Metal Factory – Hangulat, Archaic és Remorse

Végre! És ne várjon senki objektív koncertbeszámolót, legfeljebb kedvcsinálót. Mert az idei (és tavalyi) Rockmaraton hazai előadókkal megszervezett és találó néven Metal Factory-re átkeresztelt országos rock/metal fesztivál első hivatalos napja (2021. július 6. kedd), legalábbis a thrash-színpad előtt a számomra várakozáson felüli volt. Amennyire zenei élmény, annyira szociológiai élménytúra is volt. Úgy vettem észre, egyikben sem voltam, nem vagyok egyedül. A műfajban hazai, sőt egy részben nemzetközi színtér minden meghatározó, ha nem is minden jelentős zenekarát felvonultató produkciók időutazást is kínáltak a műfaj születésétől a jelenig, és egy-egy banda átalakulása miatt már a közeli jövőig.

Hónapok, vagyis két szezon után ismét úton lenni egy koncertszínhely felé, a rajongóknak is akkora kaland, mint a zenekaroknak. Tudtam, mire vagyok igazán kíváncsi. Az autóban megszólalt a Kohász-himnusz. Kis idő múlva elhagytam a fogyasztói társadalom egyik modern szobrát, a „szeszgyár” penetráns illata a megfelelő irányt mutatta és egy másik zenekar örökérvényű szövege csengett a fülemben („a cukros vizet isszátok, buta fiúk kövér lányok”), amint az izocukorgyártás intézménye mellett elhaladva az eszembe jutott, miért nem lehet a háztájiba kukoricát venni csak aranyáron… De a társadalmi egyenlőtlenségekről magyarul döngő thrash máris az útra terelte a figyelmemet. Amikor a felhőtlen kék ég alatt most is mocskos-poros füstöt pöfögő kéményeket megláttam, már nagyon közel jártam. Áthaladtam az aranyló mezőkön arató gépek keltette porban, és megerősítette a pillanatot, hogy ez már az aratás és cséplés időszaka. Néhány perc és ott a zenéjének is helyet adó sziget!

Bárki, aki eddig hezitált, érdemes-e kilátogatnia a dunaújvárosi a Szalki-szigetre, összeszedheti magát, mert néhány nap még hátravan, hogy az idén legalább egyszer biztosan jól érezze magát a rockot, metalt szabadtéren ontó hangfalak előtt. A parkolás, legalábbis hétköznap lehetséges, a beléptetés gördülékeny, az oltást igazoló (dátumhelyes) kártya és az előtte pár lépéssel a jegyről beváltott karszalag ellenőrzése pörgő, a későbbi ki-bejárás tökéletesen megoldott volt. Látható, hogy a megfelelő védettséget igazolók között igen sokan készültek a heti kalandra, mert a kemping területe, legalábbis a koncerthelyszínek irányából már sátorerdő képét mutatta.

Zenefogyasztásban az utolsó előtti produkcióig jutottam, mert bár két életet nem kérek, azért itt jó lett volna, egyszerre két helyen is lenni. A napsütés elől a közönségnek is árnyat adó sátortető alá érve az első produkcióról, az Innistradról lemaradtam. A miskolci Atomic felidézte, ahonnan indult és azt is, megmutatta, ami állapotban ma leledzik: lelkes, az old school thrasht hitelesen őrző metal csapatként. Már ekkor úgy éreztem magam, mint húszas éveimben, csak éppen a kétezer-húszas években… Még jóval világosban indult a néhány évvel ezelőtti Wacken-tehetségkutató második helyezettje, a nagyon erős, inkább hagyományos, mint modern, ám mégis friss és lendületes thrash/death muzsikát játszó Archaic.

Nem véletlen, hogy első korongjuk a nyomtatásban jószerivel egyedüli országos terjesztésű rock/metal lap a mellékleteként jelent meg, borítóját Sallai Péter készítette. Persze, mindez csak a körítés lenne, ha a zene nem állná meg a maga helyét. Az említett szenzációs szereplés, majd néhány koncert, többek közt egy rendkívül feszes hangzású „tévés” A38-as felvétel óta kicsit átalakult felállásban Erdélyi Péter gitáros-énekes vitte a prímet a közönség megmozgatásában. A zenekar “utolsó emberes” felállása (Püski László – gitár, Szabó Csaba Zoltán – dobok, Erdélyi Péter – gitár, Illisz Ákos – basszus és Jósa Tamás – ének) ugyan megváltozott, de a DivideD-ből is ismert Tamás megjelent a színpadon, s nemcsak itt, de később a Remorse oldalán is.

A változás ellenére láthatóan összeszokott és a marcona tempóhoz mérten is vidám négyesként játszottak az egyre növekvő létszámú közönségnek. Minden kötelező daluk között, már a készülő lemezről is előadtak egy új nótát.

Az elhangzott dalok: Hidden Desire, Sawe, Last Standing Man, Lifebringer, Endgame Protocol, The Truth, Two Minutes of Hate, Bulletproof, True Death of Life és végül Afterkill.

A basszuson ezúttal Horváth István (Blind Myself) játszott. Péter különös alázattal hergelte a közönséget (ez egy oximoron?), ahogy a moshpit/indiántáncra buzdítva emlegette, általam pontatlanul idézve, hogy „hahó, ez még kevés, hisz ki jön még: a Remorse, a Moby Dick és az Ektomorf” A hallgatóság erre vevő is volt, mert amellett, hogy többen már vidáman hörögték (ismét egy oximoron) velük együtt a nóták szövegét, a nevek említésére először hiéna-, majd végre oroszlánüvöltéssel reagált. Biztos, hogy értő közönségre találtak., mert az Atomic utolsó, durva fricskaként kizárólag trágárságból „felépített” dalára összegyűlt, kőműves dekoltázsos tombolók eltűntek, helyettük viszont megjelentek olyan nagyon fiatal és középkorú lelkes rajongók is, akik láthatóan erre a csapatra voltak kíváncsiak. Erről árulkodott, a végigkántált szövegek mellett az Archaic-póló és a feliratos short is.

Az egy négyzetméterre vetített tetoválások mértéke persze csak növekedett, nagyobbra, mint holland csatornákban a bicikli alkatrészek mennyisége. De a RAL-színskála minden neonjában pompázó punkokat a Remorse-ra kíváncsi, ismét csak egyre vegyesebb korosztályú rajongók kezdték felváltani. Én is közéjük tartozom.

Fotók forrása: Facebook (tagok és Metal Factory)

A valóban kult-banda (minden más mondattal lehet vitatkozni, ebből nem engedhetek) legutóbbi, negyedik, Kohó című lemeze a számomra több, mint egy újabb mérföldkő. A lemez az évtizedeken át és évtizedek óta magára hagyott észak-magyarországi iparvárások és a kihasznált társadalom mementója. Mint az igazi thrash, a megfelelőn társadalomkritikus szövegekkel átitatott és aprólékosan kidolgozott feszes zenéje többet kíván, mint fejrázást. Már a beállás alatt is érdemes volt figyelni, ahogy a csapat tagjai átlényegültek. Jó órával korábban a zenekaralapító Oláh Zsolt még állt a színpad kapuja előtt, csendesen mosolyogva üdvözölve az ismerősöket és a hozzá lépő ismeretleneket: „Most éppen szokom a hangulatot”. Ebben a pillanatban szigorú tekintettel a hangzását állítja, hogy mind a szólók, mind a jellegzetes riffek üssenek. A nézőknek balról állt fel Kossuth Lajos, aki az első hangtól átéléssel, arcán a kottaképpel játszott mindent dalt, s amikor szeme összeakadt egy-egy ismerőssel, még mókából is megismételte a mimikát. Kiváló, művészi gitárjátékáról csak a rend kedvéért teszek említést, bárki, aki – persze elfogult – szavaim hitelességének ellenőrzésére vetemedne, megteheti több lemezen is.

A basszer Szabó Péter itt is, ahogy mindig, azzal a bizonyos sejtelmes mosollyal játszotta végig a szettet, alkalmanként jó ritmusban összefordulva Lajossal. Élőben először láttam a csapatban és persze, hogy nem okozott csalódást. A színpad közepén tornyosuló Rom Gábriel, miközben meg-megmozgatta a közönséget erősen összpontosított a zúzós dalok kommunikációjára – a számomra az élő zene karcosságával együtt minden úgy jött át, ahogy azt hallani szerettem volna. Tán magukat a zenészeket is meglepte, hogy a majdnem teljes Kohó-lemez mellett eljátszott régi, több évtizedes daloknak is mekkora közönsége volt. A gitáros(-vokálos) Zsolt által felvezetett, eredetileg a koncert végére szánt Várom az esőt valószínűleg volt olyan hangos a közönség részéről a színpad felé, mint fordítva.

Volt is, aki visszaadja a hangot, mert a zenekart jöttek látni nem csak a jelen határokon belülről, de a Felvidékről és Erdélyből is, pl. a korábbi énekessel együtt. S bár a zenészek maguk a koncert után azon lamentáltak, hogy melyik végfok volt a jó, mi volt túlvezérelt, vagy sem, és pl. a nekem jobbról játszott Oláh Zsolt-szólók és ritmusok el-elhaltak-e a sztereóban, a számomra ez teljesen mindegy volt. A közönség ugyanis, a szellősen félméteres aurákat általában megtartva végig élte az előadást. Így az órájára pillantó Zsolt és Gábriel búcsúja után egy spontán visszával (ha biztosan lett volna rá idő „amúgy is”) mégis belefért egy záródal. Jó helyen állva gyomron vágott a basszus és dob feszes, pontos játéka. A szólókat is ugyanúgy tudtam élvezni, ahogy azt a CD-ről megismertem.

Megvolt az össze-összejátszó Lajos/Péter, és a rendszerint szikár totemoszlopként álló, a hajpörgetésre megmozduló, a mikrofonba vokállal bólogató Zsolt tekerése és fejrázása. S ha mára lompos haj nélkül is, de ehhez a ritmusban a frontember is csatlakozott. Teljes a kép! A számomra ez a zene Testament/Exodus minőségű és színvonalú muzsika és tudom, ezzel sem vagyok egyedül. A nemzetközi párhuzam nem véletlen, mert a csapat fontos tagja, Oláh Kálmán dobos immáron egy valóban nemzetközi hírű thrash csapat tagjaként is csépeli a szerkót. A Remorse-előadás, majd egy mobidicknyi levegővétel után az Ektomorf szerelése mögött sodorta el a közelállókat a brutális erejű csapásokkal. Ami azonban biztos, hogy a Remorse-produkció a számára nem csak bemelegítés volt! A zenéjük egyik alapját adó, a basszus és a dob oly pontos összejátékát szolgáltató alap nélkül a jellegzetesen megkapó riffek sosem lennének annyira vastagok. Kálmán játéka, meggyőződésem szerint a hazai horzsolós bandák között a legjobb, itt a koncerteken is.

A Moby Dick, a hazai speed thrash kikerülhetetlen játékosaként hozta a formát, amit talán el is vár a közönség. Első mobydickes élményem, amikor élőben hallottam a Keresztesvitézt és a korai, már inkább thrash, mint dallamos speed nótákat. A miskolci (elnézést kérek, egészen pontosan:) diósgyőri művház szépen huzatozott, piros borítású, lehajtható ülőtámlás fix széksorából az első három látta kárát, 1992 környékén a haza metal hőskorában annak a Dance által felvezetett koncertnek. (Én szolidan álltam hátul a barátommal – persze ezt már bárki mondhatja.) A beszélgetésbe fajuló koncertlátogatás idejére így a hűséges város hasonlóan hűséges közönsége által is énekelt dalokat csak messzebbről hallottam. Ami azonban biztos, hogy valami láthatatlan kéz a napfény-holdfény aránnyal fordítva terelgette a közönséget. Az érdeklődők száma a Moby Dick idejére nőttön nőtt. A (másik) főbanda idejére vastagabb tömeg állt már a területen.

A Ektomorf  – jó értelemben vett – ipari méretű zajkeltésére már jócskán sűrűbb volt a nézőtér, mint a korábbi bandák idején. Erről tanúskodik az eufórikus hangulatú „idei első” fellépésről beszúrt video felvétel is, FB-oldalukon. Az egyszerre felbőszült bivalyként, mégis precíz pontos odafigyelő zenészként doboló Kálmán, legalábbis a számomra, ismét nagyot teljesített. Bár a baráti beszélgetés élménye megintcsak háttérbe szorította a koncertélményt, annyit a dalok részletes listája nélkül is elmondhatok, hogy ez a produkció valóban nagyszínpadot és nemzetközi közönséget is kíván. Farkas Zotya kitartása és elszántsága már csak ezért tiszteletet érdemel, ám mivel sokan vannak a világon, akiknek ez kijár a maguk mindennapi életében, itt értékeljük hát azt is, hogy a csapatával olyan lemezeket készít, amiért pl. a pandémiás időszak csillapodásával, lám csak egész tömegek utaznak át az országon, mert élőben látni, hallani kell. Sőt: sajnálják külföldről kommentelők, hogy nem lehettek itt. Ilyen hát a pillanat, amikor egy nemzetközi turné a világ közepéről indul.

A bevezetőben több szakaszban érintettem, miért jó, miért hangulatos egy ilyen eseményen részt venni. Jó volt látni a Remorse előadása alatt a színpad széléről ütemre figyelő Ektomorfot. Megpillantani az elzárt térre lépés előtt a zenészeket összegyűlve, őket látni találkozni egymással és a hozzájuk néha harsányan, néha nem ritkán félszegen, gyűrött fényképekkel közelítő rajongókat. Mindeközben, ebben a hosszú pillanatban mindenki egy okból volt itt. Sokaknak kiderült, miért fontos az élő zene. Ezt a hangulatot bizonnyal átérezte a felívelő pálya előtt álló Archaic is. Ha a Remorse nem is lesz már örökké turnézó zenekar, megmarad olyan undergoundnak, mint a cápa, aminek az uszonya mindig fel-tűnik és akkor figyelni kell. Nélküle (beleértve minden felállását: nélkülük) hazánkban a thrash/speed zene nyilvánvalóan másmilyen lenne… és tán újabb éveket kell várni az erős felállás újabb lemezére, az én fülemben most is az új lemez törzsanyagának utolsó hangja cseng, a pergő (mondtam már mekkora!) feszes katonadob alatt: „hidd el van tovább!” Pl. a most útra kelőknek itt a Metal Factory-n még egy hosszú hétvége!

július 16.,
július 31.,