Neck Sprain – Egy atomrobbanástól bármikor aktivizálódhatunk

A Neck Sprain húsz éve jelentkezett Overgain című bemutatkozó lemezével, mellyel kapásból a hazai extrém metal élvonalába kerültek. További két lemez után azonban lassan inaktívvá vált a csapat. Mivel a banda két legismertebb tagja, Nagy Levente és Bánfalvi Sándor évek óta más aktív formációkban zenél, nem sok esélye van annak, hogy a zenekar újra teljes erővel aktivizálja magát. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy az a bizonyos három nagylemez (és persze az utolsóként megjelentetett EP) alapján érdemes pár szóban megemlékeznünk hazánk egyik legjobb extrém metal zenekaráról! Beszélgetőtársam a csapat vezetője, Nagy Levente basszusgitáros volt.

Szia! Köszönöm, hogy elfogadtad a megkeresésemet! A zenekar egykori alapítójaként kérlek, idézzük fel a banda történetét! A zenekar egy Somogy megyei kisvárosból, Tabról indult. Hogyan kezdtetek a zenélésbe? Kik alkották a legkorábbi felállást? Mik voltak az elképzeléseitek a zenei irányvonal kapcsán?

Szia! Én is köszönöm a megkeresést. Azonnal egy régészeti feltárással indítasz?

A zenekar indulását 1992 novemberére datálhatjuk, akkor szereltem le a katonaságtól. Előtte természetesen mindegyik alapító tag zenélt már különböző formációkban, ismertük egymást évek óta. Személy szerint én 13 évesen kaptam az első akusztikus gitáromat édesanyámtól és azonnal elvesztem a rockzenében.

SzélháMOSH volt az eredeti zenekarnév, az alapító négyes: Fung András – gitár, Gyurizca László – dob, Kecskés Péter – gitár és jómagam. Laci azonban elköltözött Tabról és egyre nehezebben tudtunk próbákat egyeztetni, azt vettük észre, hogy nem igazán pörög ezen a dolgon. Kézenfekvő volt egy doboscsere, amikor is egy tabi ismerősre, Bakos Csabára esett a választásunk. Igazából ekkor kezdődött meg a komoly munka a zenekarban. Gyakorlatilag heti 5 próbánk volt, néha 6, minden tehetségkutatóra neveztünk, amiről hallottunk és próbáltuk megmérettetni magunkat, infókat, kritikákat begyűjteni. Az első – számunkra igazán jelentős – eredmény az volt, amikor megnyertük a megyei rockzenei tehetségkutatót Kaposváron. Ezt követően pedig Kapuváron is volt egy hasonló rendezvény, ahol szintén első helyezettek lettünk. Itt volt zsűri elnök Vida Feri, a Lord basszusgitárosa, akinek LMS néven kiadója működött Szombathelyen. Olyan zenekarokkal, mint a Strong Deformity, Mood, Junkies, Ektomorf. Meghívott bennünket, mi pedig fejest ugrottunk az ismeretlenbe. Akkor még konkrétan a saját zenénket sem tudtuk behatárolni, mi csak hallgattuk, amihez hozzájutottunk (Metallica, Slayer, Pantera, C.O.C. Anthrax, S.O.D., AC/DC,  Judas Priest, Iron Maiden…stb, sorolhatnám) és próbáltuk megkeresni a saját utunkat.

Az első, két dalt tartalmazó kazettátok 1996-ban jelent meg. Hogyan emlékszel vissza a rögzítés körülményeire?

A legelső demonkat saját magunk rögzítettük egy 4 sávos Tascam kazettás stúdiómagnóval a próbateremben, ez még a SzélháMOSH volt, magyar nyelvű szövegekkel. A következő már a 6 számos EDEN demo, amit már Szombathelyen az LMS stúdióban vettünk fel. Ez kb ’96 őszén-telén történt. Az érdekessége, hogy ez már Neck Sprain néven jelent meg, ez volt az első hivatalos hangzóanyagunk. A névváltás pedig szükségszerű volt, mivel az év nyarán a kiadó szervezett nekünk egy ausztriai fellépést, ami elég jól sikerült, viszont két dolog óriási gondot jelentett. Az egyik, hogy CD-t szerettek volna venni a zenekartól (’96-ról beszélünk, amikor mi még csak újságokból tudtuk, hogy mi is az a CD és majd egyszer arról fogunk zenéket hallgatni) a másik pedig, hogy szinte mindenki beszélt angolul rajtunk kívűl, de senki nem tudta kimondani a zenekar nevét… Hehe! Hazajöttünk és eldöntöttük, hogy angol név kell, angol dalszövegekkel, pár nap alatt megszületett a Neck Sprain.

Az EDEN felvételei számunkra hollywood-i körülmények között folytak, tátott szájjal léptünk be az akkori körülményekhez képest nagyon jó felszereltségű LMS stúdióba.Ott hallgattunk bele a Strong Deformity „Fájdalom Hatalma” lemezébe vagy pl. az Ektomorf „Romok alatt” demojába. Beszartunk, behugyoztunk. Anno ilyen jellegű megszólalásokat nem nagyon lehetett hallani magyar metal vonalon. Irtó kemény meló volt, megszenvedtük. Totál egyszerű, vidéki parasztgyerekeknek egyszer csak „takt”-ra, teljesen profi stúdiókörülmények között fel kell játszaniuk a próbateremben történteket. Óriási élmény volt és irtó büszkék voltunk az eredményre.

A második, Eden című demotok egy évvel később már rendes, nyomdai borítóval készült. A két felvétel között változott-e a zenekar felállása?

Nem, abban az időben nem történt változás a zenekar soraiban.

Akkoriban milyen gyakran tudtatok próbálni, illetve koncertezni?

A próbák ugyanúgy folytak tovább, mindegyikünk esti programja a próba volt, szinte minden hétköznap. Persze voltak üres napok is, de akkor valami fontos oka volt, hogy elmaradt az együtt zenélés. Minden fellépési lehetőséget kihasználtunk, nem volt lemondott vagy el nem vállalt koncert. Akkoriban két „Kispolski”-val jártunk zenélni úgy, hogy legtöbbször vittük magunkkal a saját backline-t. Mindegyik autóban tele a hátsó ülés, tetőcsomagtartó. Ne kérdezd, hogy fértünk el!? Valahogy megoldottuk. Az első turnénk a Strong Deformity-vel volt, természetesen az LMS szervezésében. Annak idején jutottunk el távolabbi városok klubjaiba is, szerte az országban. Más volt a klubélet; mindenhol teltház, sokszor hajnalig ott maradtunk beszélgetni a rajongókkal, élveztük ezt az egész Rock ’N Roll-t. Szerintem minden LMS-es zenekar úgy emlékszik vissza erre az időszakra, hogy egy hatalmas család volt az egész. Vida Gabi (Vida Feri fia), aki a Strong akkori turné-managere, egy olyan központi személyisége volt az egésznek, aki mindenkivel baráti kapcsolatban állt és ezzel át is itatta az összes csapatot. Ezernyi kitörölhetetlen és felejthetetlen élményben volt részünk a többiekkel együtt.

Már nem emlékszem pontos dátumra, de valamikor ’97-ben történt, hogy Gabi felhívott: „Te figyelj már, menjetek turnéra az Ektomorf-al! Viszont most nincs időm leszervezni a bulikat, átfaxolom a kontaktlistát, a többit tudod. Hivatkozz rám, szervezd le!” Hehe! Így indultam neki az első közös turnénak.

Pár éve volt szó arról, hogy az egykori gitárosotok emlékére újra megjelentetitek a régi felvételeket. Hogy áll a folyamat? Várható az újrakiadás?

Igen, Andris sajnos két éve új útra indult és miután a családja értesített a történtekről, már a sokkban megfogalmazódott bennem, hogy az EDEN-ből csináljunk egy limitált szériás CD kiadványt, aminek a bevételeit felajánljuk a hozzátartozóinak. El is indítottam a folyamatot, a demo kazettát Taki (Takács László a Neck Sprain hangmérnöke) be is digitalizálta, javított a felvétel minőségén is, amennyire módjában állt. Felajánlások is érkeztek, egy nagyon régi ismerősöm biztosította a gyártási összeget, egy másik régi Neck Sprain fan ismerősünk hozzájárult 100 db póló legyártásával a kiadványhoz. Ekkor hívtam fel Sanyit, hogy mi lenne, ha bónuszként rátennénk a CD-re két, még soha nem hallott számot. Mivel én kb. 2013-ig folyamatosan demóztam itthon, a számítógépemen – készülve a leendő 4-ik lemezre – rengeteg téma, számkezdemény maradt elérhető. Ki is választottunk két témát, ám a megvalósítás sajnos még várat magára. Tudod, egy nem létező zenekart életre kelteni poraiból, nem egyszerű feladat. Sikerült  párszor próbálnunk, de Sanyinak ott az Ákos produkció, amit nem annyira lehet undergroundnak nevezni, problémái vannak a könyök-ízületeivel, ami komoly fájdalmakat jelent számára, plusz van köztünk 100 km. Nekem ott a Nomad, ami szintén elég sűrű elfoglaltságot jelent, nagyon nehéz megfelelő időpontot egyeztetni. Itt jön még az is, hogy szeretném, ha az egyik számot Bandika énekelné, a másikat Pityesz, a gitárokat Janó Misi és Suplicz Gabi nyomnák. A logosztika „Gordiusz-i csomója”. Viszont, ha már feldobtuk azt a két számot bónusznak, akkor ne csináljunk segget a szánkból, legyen is ott azon a limitált CD-n. Szóval, jobb későn, mint soha, megcsináljuk a kiadványt.

Az első lemez idén jubilált. Magam is azzal a felvétellel ismertelek meg titeket. Úgy gondolom, hogy már elsőre is egy kiforrott albummal jelentkeztetek, amit a vezető hazai szaklap is lelkesen fogadott, illetve a rendszeres élő fellépések révén a banda híre is gyorsan terjedt a hazai undergroundban. Mit gondolsz mai fejjel arról a lemezről? Hogyan zajlott a dalszerzés, illetve a hanganyag rögzítése?

Időnként meghallgatom és teljesen meglepő témákat fedezek fel rajta. Haha! Ezt is a saját gyermekemnek tekintem, mint bármelyik Neck Sprain dalt, de azért érzem, hogy ott még csikók voltunk. Feljön egy csomó sztori, amik akkor történtek, próbák, bulizások, stúdiózás stb. De mai fejjel még nem érzem benne azt az erőt, amit már a TRUE SOUL-on igen. Persze anno igenis büszkén nyomtuk a zenénket és kibaszott boldogok voltunk, ha egy budapesti, békéscsabai, szombathelyi vagy debreceni klubba eljöttek az emberek, zúzás volt és folyt le a pára a falakon, szívtuk magunkba az energiákat.

A dalokat ugyanúgy a próbateremben írtuk közösen, ahogy előtte sok éven keresztül annyi különbséggel, hogy ekkor már Sanyi volt a dobosunk és többnyire a hétvégéken próbáltunk. Számomra egy új iskola volt, amikor Sanyival elkezdtünk dolgozni a dalokon. Mivel a témák nagy részét én írtam, amikor Bánfalvi favágó úr elkezdett dobolni, azonnal épültek a dalok, kezdtek összeállni a fejemben. Ő nagyon zenei dobos, gitározni is tud, szóval más irányból közelítette meg a riffeket, mint ahogy addig megszokhattuk. Azonnal éltek és felrobbantak a témák. A dalszövegeket én írtam magyarul és egy barátnőnk fordította le angolra, aztán a végleges énektémák a stúdióban születtek.

Az Overgain-t a HSB stúdióban rögzítettük, szerzői kiadásban jelentettük meg, ekkor már nem létezett az LMS. Regenye Zoltán volt a hangmérnök, mi pedig producereltük a felvételeket a saját elképzeléseink alapján. Ha jól emlékszem, mi voltunk az első metal zenekar abban a stúdióban, ezáltal Regi is nagy fába vágta a fejszéjét. Technikai szinten abszolút felső kategóriás felszereltség volt és szalagra rögzítettünk mindent. Emlékszem a keverés közben egyszer kint ültünk a stúdió nappalijában, Regi bent dolgozott, majd váratlanul megjelent az ajtóban, hogy „Basszátok meg, ezt én nem tudom faszára megcsinálni, a kurva életbe!”. Beleütött az ajtóba és már csak egy ajtóbebaszást hallottunk… Ültünk csendben, mint a fecskék a villanydróton.

Mindezek ellenére rendkívüli érzés volt, amikor elkészült és tudtuk, hogy van egy lemezünk.  Regenye is feloldódott miután az Overgain hatására bejelentkeztek olyan zenekarok is, mint a Strong Deformity, Blind Myself, pfff… már nem is tudom sorrendben felidézni, de konkrétan szinte a teljes magyarországi metal szintér a HSB stúdióban szeretett volna dolgozni. Akkor már Hidasi Barnabás is ott melózott, a True Soul lemezt mi is vele vettük fel.

A második lemezzel egy évvel később, egy gitároscserét követően jelentkeztetek. Az album akkoriban igazán különleges, digipack csomagolásban jelent meg. Kinek az ötlete volt ez a megjelenési forma? A borítófotók egyikén látható turmixgépben mit készítettetek?

Hát igen… és eljött a JANÓ-kor. Haha!!! Egy új időszámítás… Úgy emlékszem, hogy feltett szándékunk volt digipack-ban kiadni ezt a lemezt, egyeztettünk a kiadóval (a Hammer gondozásban jelent meg), ők pedig egyből benne voltak, valóban különlegesre sikerült. Annyira féltem, hogy elérkezünk turmixos kérdéshez… Hahaha!!! Abban az időben is erre a sztorira utaztak az újságírók.  Ez az ötlet teljes egészében Sanyié volt, aki a lehető legegyszerűbben szerette volna képi formában megjeleníteni azt, hogy amit a zenehallgatók hallanak, azok teljes egészében mi vagyunk.

Ez volt a diplomatikus megfogalmazás… Amúgy meg annyit kért, hogy a fotózásra minden tag vigyen kis üvegekbe minden olyasmi „anyagot”, ami egy férfi testnyílásaiból származhat, mert ő azt összeturmixolja. Hahaha!!! (Mindenkinek a saját fantáziájára bízom…) Ezek az összetevők láthatóak abban a gépben. Emlékszem, amikor Lénard Lacinak feldobtuk, hogy mi lenne ha…. Sikítva fogta a fejét, hogy miii? Teljesen beteg ötlet, de mivel még senki nem csinált ilyet, nyomjuk!

Persze több oldalon keresztül mesélhetném az ezzel kapcsolatos sztorikat, ahogy ez végleges formába került, de azt hiszem 20 év távlatából már inkább egy jó házibuli a megfelelő helyszín ennek kielemzésére.

Magáról, a második nagylemezről mi a véleményed? Sikerült továbblépnie vele a bandának? Ebből a korszakból melyik a legkedvesebb koncert-emléked?

Szerintem abszolút érezhető a fejlődés és a letisztulás, sokszor meghallgatom ezt a lemezt, szeretem. Mindenképp nagyot léptünk előre, ez köszönhető a kiadónak is és persze annak, hogy a megjelenéssel egyidőben a Tankcsapdáék elvittek bennünket egy országos turnéra, ahol is a Depresszió volt a nyitóbanda. Hatalmas élmény volt egy ilyen komoly, profi turné, iszonyú jó érzés visszaemlékezni azokra a hangulatokra, estékre, a közös szállásokon eltöltött partyzásokra, két zenekar, két teljes crew. Az is megérne egy DVD-nyi beszámolót. Hahaha!!!

Nekem a legnagyobb koncertélményem a TRUE SOUL időkből, amikor 2002-ben játszottunk a Szigeten a hatalmas Hammer sátorban. Az Ignite volt a headliner, mi pedig közvetlenül előttük léptünk színpadra. Már behajtáskor felvettem a belépőket és stage kártyákat a Sziget bejáratánál, egy füves részen beleléptem egy láthatatlan gödörbe és egyből kifordult a jobb bokám. De úgy, hogy mire a Hammer backstage-be értünk az ott felügyelő rohammentőhöz, kb. akkora volt a bokám, mint a fejem. Meglátta a doki és mondta, hogy rendben, akkor irány az ambulancia, itt ma nem lesz koncert. Visszakérdeztem, hogy tessééék??? Erre ő, hogy ezzel nem lehet hülyéskedni, rá sem szabad állni max, ha felviszünk egy széket a színpadra, felpolcoljuk a lábam és úgy játszom. Mondtam neki, hogy ez rendben van, csakhogy ez egy kibaszott metal zenekar, nem fogok ülni a színpadon, mint egy fasz, miközben fröcsögve ordítok a mikrofonba.

Szóval az lett az egyezség, hogy addig jegeljük, amíg csak lehet, majd kezdés előtt 20 perccel tesz rá rögzítőkötést és átitatja fagyasztó spray-vel. Így történt. Az igazi élmény ezután következett, mikor szinte teljes teltház fogadott bennünket és az egész tömeg ordította velem a Crush the Pain refrénjét. Felemelő érzés volt, mindig is számíthattunk a rajongóinkra.

A két album után viszonylag hosszú szünet következett. Mi volt az oka annak, hogy csak 2006-ban jelent meg a soron következő album?

Elvesztünk az éterben.  Akkor már trió felállás volt, Sanyi, Misu és én. A legnagyobb gond az volt, hogy nekem teljesen elment a hangom a True Soul feléneklése közben de úgy, hogy véreset köhögtem. Azt, hogy a lemezen hallható énektémákat rögzíteni tudtuk, nagyban köszönhetem Hidasi Barnának, aki végigkínlódta velem az egész felvételt és tartotta bennem a lelket. Ott megakadt a történet. Elmentem dokihoz, aki egyből azzal nyitott, hogy minimum fél év halk beszéd, se suttogás, se hangoskodás… már ha persze szeretném, hogy legyen még hangom. Utána másfél évig jártam énektanárhoz, hogy legalább a koncerteket bírjam. Majd 2003 körül fel akartunk venni egy pár számot Szűcs Szabinál, hogy tudjuk mi várható. Akkor rögzítettünk olyan dalokat, mint a Steam Engine, How Dare You, vagy a Mortal Disease. Azonban ismét nem tudtam befejezni az énekfelvételeket és el kellett gondolkoznom, hogy énekes kell a zenekarba. Sanyi és Misu nem támogatták az ötletet, kitartottak amellett, hogy maradjunk hárman, biztosan rendbe jön a hangom.

2004 őszén kisegítő bőgősként zenéltem pár hónapig a FreshFabrikban és ott jött szembe Pityesz. Sokat dumáltunk a hangszálproblémáimról, technikákat javasolt, próbált segíteni. Aztán valamikor 2005 tavaszán felhívott, hogy ő tök szívesen énekelne a Neck Sprain-ben, próbáljuk meg, hogy milyen!? Feldobtam Sanyinak és Misunak, átbeszéltük párszor és beleálltunk, így indult a Heavyweight sztory.

Az új énekes, Horváth István mennyi időt töltött a bandában?

Pityesz 2005-től 2009-ig volt a zenekar énekese, de sajnos egy rosszul sikerült „eltűnése” majd egy teltházas Dürer buli lemondása a koncert napján, nem erősítette a zenekari egységet. Azóta természetesen beszélünk és kitárgyaltuk a történteket, azonban abban a helyzetben, amibe akkor kerültünk miatta, nem volt kérdéses, hogy nem akarunk vele tovább dolgozni.

Az utolsó Neck Sprain anyag, az Áron András (Apey) közreműködésével rögzített EP volt, amely 2013-ban jelent meg. Mi volt az oka, hogy Apey-vel megszakadt a kapcsolatotok? Eleve csak egy EP-t terveztetek, vagy készültek további dalok is?  

Mikor Pistával megszakítottuk a kapcsolatot, irtó gyorsan pörögtek az események. Rengeteg zenész haverral beszéltem és szinte mindenki ugyanazt a nevet mondta, Áron András. Mi nem ismertük, nem tudtuk, ki ő. Később kiderült, hogy Szujó Dani egyszer behozta hozzánk a backstage-be ezt a raszta kissrácot egy korábbi Azfeszt-es bulinkon. Szóval hívtam Anga Mikit, aki a managerünk volt, természetesen ő is egyből rábólintott, már csörgette is Bandikát, hogy keresni fogom, új énekes kell a Neck Sprain-be. Emlékszem, kissé eufórikus állapotba került, amikor feltettem neki a kérdést, örömmel igent mondott. Egy héten belül megvolt az új énekesünk, akit én az első pillanattól fogva az öcsémnek tekintettem és olyannyira is szerettem.

Visszagondolva, azt hiszem a lehető legrosszabb időszakban került a zenekarba… egy óriási lufi volt anno a zenekar. Szakajda Tibi volt a dobosunk, majd Binder Gazsikával is próbáltunk, koncerteztünk párszor, sőt még Borlai Gergővel is voltak próbáink, ami iszonyú kegyetlen volt, de valamiért nem akart működni a dolog. Tibivel vagy Debrecenben tudtunk próbálni vagy néha ő utazott le Dunaújvárosba, Gazsikával is nehezen tudtunk egyeztetni, Gergő pörgésével pedig mondanom sem kell, hogy nem tudtuk magunkat összahangba hozni. Misu egyszerűen nem szeretett számítógépen dalokat írni, nem feküdt neki, leszarta. „Nagy, nem érted meg, hogy próbaterem kell és zúzás, csak úgy lesznek faszák a dalok?!” …hányszor hallottam ezt, pedig együtt dolgoztunk a Hangszerarzenál dunaújvárosi üzletében, egész nap hangszerek, erősítők között. Akkor vettem az iMac-et, hogy majd neten küldözgetjük a témákat az adott dobossal és Bandikával, bíztam benne, hogy működni fog. Nem így lett.

Ettől függetlenül én itthon csináltam a dolgom, ez idő tájt írtam meg a God’s Snake-t, illetve a Goliath-ot, de ugyanígy gépen készült a Blacken Tides is, aminek a fő riffjét például Bandika találta ki. Mindenki otthon flash-elt, hogy baszki mekkora dalok lesznek ezek ha. Háromszor kötöttem le Piciúrnál (Varga Zoltán) stúdióidőt lemezfelvételre és ezeket szépen le is kellett mindig mondanom. Nem úgy működött a zenekar, mint ahogy anno trióban vagy a Heavyweight írásakor, nem volt zsigeri együttlét, összhang.

Misu meggyőződése volt, hogy Bánfalvi kell ismét közénk és füstös próbaterem, ahol rengeteg a bontatlan, hideg sör! Aztán sors úr megadta, amit kívánt.

Volt lekötve egy bulink Londonban, 2010-ben, akkoriban Binder Gazsi volt a dobos. 4-5 hónappal előtte már minden lekötve/leszervezve, repülőjegyektől kezdve a utolsó sörig. Hajnalban indultunk fél kettőkor Misuért, hogy 4-re kiérjünk a reptérre. Még be sem szállt a buszba, csörög a telefonom, Gazsika a következökkel: „Figyu én most jöttem rá, hogy se érvényes útlevelem se érvényes személyim nincs, nem tudok kirepülni.” Pffff… Gondolhatod. Azonnal riasztottam a többieket, Misi le sem feküdt előtte napról, végigsörözte az estét, hogy úgyis mindjárt indulunk…„Bazd meeeeg, neee! Hát én felhívom a Bányait, rohadjak meg!

Felhívta…

Sanyi éppen egy iszogatós éjszaka közepén felvette a telefont és a két piagőzben lebegő ember a következő párbeszédet folytatta:

Szeva Bányai, egy jó Neck Sprain koncert ma este Londonban? Hm, lenyomod?

Öööö, hát menjünk.

Jóva’… akkó’ minnyá hív a Nagy.

Ennyi volt.

Felhívtam, megbeszéltük hol száll be a buszba Pesten, felszedtük a dobkiegészítőket, átírattuk Gazsika repülőjegyét Sanyi nevére és irány London. Iszonyú bulit nyomtunk, felrobbant a színpad. Pedig előtte négy évig nem játszottunk Sanyival, nem tartottuk a kapcsolatot. Bármennyit tudnék beszélni ezekről az időkről, de visszatérek a feltett kérdésre. Szóval nem, nem csak egy EP volt tervben, én rettenetesen szerettem volna már egy lemezt Bandikával, rengeteget vitáztam a többiekkel, hogy ne arra verjük már a faszunkat, hogy 5-6 évvel előtte kiadtunk egy Heavyweight lemezt, ideje lenne ezt felülmúlni. Viszont, ahogy visszakerült Sanyi a zenekarba, teljes lett az összhang. Megbeszéltünk egy próbát, játszottunk egy órát kb., de akkor már Misunak szisszentenie kellett az első „Arany védőitaltBandikának dohányoznia” kellett és így persze mi sem lóghattunk ki a sorból Bányicskuval. Mondhatom, hogy teljesen profin tudtuk ismételni magunkat próbáról-próbára, röhögőgörcsökkel fűszerezett, sörözős, füstös örömünnep volt mindegyik számunkra.

Itt tartottunk, amikor is úgy gondoltam, hogy valamit lépni kell. Körbejártam az NKA által nyújtott lehetőségeket és megírtam/beadtam egy pályázatot nagylemez megjelentetésére. Igaz, hogy nem kaptuk meg a kért támogatási összeget, de legalább adtak három kilót, amiből végülis felvehettük a God’s Snake EP-t. A dalok készen voltak a számítógépen, véglegesítettük őket és már mentünk is a Super Size-ba, Piciúrhoz.

Azt gondolom, hogy igazából Bandikával sosem szakadt meg a kapcsolat, csak nem beszélünk minden nap. Más utunk lett, ő is csinálja a saját zenekarát, mint ahogy mindegyikünk. Örülök a sikereinek és persze annak, ahogyan használja és kamatoztatja is azt a rengeteg tapasztalatot, amit köztünk tanult meg és tett magáévá. Akárhányszor találkoztunk az emúlt években még kezet sem fogunk csak egyből átöleljük egymást és azonnal tudunk bármiről beszélni, néha egy-egy chat üzenet, poénkodás, röhögés… Az élet ment tovább.

A három nagylemez közül egy mai fiatalnak melyik albumot ajánlanád a csapattal való megismerkedéshez?

Egyértelműen a HEAVYWEIGHT-3rd ROUND-ot. Ott volt a legmagasabb szinten a zenekar, letisztultságban, energiában és átütő erőben. Rengeteg időt töltöttem a Bakery stúdióban Piciúrral, akinek a hangmérnöki és produceri munkája még magasabb szintre emelte ezt a lemezt. Mindenképp az akkori legjobb metal lemezt akarta megcsinálni és ezért meg is tett mindent. Emlékszem, a végére már fülgyulladást is kapott, az egyik fülével gyengébben hallott, bődületesen kemény és profi munkát végzett. Kb. 4 hónapot melóztunk rajta, de élveztem minden percét. Azt gondolom, hogy ez a lemezünk a mai napig megállja a helyét és tud újdonsággal szolgálni a mai, fiatal korosztály számára is.

2013 óta szinte teljes a csend a Neck Sprain körül. Mi most a csapat státusza?

Legyen a státusz mondjuk „GODZILLA”. Egy atomrobbanástól bármikor aktivizálódhatunk.

Rólad köztudott, hogy a Nomad-ban zenélsz, Bánfalvi Sándor dobos pedig Ákos zenekara mellett a Magma Rise-nak is tagja. Kapcsolatban vagytok még egymással?

A fentiekből szerintem kiderülhetett, hogy természetesen. Telefonon, személyesen, chat-en is tartjuk a kapcsolatot. Ha nem is napi szinten, de 1-2 héten belül biztosan valamelyikünk keresi a másikat. Misuval ugyanez a helyzet, dumálunk, röhögünk videotelefonálva.

Mind a Nomad, mind Ákos szólózenekara aktívan koncertezik, rendszeresek a lemezmegjelenések is. Ezek mellett látsz-e esélyt arra, hogy a közeljövőben lesz-e energiátok a Neck Sprain folytatására, vagy a csapatot már lezárt történetnek tekintitek?

Én még nem érzem öregnek magam, bármikor lenne energiám a Neck-hez. 2016-ban megkeresett az A38, hogy szeretnének egy Heavyweight koncertet, tévéfelvétellel és csinálnának belőle egy műsort a Petőfi tévén. Akkor megpróbáltam összehozni az eredeti felállást, de képtelenség volt, hogy Misu, Pista, Sanyi együtt lépjen színpadra. Sanyi nem akarta Pistával, Miska nem akarta Sanyi nélkül. Bármelyik kezembe haraptam, mindegy lett volna. Anga Mikivel megbeszéltem, hogy egy Borlai, Pista, Suplicz verzióban meg tudjuk csinálni, de elvetettük az ötletet mivel ez nem lett volna az a Neck Sprain.

A további régi zenekari tagokkal kapcsolatban vagy még? Mit tudsz róluk, zenélnek még valahol?

Bakos Csabival és Kecskés Petivel szintén kapcsolatban vagyok, szoktunk dumálni. Mint szerzők, támogatják a EDEN újrakiadását és bíznak benne, hogy tudunk segíteni Andris hozzátartozóinak. Ők már nem zenélnek aktívan, melóznak, családoznak. A másik gitárossal, Kovács Zsolttal nem igazán beszélünk. Andris temetésén találkoztunk hosszú évek után, én nem haragszom rá, nem tudom… Lehet, hogy nincs miről beszélnünk.

A végén említsük meg, hogy most zajlanak az ötödik Nomad lemez munkálatai. Mit lehet tudnunk erről? Hol tartotok az albummal? Mikorra várható a megjelenés?

Mivel a Nomad teljesen másképp működik, mint a Neck, annyit tudok mondani, amit tapasztalok és hallok. Cicó ebben az évben végig csinálgatta az új dalokat, szövegeket, Marcival demozták az énektémákat. Egyszer volt egy egységes zenekari megbeszélés, ahol a kiadó is jelen volt, Cicó mutatta a témákat és közösen eldöntöttük, hogy melyik 10-11 dallal foglalkozzunk. Azóta két zenekari próbánk volt, ahol 4 dalnak megcsináltuk a vázát, plusz egy dalt már felbőgőztem, amit most elküldtünk azoknak, akik részt vettek a Nomad kérdőív kitöltésében. Január 3-5 között pedig kezdjük a dobfelvételeket egy olyan stúdióban, ahol még nem dolgoztunk, olyan emberrel, akit régóta ismerek és szeretek. Fiatal, nagyon tehetséges és remélem, sikeres lesz a közös meló! Amit biztosan mondhatok, hogy 2020. március 27-én lemezbemutató az A38-on, a Mudfield társaságában. Aki teheti, rendelje az elővétes jegyeket, komoly érdeklődés mutatkozik!

Köszönöm a válaszokat és azt, hogy felidézted a csapattal kapcsolatos emlékeidet!

Én köszönöm a kérdéseket, élmény volt ez az időutazás!

Az interjút készítette: Andris

Roading 2020s Tour
június 27.
Piratefest Budapest
július 03.