The Cult of Necrodeath
(tribute)

(Black Tears Label • 2017)
farrrkas
2019. július 17.
0
Pontszám
-

Az olasz Necrodeath 1985-ben alakult, ami black/thrash metal berkekben azt jelenti, hogy a műfaj felcseperedésében ők maguk is valamelyest atyai szerepet vállaltak. A Possessed, Venom, Celtic Frost, Bathory, ős-Kreator, ős-Slayer, ős-Sepultura, ős-Sodom, Sarcófago diétán nevelkedett taljánok vasakarattal és sziklaszilárd határozottsággal, elkötelezettséggel ontják a black/thrash metalt a mai napig. Ugyanazzal a hozzáállással és elánnal köpik ki magukból az okkult zenei szikrákat, mint évtizedekkel ezelőtt. A veterán honfitárs Schizo szintén a metal ezen szegletén tevékenykedik, úgyhogy őket is érdemes megemlíteni.

A Necrodeath első két lemeze (Into the Macabre, 1987 és Fragments of Insanity, 1989) méltán vívta ki magának a kultikus státuszt, bár az olasz csapat sosem volt akkora név, mint a fennebb felsoroltak. Őket az underground mélyebb zugaiban kutakodók és honfitársaik ismerték/ismerik, amelynek egyik oka, hogy a zenekar a kettes lemez után nyolc évre feloszlott, a másik talán az, hogy a hírnévre szert tett zenekarok egy-két lépéssel mindig előttük jártak. Továbbá, a túlzott hasonlóság Ingo hangja és az Endless Pain/Pleasure to Kill korszakos Millie Petroza vokálstílusa között biztosan ártott az erdetiségnek. Nem mintha ez Marco „Peso” Pesenti (jelenleg az egyetlen eredeti tag, a 90-es években a Sadist ütőse) csapatát ez különösebben zavarta volna, hiszen egy-két kivételes megmozdulástól eltekintve, a Necrodeath sosem akart letérni a kitaposott ösvényről. Ez a black/thrash műfaj maximális elkötelezettséget igényel, és az olaszok űzik is, kellő lelkesedéssel.

A Necrodeath zenéje tehát a kompromisszummentesség jegyében fogan, azaz lándzsahegyként döfő, agresszív metal keveredik okkult témákkal, sötét atmoszférával. Az Into the Macabre és a Fragments of Insanity – utóbbinak újra felvett verziója idén jelent meg – a (proto-) black/thrash történelem szerves része, de később is készítettek erős lemezeket, a visszatérő 1999-es Mater of All Evil és a 2001-es Black As Pitch nekem egyaránt tetszenek, rettentő gyilkos, kíméletlen anyagok. Kiadtak egy lassúbb, dallamosabb, kísérletezősebb albumot is, a Vlad Țepes-ről szóló Draculea-t, amelyet félrelépésnek könyvelnek el sokan. Nekem sem tetszik a 2007-es korong, de érthető, hogy egy idő után a zenészek elkanyarodjanak valamilyen irányba. Az alkotószellemet sok esetben éppen ez a kíváncsiság tartja életben.

Nos, a hosszú bevezető után rétérhetünk az olasz zenekarnak emléket állító The Cult of Necrodeath címen megjelent tribute-anyagra, amelyen nem meglepő módon többnyire olasz bandák sorakoznak. A kívétel a kanadai E-force, a spanyol Cadalso és az indonéz Necrobreath. A tisztelgő csapatok zöme fiatal, és van, amelyikről hosszabb keresés után sem találtam információt az interneten. Egyáltalán nem lep meg, hogy a Schizo-t leszámítva minden név egyformán ismeretlenül cseng, egészen biztosan csak nagyon szűk körben ismerik őket.

Töredelmesen be kell vallanom, hogy sok értelmét a feldolgozásoknak nem látom, nem is szoktam ilyen lemezeket hallgatni, csupán kíváncsiságból, érdekességből fülelek bele egy-egy ilyen kiadványba. Akadnak kivételek is, pl. az A Lake of Ghosts… című My Dying Bride tribute-anyag egészen izgalmas volt. Jelen esetben arra lehet(ne) felhasználni a CD-t és annak bookletjét, hogy új zenekarokat ismerjen meg az ember, köztük tán olyat is, amiért később hálásak lehetünk. Nos, a The Cult of Necrodeath feldolgozásokat hallva nem kapkodtam két kézzel a bandák saját albumai után, de akadnak tisztességes megmozdulások is.

Azokat a feldolgozásokat végképp nem értem, amelyek egy az egyben eljátsszák az adott dalt, anélkül hogy hozzátennének bármit is a saját arculatukból. Mondjuk, ahhoz először saját arculatra lenne szükség… A felvételek nagyrésze ráadásul pocsékul is szól, a végeredmény sok esetben amatőr, és az én értetlenségem is egyre nagyobb. Például a Fog által eljátszott Red As Blood teljesen értelmetlen ilyen szempontból, pedig a dal egy piszok gyilkos darab lenne. Ugyanezt el tudnám mondani a Hornhammer, a Path of Sorrow és a Malignance feldolgozásairól. Gyatrán szólnak, utóbbiban a dobgép pedig egyenesen csapnivaló. Az bennük a közös, hogy mind felejthető minőségben tálalják az eredetit. Hát, köszönöm szépen, de ezzel nincs mit kezdenem. A hab a tortán a Necrobreath, egy silány Necrodeath-klón. Szőrnyű hangzással, bántóan amatőr vokállal próbálják szolgai módon visszaadni az eredeti dal hangulatát, inkább kevesebb, mint több sikerrel.

A spanyol Cadalso kétszemélyes black metal duója (tehát nem az azonos nevű death metal banda) hozzájárulása annyiban kimerül, hogy vacak hangzással felgyorsítja a Thanatoid nótát. Sok kreativitás kellett hozzá, mit mondjak! A Damnation Gallery-ben az óvatos női vokál és blackes recsegés semmivel sem teszi értékelhetőbbé vagy indokolttá a szereplést, pedig az At the Roots of Evil önmagában zseniális nóta. A Death Mechanism szintén nem tesz hozzá semmit az At the Mountains of Madness-hez, de legalább vállalható a végeredmény. Enyhe felüdülést hoz a Septem heavy metalos megközelítése. A Process of Violation nagyszerű szerzemény, egy lassúbb, baljós témával indító okkult darab. Igaz, hogy a gyengécske tiszta énekkel előadott feldolgozás sem üti meg a lécet, de ez még így is a jobb kísérletek között van. A Barche a Torsio az egyetlen brigád, akik mernek teljesen eltérni az eredetiből, és így, az At the Roots of Evil-t genovai ligur nyelven, akusztikusan adja elő az extrém folk zenekar. Az ordibálás persze ezt is teljesen tönkreteszi, de legalább megpróbálták… Még az olasz thrash’n’roll Killers Lodge feldolgozása tán az egyik legkellemesebb, mert a Motörhead-íz, amit hozzáadtak nemcsak könnyed lendületet ad a The Creature című dalnak, hanem új köntöst is, ami jól áll rajta. A Master of Morphine című tételt nagyon szeretem, főleg a fogós refrénje miatt, és szerencsére a kanadai E-force tisztességesen adja elő. A hangzás is jobb a többi bandáéhoz képest, és a refrén alá helyezett szólógitár is jó ötletnek bizonyul, szépen kidomborítja a dal lényegét. 

The Cult of NECRODEATH by Black Tears label

Természetesen a Schizo nem maradhatott le a tisztelgésről. Ők az egyetlenek, akik annak ellenére, hogy az eredeti dalt hangról hangra ugyanúgy játsszák el, megütik azt a nívót, amit a Necrodeath képvisel. Lényegében éppen olyan a dal, mintha maga a Necrodeath rántotta volna fel. Persze, sok értelme ennek sincs, de a minőséget legalább le tudják szállítani. A zömében fárasztó lemez végén az ünnepelt is hozzátesz egy bónuszdalt, hogy kerek legyen a történet. Keleti dallamokkal indító, lassú, fölöttébb atipikus nóta a Cult of Shiva, és sajnos azt kell mondanom, hogy illik a maradandó nyomot nem hagyó próbálkozások közé.

Fogalmam sincs, hogy rajtam kívül ki forgatja le ezt a CD-t többször is, merthogy ezek lepörgetése után meg kell hallgatni a Necrodeath anyagokat eredetiben is, hogy újra igazságot szolgáltasson az ember a daloknak. Nem tartom valószínűnek, hogy még egyszer leveszem ezt a CD-t a polcról. Ha pontozni kellene, 4-estől 7-esig terjedne a skála, ám ez a pontszám nem a Necrodeath-nek szól.

Depeche Mode Depeche Mode
március 25.