nem teljesen százas fickók alkotják a bandát, abból is egyértelműnek látszik, hogy pl. a facebook oldalukon keresgéltem vállalható zenekari fotó után ehhez a recenzióhoz, de nem találtam normális pózolós képet, lévén mindegyiken ökörködnek…
Ezért egy koncertfotót illesztek a cikkbe, amin nem sok minden látszik a srácokból.
Sebaj, ott van a borító, azon is ők láthatók! 😀
Ugye, milyen szimpatikus arcok!?
Gitárgerjesztéssel, majd mélyre hangolt pengetésekkel indít a Malcontents, igazi sludge förmedvénynek tűnik a dolog, aztán valamelyik tag, merthogy mind a hárman énekelnek is a hangszeres játék mellett belekezd a dalolászásba, ami meg nem sludge-os…
Hanem ilyen elnyújtott, már-már Alice In Chains-es történet.
Később aztán érkezik az ordítás, acsarkodás, de a grunge-os vokál is vissza-visszatér.
Úgy 04:10-ig a lassú döngölés dominál, majd érkezik egy lazább, atmoszferikus blokk, effektezett gitárszóló szerűséggel, sűrű dobolással.
Vagyis kapunk egy kis hangulatot és technikázást is.
Majd visszatérnek a masszív, vonszolós zúzáshoz, és ebben a szellemben, extrém vokál kísérettel fejeződik be a lemez leghosszabb tétele.
Aki ezt túlélte, gyanítom a folytatást is abszolválni fogja.
Főleg, hogy a The Climb egy olyan szép, többszólamú, éteri, lebegős, a capella énekkel nyit, ami egész egyszerűen fenomenális!
Nyilván nem ilyen lesz végig a nóta, de ebben kb. azonos arányban van a súly, a keménység, illetve a gyönyörű, lágy dallamok. A Staley-féle „mekegős” ének itt is felcsendül, a három srác közül valamelyiknek egész jól megy ez a típusú vokalizálás!
A dal szinte átfolyik a torzított basszussal kezdődő Traitor’s Gate-be, ahol megint csatasorba állítanak egy masszív sludge riffet, míg a bőgő továbbra is torzított marad.
Extrém énekkel nyitnak, aztán jön egy kissé dallamosabb variáns, majd féltávnál egy kis pihenő. Pár másodperces nyugi után visszatérnek a zaklatott, középtempós aprításhoz.
Hangulatos, post-rockos/metalos instrumentalizmussal telik a Big Joke első három perce, már-már azt hihetnénk, hogy végig ének nélküli lesz a szerzemény, de aztán csak rákezdenek az ordítozásra, vernyákolásra az urak.
És így tovább, és így tovább…
A hátra lévő nótákban is találni súlyos döngöléseket, beteg, matekos megoldásokat.
De szép dallamokat, nyugis momentumokat szintén.
A P. Irving-ben kimondottan rock’n’ roll-os gitártéma is felüti a fejét!
Az említett külföldi zenekarok mellett nekem még a hazai Korog neve is beugrott néha az Under zenéje kapcsán…
Nem könnyű hallgatnivaló tehát a Stop Being Naive, nem is tudnám bármikor meghallgatni, jól pedig szinte sosem esik.
Ez persze nem azt jelenti, hogy rossz lenne, hisz akadnak néha olyan ideg, és/vagy lelkiállapotok, amikor betalálhat az angolok hibbant muzsikája!
És aki azt hiszi, hogy csak lassú dalokat tudnak írni, az a Grave Diggers-ig legalább fülelje meg a lemezt, vagy „tekerjen oda”, mert annak az első fele kifejezetten gyors!
Sőt az azt követő Happy-ben is akadnak szélvész, HC-s részek!
Tessék, még csak keresgélnetek sem kell, itt figyel a komplett lemez, nem komplett zenészektől:
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
