Pintér Miklós: „Leo Johnson házánál majd’ kiugrott a szívem”

A Grungery hazánk egyetlen tematikus, a Seattle-ből indult grunge mozgalom bemutatására szakosodott online magazinja. Sőt, igazából sokkal több annál! Pintér Miklóssal, a Grungery alapító-főszerkesztőjével beszélgettem Seattle-ről, Twin Peaksről, a HammerWorlddel közös munkáról és zenei újságírásról.

  • Néhány hónapja volt az egyetlen hazai Pearl Jam koncert huszonnegyedik évfordulója. Nemrég egy egész rádióműsort is szenteltél a felidézésének és egy hosszú, részletes cikket is írtál a buliról. Milyen személyes emlékeid vannak arról a novemberi estéről?
  • Nagyon vártam a bulit, de annyira, hogy mire eljött a napja, kicsit túl is csordult nálam az addig megjelent négy lemez. Éjjel-nappal azokat hallgattam, kívülről tudtam az összes szöveget, több dalt meg is tanultunk és játszottunk élőben az akkori zenekarunkkal, a Deals-zel; a State of Love and Trust-ra, az Alive-ra és az Indifference-re biztosan emlékszem! Szóval kicsit kiégtem Pearl Jam-ügyben addigra. Volt némi félelem is bennem, mert arról szóltak a hírek, hogy Eddie-ék durcásak az őket körülvevő felhajtás és az ezzel járó kötelezettségek miatt, mindenki az ő vérüket akarja, így a Ten legismertebb és egyben legjobb dalait nem játsszák el élőben. Igazi meglepetés volt, hogy mégis elővették őket! A koncert elején a Taszárról érkező amerikai katonák nagyon bekezdtek, nehéz volt talpon maradni az első sorokban. Ráadásul valaki letaposta az egyik cipőmet, úgyhogy zokniban ugráltam egy ideig, de az sem érdekelt. Teljesen váratlanul, pár dallal később lett meg csak a csuka. Örültem, mert így nem kellett a novemberi hideg éjszakában mezítláb elsántikálnom a Keletibe. (nevet)
Fotó: Szűcs Barbara
  • Hogyan érintett az idei buli törlése?
  • Amikor a Pearl Jam lemondta a tavaszi amerikai, majd a nyári európai turnéját, akkor már az előadók nagy része túl volt ezen, emiatt nem ért meglepetésként a döntés. Inkább amiatt izgultam, hogy 2021-re legyen szabad dátum a Sportarénában. Láttuk azóta, hogy sok zenekar nem tudta átbookolni 2021-re a turné budapesti állomását különböző okok miatt. Kisebb csoda lenne szerintem még így is, ha nem tolódna el megint egy évvel a koncert.
  • Gyakran szerepelsz rádióban és televízióban. Milyen érzésekkel vágtál bele és hogyan éled meg ezeket?
  • Ma már szerencsére szinte mindenhonnan keresnek, ha Seattle-ről és az ottani bandákról van szó. Imádtam Tresó T. Tiborral nagyokat beszélgetni a Lánchíd Rádió Kultpresszó című műsorában. Ő például Seattle-ben is felhívott a Temple of the Dog koncert másnapján és készítettünk is egy bejelentkezős anyagot a műsorhoz. De Pritz Péternél is sokat vendégeskedtem, a Radio Q-n. Aztán úgy alakult, hogy a Chris Cornell Emlékkoncert kapcsán Pogonyi Nóri beajánlott minket az azóta megboldogult Rock FM reggeli műsorába, én meg ott ragadtam. Nagyszerű emberekkel dolgozhattam együtt, Banita, Bűdi Szilárd és így tovább, de Kiss Orsinak köszönhettem a legtöbbet. Ő fedezett fel a rádió számára, ő találta ki a koncepciót is. Kétheti rendszerességgel jártam be élő adásba. Könnyedebb grunge-vonatkozású témákat vittem. Olyanokról beszélgettünk például, hogy ki mivel foglalkozott, mielőtt ismert zenész lett volna. Orsitól tanultam a legtöbbet. Mindig korábban érkeztem és figyeltem, mit csinál. Olyan szintű profizmussal és rutinnal vezényelte le az élő adásokat, amilyennel korábban nem találkoztam. Emberileg is közel kerültünk egymáshoz, és bár mostanában ritkábban beszélünk, de mindig is a barátomnak fogom tekintem őt.
  • Gyakran láthatunk téged az M2 Petőfi TV-n, az Én vagyok itt című műsorban is.
  • Az Én vagyok itt című műsor stábja mindig nagyon sokat segített nekem. A szerkesztők többségével időközben nagyon jóban lettem, sőt, akár barátaimnak is nevezhetem őket. Nagy Steve-vel, a zenei szerkesztővel például azóta már focizni is együtt járunk, de Kurucz Robival, a műsor szerkesztőjével is nagyon jó a viszonyunk. Azért ott az évek alatt nagyon jó műsorvezetői csapat jött össze: Rókusfalvy Lili, Fodor Imi, Forró Bence és így tovább, mindannyian nagyon profik. Bencével például szinte mindig vannak rejtett teniszes poénok a beszélgetéseinkben. Mindketten játszunk és rajongunk is a sportágért, többször előfordult, hogy ment már az élő bejelentkezéshez a visszaszámlálás  stúdióban, de mi még mindig az előző heti meccsek poénjait soroltuk. (nevet) Ő például egyszer élő adásban megkérte Jeff Angellt, a Walking Papers énekesét, hogy mivel van egy közös ismerősük, mármint én, meséljen egy kicsit arról, hogyan is lettünk mi barátok? (nevet)
  • Úgy emlékszem, az első találkozásom a Grungery-vel a Scream Hello elnevezésű kampány volt. Hogyan találtad ki és milyen konkrét elképzelésekkel vágtál ebbe bele? 
  • Épp külföldön jártam munkaügyben, amikor bevillant az ötlet. Akkor már egyértelműen láttam, hogy az lenne a legnagyobb dobás Grungery-szinten, ha össze lehetne hozni újra egy Pearl Jam koncertet Budapesten. Mire hazaértünk elkészítettem a repülőn a kreatívokat az oldalhoz, estére pedig el is indultam vele. Sokkal több ötletem volt egyébként, mint ami megvalósult, de a kezdeményezés arra jó volt, hogy felhívjuk egy kicsit magunkra a figyelmet. Most is van egy ötletem arra, hogy miképp lehetne működtetni, ha lesz időm, bele is vágok.
  • Volt-e szereped abban, illetve, ha igen, mekkora, hogy a Pearl Jam ismét Budapesten fog játszani 2021-ben vagy 2022-ben?
  • Sokkal több annál, mint ami talán kívülről látszik. Azt gyorsan felmértem, hogy sajnos nem vagyunk rajta a zenekar térképén, úgyhogy első lépésként valahogy vissza kellett rá tenni Budapestet. Nem is nulláról indultunk, hanem mínusz egyről. A látványosabb dolgok, a Grungery Magazin Pearl Jam borítója a HammerWorldben, vagy a Let’s Play Two című mozifilm elhozatala a teltházas Uránia Moziba, illetve az arról forgatott film, a látványos akciók voltak. Gondoskodtam róla, hogy ezekről mind tudjanak Seattle-ben, a Pearl Jam háza táján. A brutális méretű molinót, amit az Uránia homlokzatán hetekig látni lehetett, például saját pénzből finanszíroztam. Ahogy az újság előállítását és a filmforgatás költségeit is. A kulcs emellett az volt, hogy az elmúlt öt évben háromszor is elvittem Budapestet és Magyarországot Seattle-be azokhoz az emberekhez, akik közvetlen kapcsolatban állnak a Pearl Jam-ügyek döntéshozóival, köztük magukkal a zenészekkel is.
  • Az igaz, hogy őket nem olyan könnyű megközelíteni?
  • A banda tagjai kis túlzással elérhetetlenek. Nagyon komoly, jól átgondolt és pontosan lefektetett szabályrendszer szerint működnek. Közvetetten viszont nem elérhetetlenek, csak tudni kell kik azok, akik azt mondják nekik, te itt volt az a srác Budapestről, a Grungery-től, nézzétek meg, hogy mi van náluk Magyarországon Pearl Jam-ügyben. Azt például konkrétan tudom, hogy a mozifilmhez forgatott anyagot Eddie Vedder, Jeff Ament és Mike McCready is látta. Danny Clinch, a híres fotós, a film rendezője pedig bejelentkezett e-mailen nálam, csak hogy leírja, imádja az anyagot! Amikor megtörtént a bejelentés, az egyik seattle-i zenész azonnal gratulált nekem e-mailben. Nekem? Az kedves és vicces is volt egyben. A gazdasági részhez nyilván nincs közöm, azt a sikert a Live Nation érte el. Egyébként nem titok, hogy a koncert miatt velük is évek óta kapcsolatban álltam már akkor. A korábbiakban is indultak a Pearl Jamért, de nem hogy egy nemet, de még talán visszajelzést sem kaptak az ajánlataikra. Most viszont valamiért igen. Ráadásul pozitívat. Voltak egyébként olyan dolgok is, amikről csak akkor szeretnék beszélni, ha lement a koncert.
  • Kicsit ugorjunk vissza az időben! Érdekelne hogyan kerültél kapcsolatba a seattle-i zenei színtérrel? Mit adott neked, amit más zenei stílus nem?
  • Láttam az Alive klipjét az MTV-n és ott azonnal eldőlt minden. Alapból metal-zenéket hallgattam már egészen kisgyerekkorom óta. Főképpen Queensryche-ot meg The Cult-ot. Mégis, teljesen logikusnak tűnt, hogy amit látok és hallok az sokkal inkább én vagyok, mint bármi más korábban. Ma sincs egyébként ez másként. Ha nem seattle-i bandákat hallgatok, akkor valamilyen keményebb zenét vagy valami southern bandát, főleg folkot. Ja, és Oasis-t. Rengeteg Oasis-t. A popzenében valamiért sosem találtam kapaszkodót.
  • Melyek voltak a Grungery életében a mérföldkövek? Melyik cikkre vagy a legbüszkébb? 
  • Még ma is sokat agyalok azon, hogy mennyire szerencsés vagyok. A jó kapcsolat, amit Andy Wood családjával alakítottam ki, szinte mesébe illő. A Mother Love Bone Apple-je az abszolút kedvencem, így talán érthető, miért. Toni-val, Andy anyukájával  a saját házában, Bainbridge Islanden interjúzhattam. A kompállomás parokolójában várt az ezüst színű Toyotájával. Odamész hozzá, beülsz mellé, és elkezdesz beszélgetni vele, hogy mi újság, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, miközben nagyon nem az. Andy bátyja, Kevin Wood az első szóra videóüzenetet küldött a budapesti Chris Cornell Emlékkoncertre. Oké, vele, valamint feleségével és menedzserével, Wind-del azért tudtam találkozni még 2015-ben, mert amikor kiderült, hogy Everettben koncertezik a Malfunkshun, áttetettem a repülőjegyemet, csak hogy láthassam őket. Az öcsémen meg rajtam kívül még harmincan voltak jelen. És Kevin-ék vártak minket. Á, tényleg eljöttetek? Jack Endino-val szintén sikerült interjúznom, ő is meghívott a házába, az interjú végén pedig mondta, hogy egyébként tök jó a Grungery, elolvasta az összes angol nyelvű anyagot, azért is vállalta a dolgot, mert nagyon tetszett neki. Pár nappal később meg együtt mentünk el egy titkos Blood Circus, Swallow, Derelicts koncertre. Amikor ilyenek történnek, nem szabad gondolkodni, csak tenni kell a dolgodat, mert különben becsavarodsz. 
Fotó: PM Archívum
  • Sokszor előkerül a legendás seattle-i Deep Six válogatás kiadója, a magyar származású Chris Hanzsek is veled kapcsolatban.
  • Ő egy hihetetlenül jólelkű, rendes ember. Chris járt azóta már Magyarországon is. Vele például leugrottunk az A38 Hajóra megnézni Pálinkás Tomi akkori bandáját a Tejet, és imádta a bulit! És hát a végére hagytam a legfontosabbat, Jeff Angell-t, a Walking Papers frontemberét, akivel szinte napi kapcsolatban vagyok. Ő rengeteget segített nekem az elmúlt években, többször interjúztunk, jazz bulikra mentünk Seattle-ben, ahol ő is fellépett, meg ilyenek. De hogy ne csak Seattle-ről beszéljek: a Twin Peaks Tammy Preston-ját alakító Chrystabell zenekarának tagjaival, és ő magával is igazán baráti viszonyt ápolok. Egy barátommal nagyon sok koncertjükre ellátogattunk az elmúlt években, alig várják mindig, hogy találkozzunk.
Fotó: Bobál Kati
  • Milyen visszajelzéseket kapsz a cikkeid kapcsán? Milyen az olvasóközönség összetétele?
  • Egyre többen utálnak, úgyhogy jó az irány! (nevet) A cikkek hossza nyilván örök kérdés a Grungery-n, de aki nem akarja, maximum nem olvassa el őket. Rengeteg munka van minden egyes anyagban, nem fogom fiókba tenni egyik részüket sem. Azért írom meg ilyennek őket, hogy magyarul is elérhetőek legyenek a korszak seattle-i történései, gyakran sokkal-sokkal részletesebben, mint a kinti oldalakon. Voltam egyébként már minden, szűklátókörű, dögunalmas, nyomasztó meg hasonlók. A kedvencem, amikor az általam egyébként, hogy mondjam, támogatott emberek, legalább felebarátnak gondolt ismerősök, lelkesen egyetértenek ezekkel a kommentekkel, kommentelőkkel. Eleinte zavart, nem értettem, miért ez ennek a módja, mert én nem ilyen vagyok, inkább személyesen, privátban jelzem, ha bajom van, de ma már jól szórakozom rajtuk. Volt olyan, hogy egy a mindenkori munkái miatt általam nagyon tisztelt ember nyilvánosan, undorítóan személyeskedve belémszállt, de ettől még én nem fogok elkezdeni mocskolódni. Inkább visszadobok kenyérrel. Kifejezetten jól esik. Most intéztem neki éppen egy interjút. Egyszerűen csak elengedtem ezeket a dolgokat. Túl rövid az élet az ilyesmihez. Én nyugodtan alszom.
  • Időről időre vendégszerzők is publikálnak nálad, ez hogyan alakul? 
  • Minden vendégszerző feltűnése színesíti az oldalt. Ráadásul kiváló szerzőkről beszélünk, egytől egyig. Nem tudom, hogy hány országban írt például egy bármilyen koncertbeszámolót egy ilyen kaliberű, a mainstreamtől messze álló magazinba egy volt kultúrminiszter? Szerintem nagyon menő, hogy nálunk van ilyen. Ráadásul kevés olyan művelt embert ismerek, mint Rockenbauer Zoltán, aki óriási punk-, grunge- és Alice in Chains-rajongó. Nem csak tisztelem, de nagyon kedvelem is őt. Egy igazi barát lett, akiért bármikor tűzbe tenném a kezem.
  • Nemrég újult meg az oldal. Mik az újabb terveid, mire számíthatunk a közeli és távolabbi jövőben?
  • A Chris Cornell Emlékkoncertről készült filmet kellene mindenekelőtt befejezni. De ez nem csak pénz és idő kérdése. Nagyon nehezemre esik a témához nyúlni.
  • Az egész világ számára megrázkódtatás volt Chris halála, személy szerint hogyan élted meg?
  • Magam is meglepődtem rajta, hogy mennyire megviselt. Talán azért is, mert sokat láttam őt élőben az azt megelőző időszakban, meg azért is, mert nagyon váratlan volt az egész. Annak ellenére, hogy visszatekintve szövegekre, dalokra, a különböző megnyilvánulásaira, voltak azért jelei a dolognak. Miután meghalt, képtelen voltam például Soundgarden-t hallgatni. Két évnek kellett eltelnie hozzá. Írni sem volt kedvem róla, menekültem a témától. Az segített kicsit, amikor Los Angelesben ellátogattunk a sírjához. Esett az eső ott, ahol egyébként nagyjából soha nem esik. Fújt a szél, ömlött a víz mindenhonnan. Senki nem volt a temetőben rajtunk kívül. Nagyon intim volt az egész. Elindítottuk telefonról a Say Hello 2 Heaven-t. Csak álltunk ott és nem akartuk elhinni a dolgot. Átázott mindenünk, az esernyő sem segített, vissza kellett menni a szállodában átöltözni. A koncert borzalmas volt egy-két kivételtől eltekintve, de a temetői pillanatok sokat jelentettek nekem.
Fotó: PM Archívum
  • Többször jártál Seattle-ben. Az útjaidon készült beszámolókat, interjúkat mindig nagy csodálattal olvastam. Mesélj légy szíves róluk és az ottani kapcsolataidról azok kedvéért, akik nem követnek!
  • A legjobb dolog talán az, hogy tudják Seattle-ben, hogy, létezik Magyarországon egy Grungery nevű online magazin. Ma már a zenei színtér szereplői közül sokan ismernek név szerint, személyesen is. Nyilván van egy alap habitusom, megérzik az őszinte érdeklődést, úgyhogy elfogadnak, talán még azt is mondhatom, hogy kedvelnek. A nulláról építettem fel mindent, soha nem kértem senki segítségét. Amikor megjelent a Grungery Magazin a HammerWorld mellékleteként, akkor Rick Friel, Mike McCready gyerekkori zenésztársa és jó barátja megosztotta a lap borítóját és a bandájukról szóló kritikát az Instagramon. Az Easy Street Records [kultikus seattle-i lemezbolt – GYS] egyik munkatársa, Kevin Larson adta neki oda az újságot, mert kiküldtem nekik is a Deep Seven melléklettel együtt. Ron Rontrose” Heathman, a Supersuckers azóta tragikus hirtelenséggel elhunyt gitárosa azt kommentelte erre: Nem tudom, hogy mi a fantasztikusabb, hogy megjelent a lemezetekről egy kritika, vagy az, hogy egy magazinnak az a címe, hogy Grungery, csak így magában.” Olyanok kezdték el az Instagramon egy-egy kattintással lájkolni a posztot, mint Myles Kennedy, Kevin Martin a Candlebox énekese vagy Dave Krusen, a Pearl Jam első dobosa. Azért ezek nagyon jó dolgok!
  • A Pearl Jam/Nirvana/Soundgarden “szentháromság” mellett közismert, hogy a Mudhoney is örök kedvenc nálad. Ajánlj még olyan seattle-i csapatokat kérlek, akik szerinted nagyobb érdeklődésre is számot tarthatnának!
  • Az Alice in Chains-t se felejtsük ki a felsorolásból! Egy biztos, azokat a brutális sikereket nem véletlenül ők öten érték el. A Screaming Trees-t és Mark Lanegan szólómunkáit sokan ismerik, ők mindenhogy nagyon jók, a saját projektjeikben és zenekarként is. A régiek közül hardcore punk Derelicts óriási, ahogy a Blood Circus is. Vagy ott van Coffin Break, akiket a Tankcsapda miatt (Csak neked) többen ismernek  itthon névről, mint bárhol máshol a világon! (nevet) Nyersebbek, mint az első vonalasok, de nagyon jók. Szerintem nagyon király banda volt a Love Battery, sokkal dallamosabbak a felsoroltaknál. A punk vonalt erősítette a Gits, a csodás Mia Zapata-val (RIP). Ha szereti valaki Andy Wood-ot és a Mother Love Bone-t, akkor a Malfunkshun-ig is visszaáshat. Nemrégiben vesztettük el Shawn Smith-t, akit a Satchel és a Brad éléről ismerhetünk, mindkét formációban csodás, nyugodt, visszafogott zenét játszottak. A Stereo Embers király banda, a gitáros Tim DeJulio zseni, ahogyan a csak lányokból álló, ősrockos Thunderpussy is. És hogy egy aktuális seattle-i sludge metal bandát is mondjak: a Helms Alee-t mindenkinek hallania kellene! A maiak közül pedig a Walking Papers az egyértelmű kedvencem. Ők külön kategóriát képviselnek.
  • Aki követi a Grungery-t tudja, a Twin Peaks is a szíved csücske. Nekem leginkább az az emlék kapcsolódik hozzá, hogy a teljesen más sorozat volt, mint amit korábban itthon megszokhattunk és olyan fura, fojtogató hangulata volt, nehezen haladt a cselekmény. Mi fogott meg annak idején a sorozatban? 
  • A Twin Peaks örök szerelem. Azt sokan tudják, hogy Seattle-től nem messze, főképpen egy North Bend nevű faluban forgatták a filmet, a hegy pedig, amit a filmben is látunk, a helyi Mount Si. Az egész környéket bejártam többször is, harminc különböző forgatási helyszín fotóztam végig. Tervezem is, hogy megírom a történeteket. Van mit. 
  • Voltak Twin Peaks-es, szürreális élményeid közben?
  • Persze, a valóság és a film bizonyos tekintetben nagyon közel áll egymáshoz. (nevet) A legdurvább talán Leo Johnson házánál volt. Az ingatlan egy út végén van, természetesen sokkal jobb állapotban, mint ahogyan annak idején a filmben láthattuk. Eltelt vagy harminc év. Viszonylag későn értem oda, már szürkület volt. Kiszálltam a kocsiból, sehol egy lélek. Néma csend, talán csak egy kutya ugatott valahol messze. Egyébként síri, mázsás csend. Erdő meg hatalmas fák mindenfelé. Iszonyat nyomasztó volt. Basszus, mondom, mindjárt kijön a tulaj, aki nyilván nem Leo, de még az is lehet, hogy ő, és lelő, hogy miért fotózom engedély nélkül a házát. Pedig tudtam, hogy a fickó egy rendes fazon, aki akarja, megkeresheti őt a YouTube-on. Egyszerre volt nagyon vicces és morbid a helyzet. Szóval vénségemre annyira kiakasztott a dolog, hogy bepattantam gyorsan kocsiba, és olyan sebességgel húztam el onnan a csíkot, mintha soha nem is jártam volna ott! Majd kiugrott a szívem! (nevet) De a feeling kedvéért megszálltam egy éjszakát a Great Northern Hotelként ismert szállodában is, a Snoqualmie vízesésnél. A neve valójában Salish Lodge, és csak a külső jeleneteket forgatták ott. Olyan hangos a vízesés, hogy alig lehet aludni tőle. Másnap mentem interjúzni Everettbe, a Palmer-házba. Ott mesélte a harmadik évad záró jelenetében szereplő Mary Reber, aki egyébként a valóságban is a ház tulajdonosa, hogy a Dale Cooper-t alakító Kyle MacLachlan is a hotelben aludt aznap, amikor én. Mondtam is neki, hogy hála az égnek, hogy nem futottam vele össze, gondoljon csak bele mennyi eséllyel nem csavarodok be, ha mondjuk benyitok a szaunába, és ott ül Cooper-ügynök a Great Northernben, egy szál törölközőben? (nevet)
Fotó: Pintér Miklós
  • Kapcsolódva a filmhez, nem hagyható ki Chrystabell. Szerintem rajtam kívül sokan neked köszönhetően ismerkedtek meg vele énekesnőként. Mi az, ami miatt rendkívüli előadónak tartod?
  • Járt már ő nálunk korábban, talán 2012-ben, de akkor még én sem ismertem őt. Aztán hála a Twin Peaks harmadik évadának, Tammy Preston-ként mindenki számára rögzült, ki is ő. Van egy nagyon jó zeneszerző-producere, a zenekara basszusgitárosaként is fellépő Chrystopher Smart, vele hozza össze azt a Twin Peaks-szerű, csodás dream popot. Chrystabell nagyon hiteles, barátságos és okos nő. Mellette pedig egy igazi végzet asszonya, elképesztő kisugárzása és őrülten jó humora van. Ha két előadót kellene mondanom, akiket a 2000-es években ismertem meg, és különösen nagyra tartok, akkor gondolkodás nélkül Chrystabell-t és Jeff Angell-t mondnanám.
  • Hazai zenei újságírói szakmán belül – ha beszélhetünk ilyenről – véleményed szerint te, illetve a Grungery milyen helyet foglalsz el? Kit és mely médiumot tartasz etalonnak, illetve mennyire érzed hozzáértőnek a hazai zenei oldalakat?
  • A zászlóshajó mindenképpen a HammerWorld Magazin, már csak a történelme miatt is. Én is a Hammeren nőttem fel, mint annyian mások. A nyomtatott sajtónak mindig is lesz egy varázsa, amit az online soha nem fog tudni kiváltani. Ez persze nem azt jelenti, hogy ne tudna más, vagy máshogyan jó lenni. Gondolj bele, idén lesz 35 éve, hogy kijöttek Cselőék az első Metallica Hungaricával! Minden tiszteletem az övék! 
  • És az online?
  • Az online újságírás viszont olyan, mint a foci vagy a politika: mindenki ért hozzá. Legalábbis azt hiszi, hogy ért. Szerintem az jó, hogy színes a paletta, azt viszont nem értem, hogy mi értelme van annak, amikor valaki általánosságban akar írni a rock és metal zenéről és indít egy ezredik portált. Specializálódni kellene, mert egyébként nincs értelme az egésznek: kicsi a piac, mindenki ugyanannak a pár ezer embernek ír, óriási a keresztolvasottság. A Shockmagazint például azért is szeretem, mert órákig el tudok molyolni a lemezkritikák között, ott komoly munka van a cikkek többsége mögött. Mert ez – bármilyen röhejesnek is hangzik -, nagy általánosságban komoly probléma. Ha valami nagyon fel tud bosszantani, az a felületesség. Az, ha valaki nem jár rendesen a dolgok után. Sőt, egyáltalán nem jár sehova, csak az asztal mellől okoskodik. Fotel-újságírásnak hívom ezt. Ne vicceljünk! Tessék végre felállni a kényelmes székből, kijönni a gép mögül, és odamenni, ahol a dolgok történnek. Személyesen találkozni az interjúalanyokkal. Megfogni, megkóstolni, beleszagolni a dolgokba. Egyébként nincs értelme az egésznek. Ahogyan annak sincs, ha éjjel-nappal mást sem csinál valaki, csak más médiumok által lehozott cikkeket fordít és jelentet meg magyarul. Vagy kizárólag zenekarok által készre írt szövegekkel premiereztet dalokat és klipeket. Számomra ez nem újságírás, hanem napszámos munka. Nézd, sokan vannak, akik alapból sokkal jobban írnak nálam. De lusták, vagy nem mennek utána a dolgoknak, vagy leszarják az egészet. A Grungery és én sem vagyok ilyen. Talán ettől is lehet a dolog más. Teljesen különböznek a nézőpontjaink.
  • Milyen véleménnyel vagy a hazai grunge alapú/jellegű zenét játszó zenekarok helyzetéről, illetve a bandák hozzáállásáról?
  • Vannak itthon jó bandák, sőt, talán most éljük az utóbbi évek legizgalmasabb időszakát! Lassan megérkezik végre az Alva bemutatkozó lemeze, talán azt várom a legjobban, na meg persze nagyon kíváncsi vagyok arra is, hogy Csányi Szabi csatlakozásával milyen második albumot rak össze a Storm The Studio. Vagy Pálinkás Tomi a Nagyúrral, azért az nagyon komoly, hogy újra együtt alkotnak Bokros Csabival! Lugosi Daniék hamarosan jönnek a Polytrip első albumával, Székely Marciék pedig a Tulpa második EP-jével. Utóbbi formáció nagyon jól indult, de több súlyt és emlékezetesebb énekdallamokat remélek második nekifutásra. 2020 nagy meglepetése volt számomra a Trident nagyszerű, Beat című lemeze. Hogy egy kicsit személyeskedjek is, Papp Norbiban, a zenekar énekesében nagy potenciált látok, ahogy a Mudfield-es Kovácsovics Mátéban, na meg persze az Alone in the Moon-os Várhidi Adriánban is. Ja, és a Kies is atomjó lemezzel jelentkezett 2020-ban, az Erdő című dal nagy kedvencem tőlük! A Slowmesh nem grunge, de emberileg és zenéjüket tekintve is nagyra tartom őket, mindkét lemezüket nagyon szeretem! Ha valakit kihagytam, az csak azért lehet, mert vészesen öregszem! (nevet)
  • Mit gondolsz (stílustól függetlenül) a hazai zenekarok hozzáállásáról és a nemzetközi színtérre való kilépés lehetőségeiről?
  • Szerintem nemzetközi szinten nincs sok esély, hacsak valaki nem áll elő valami olyan még soha nem hallott, rendkívüli dologgal, amivel meglepné a világot. De ez nem csak Magyarországra igaz, bármelyik európai országot említhettem volna. Ezt a pluszt nem érzem egyelőre senkiben sem itthon. És a menedzsmentet sem mögöttük. Egy ember lenne képes csupán arra itthon, hogy valakit erre a szintre eljuttasson, Szarka Joseph. Ő más szintet képvisel.
  • Bár felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy csak a grunge és seattle-i bandák vannak jelen az életedben, tudom, hogy ez nem így van. Ajánlanál olyan hazai és külföldi zenekarokat, előadókat más stílusból, akiket valami miatt kedvelsz, illetve megismerésre ajánlod?
  • Hát, azért meglehetősen konzervatív és vonalas vagyok Seattle-lel kapcsolatban. (nevet) De oké. Három banda jut hirtelen eszembe. Az egyik az All Them Witches. Még az első lemezükről küldött át Gábor Andris (Ozone Mama) egy dalt, hogy hallgassam meg, mert valami brutál jók. Igaza volt, azóta jó pár év eltelt, az új lemez, a Nothing as the Ideal pedig karrier szintű csúcs nálam. A másik zenekart a Candlebox frontembere, Kevin Martin ajánlotta, az a nevük, hogy Badflowers. Ők Los Angeles-iek, fiatalok, és ha ma tinédzser lennék, csak őket hallgatnám. Viccesek, lazák, az énekes gyerek meg egy 2020-as Kurt Cobain. A 30 című daluk arról a tragikus eseményről számol be, hogy a frontember ennyi idős lett, és emiatt itt van a világvége. (nevet) Ami viszont most nálam mindent visz, és nem seattle-i, az a Puscifer. Amit az utolsó három lemezükön csinálnak, az a zene egyik lehetséges jövője számomra. Nagyon kreatív és okos, a ritmusok valamint Maynard James Keenan és Carina Round énekes megoldásai pedig egészen bámulatosak!
  • A legfrissebb Ric$Castból már értesülhettek az érdeklődők, hogy csatlakoztál a megújult HammerWorld stábjához. Mesélnél erről? Mi volt a szereped a megújulásban? Milyen új nézőpontokat jelent a te csatlakozásod?
  • Nyár óta dolgozom együtt Cselővel és Lénárd Lacival. A megújulásban legalább annyira részt vettem olvasóként és az újság rajongójaként, mint szerkesztőként. Voltak kemény meccseink, de szerintem jó úton járunk, mert mindenki egyet akar: a világ legjobb zenei újságját elkészíteni! Ez nem valami nagyképű dolog, szerintem az csinálja rosszul, aki nem így áll hozzá a saját munkájához. Mivel az utolsó Metallica Hungarica óta olvasom az újságot, pontosan tudom, hogy mi volt jó régen, és mi kopott meg kicsit mára. Nyitnunk kell, ez nem kérdés, sokkal több rock és metal rajongó van az országban, mint aki az elmúlt időszakban megvásárolta az újságot. Kritikusnak kell lennünk magunkkal szemben és bizony néha fáj ránézni dolgokra, elismerni a rengeteg pozitív dolog mellett a hibáinkat is. Ez senkinek nem könnyű. A közös cél és a vágy, hogy olyan újságot csináljunk, amelyet valóban élmény kézbe venni mindenki számára, eddig mindenen átsegítette a stábot. Az első visszajelzések nagyon pozitívak a közönség és a szakma részéről is. Szerintem jó irányt vettünk, de messze még az út vége. Egy biztos, olyan lelkesedéssel készült a februári és olyannal készül a márciusi szám, mint már nagyon-nagyon régen. 
  • Mik a terveid a közeli és távolabbi jövőre nézve?
  • A Grungery megy tovább, már most rengeteg anyag sorban áll, csak publikálni kell őket. A Covid miatt elmaradt két seattle-i utam, jó lenne újra kiutazni a nyáron, és a második, harmadik vonalról anyagot gyűjteni és interjúzni. A HammerWorld magazin szerkesztői munkája pedig egy új lehetőség, másfajta alkotói munka. Megtalálni a régi, a régi-új és az új olvasók számára az egyensúlyt, a mindenki számára értékes anyagokat. Nagyon élvezem a dolgot! Elindítunk valami újat is Pritz Péter barátommal, de erről még nem szeretnék beszélni. Nem zene, de természetesen valami olyanról van szó, ami szorosan kötődik a kultúrához. Szóval nagyon izgalmas hónapok állnak előttünk!

Pintér Miklós: „Leo Johnson házánál majd’ kiugrott a szívem”: 3 komment

  • oldboy szerint:

    Nagyon jó, alapos interjú ez Mikivel, akinek ezúton is gratulálok a megújított HammerWorld-höz! Rég olvastam már ennyire alaposan át egy aktuális Hammer számot, mint most! Olyannyira, hogy az őáltala elkövetett, egyébként nagyszerű Alice in Chains cikkben észre is vettem egy elírást, a Pink Floyd: Another Brick (nem pedig Bring) in the Wall dalának feldolgozása kapcsán. 🙂 Viszont bár nem mondta ki konkrétan, de úgy tűnik számomra, hogy a legtöbb online rock/metal zenei oldalt nem tartja túl sokra. Értem én az ő álláspontját és valóban jó lenne, ha minden ilyen “újságírónak” lenne lehetősége személyesen interjúzni a zenekarokkal, évente több tucat koncertre ellátogatni, stb. De a helyzet szerintem az, hogy a miénkhez hasonló webzine-ek nagy részében a szerkesztők, külsős munkatársak mind-mind szabadidejükben, hobbiként csinálják ezeket az oldalakat. Amiért semmilyen anyagi ellenszolgáltatás nem jár. Néha becsúszik 1-1 fizikális promó (bár arányait tekintve meg sem közelíti a digitális promókét), illetve 1-1 koncertjegy, amiért cserébe ugye meg kell írni az adott recenziót, vagy beszámolót. Tehát maximum ez a mi “fizetségünk”. Ezt csak a Miki által említett “fotel-újságírás” árnyalása miatt szerettem volna megosztani! 🙂

    • 9000Sanyi szerint:

      Igazad van oldie, de abban meg neki, hogy ha csinálod, akkor csináld jól. Számomra etalon az, amit letett a Grungery-vel, illetve az, ahogy képes utánajárni olyan dolgonak, amikre a “halandó firkász” nem is gondolna. A mennyiség helyett a minőségre megy. (Megjegyzem, hogy a Grungery-n megjelent Afghan Whigs lemezismertetőmhöz (amivel rengeteget melóztam, utánaolvastam, stb. és amúgy szerintem nagyon jól is sikerült) olyan infókat tett még hozzá, amiket nem hogy nem tartottam fontosnak, de rájuk sem leletem…

      Abban meg ugyancsak igazat kell adnom Mikinek, hogy “mi értelme van annak, amikor valaki általánosságban akar írni a rock és metal zenéről és indít egy ezredik portált. Specializálódni kellene, mert egyébként nincs értelme az egésznek: kicsi a piac, mindenki ugyanannak a pár ezer embernek ír, óriási a keresztolvasottság“.
      Ezért specializálódtunk mi a forgácson az extrémebb (death, thrash, black, újabban noise) zenékre tetszik vagy sem, ahová színesítésképp csúszik be egy-egy írás a rock/metal könnyedebb képviselőiről.

  • Winci szerint:

    Érdekes cikk. S benne az is, hogy valaki ennyire lelkes tud lenni és maradni éveken át egy zenei stílusért. Felkelti az érdeklődést a téma iránt. Remélem lesznek olyanok, most, így, emiatt is teszik.