Stay Brutal! (2023) 21 METÁLDAL – 21 ÍRÁS A METÁLRÓL

Igazán egyedülálló és minden bizonnyal hiánypótló kiadvány jelent meg nenmrég a Helikon Kiadó jóvoltából. 

Cserna-Szabó András szerkesztésében egy különleges koncepció valósult meg, ráadásul olyan formában, amire mindenképp érdemes pénzt és időt áldozni. Már a külcsín is értékteremtő, láthatóan sok energiát áldoztak arra, hogy ez a keménykötésű könyv hosszú időn keresztül értékálló maradjon.

De mi is volt a koncepció? 

Felkértek 21 szerzőt (írókat, költőket, fordítókat) akikről feltételezték, hogy van valamilyen kötődésük a stílushoz, hogy válasszanak ki egy-egy metal dalt, amiről aztán írjanak egy-egy esszét, novellát, elemzést, akármit. Ennek megfelelően nagy a szórás és kellően “színes” lett a mű. A Black Sabbath 1970-es Planet Caravan-jától egészen a 2022-es Dream Widow March of the Insane-jéig öleli fel a műfajt.

Már a szerkesztő előszava is egy hosszabb lélegzetű írás, ami egyrészt kontextusba helyezi a koncepciót, a műfajt és azt a rajongást, ami jellemez bennünket. Idézem is Cserna-Szabó Andrást:

“Én magunkra, a metalistákra mindig úgy gondolok, mintegy maréknyi megöregedni képtelen gyermekre. Egy kicsiny titkos szektára.” Azt hiszem értitek. Ami nekem külön tetszik, hogy minden írás után ott a szerző képe és néhány bemutatkozó gondolat.

Nem fogom mind a huszonegy írást megemlíteni, de egy-egy számomra fontosat megemlítek kedvcsinálónak. Remélem minél többen nekifuttok!

Kezdéképp egy önéletrajzi visszatekintést kapunk Tolvaj Zoltán tollából, aki arról ír, hogyan kapta el a metal. Visszutazhatunk a rendszerváltás környéki időszak miliőjébe, számtalan utalással az akkori korszakra, ami számunkra emlék és egyben hiteles kordokumentum, a fiatalabb generációnak pedig talán hihetetlen történetnek tűnhet.

Para-Kovács Imre a Motörhead első hazai koncertjének krónikájával szintén egy ma már hihetetlennek tűnő korszakot mutat be. Kárpáti Csaba Gábor a Powerslave-et választotta az Iron Maiden-től. Egy olyan fikciót talált ki, ami egyszerre izgalmas, kicsit talán borzongató, miközben a megvalósítás is érdekes és némileg kapcsolódik az azonos című 1984-es album egyiptomi koncepciójához. Kifejezetten tetszik, ahogy a zenekar tagjai felismerhetőek a karakterek között, ráadásul egy csomó egyéb utalást is belecsempészett az egyébként könyvkiadói pályán felelős szerkesztőként sok életrajzi kötetet gondozó író.

A Mészöly Miklós-díjas Szeifert Natália elgondolkodtató és nosztalgikus műve középpontjában a Welcome Home (Sanitarium) van a Metallica-tól. Ez az amúgy tépelődő, kis túlzással önmarcangoló írás azért fogott meg, mert olyan emlékeket (mi a rock blokkra mentünk a diszkóba szombat éjfél tájban) hozott elő, amik szinte egy az egyben velem (velünk) is szinte ugyanúgy történt. Én egyébként albumpárti vagyok.

Azon is el lehetne elmélkedni és  egyébként biztosan számtalan okot lehetne találni, hogy miért is a kilencvenes évek dalai a legreprezentáltabbak a könyvben. Nekem megvan az elméletem erre, nem véletlenül csináltam már több Best of ‘90-s adást a Fáklya Rádiós Fémforgács műsorunkban. A lényeg, hogy a huszonegy szerző majdnem fele (43%) az 1991 és 1999 közötti időszak dalaiból választott alapanyagot. Ráadásul a ‘90-es évek műfajkavalkádjából csupa ikonikus előadó került fel a “listára”, a stílus pedig a stadionokat megtöltő hard rocktól a groove metalon és a indusztriális cuccon keresztül a norvég black metalig terjed. És mennyi minden jöhetett volna még szóba ebből az évtizedből (csakúgy, mint a többiből). Elég csak arra gondolni mekkora hype övezte anno a grunge robbanást, mégsem szerepel itt  egyetlen banda sem az érából. Ez igazából számomra két dolgot mutat meg. A kilencvenes évek zenei dokszínűségét, valamint azt, hogy simán el tudom képzelni a folytatást.

S ha már ilyen sok karaktert áldoztam az évtizedre, lássunk egy-két bandát is. Szentesi Éva azt az őrült rajongást mutatja be egy elképzelt sztorin keresztül a November Rain (kell-e ídeírnom, hogy Guns N’ Roses) klipjéhez illesztve, ami annyira beteges, hogy már ijesztő. Aztán ott van a haditudósító Jászberényi Sándor, aki a Body Count 1992-es Los Angeles-i zavargásokra reflektáló dalát választotta és azt meséli el, hogyan vált számára igazán meghatározóvá az Arab Tavaszként elhíresült kairói események közepében találta magát.

Szilágyi Zsófia Emma pedig azt fogalmazta meg, amit szerintem mindenki átélt, hiszen mindig van, aki már akkor hallgatta azokat a dalokat/bandákat, amikor azok megjelentek, neked viszont esélyed se volt a korod/lehetőségeid/élethelyzeted miatt. A folytatásban jön a Burzum (Dunkelheit), a Sepultura (történelmi, művészeti és kulturális korkép a Ratamahatta kapcsán), Marilyn Manson (a nemrégiben kirobbant ügye is terítékre kerül a Spawn filmzenealbumos dala kapcsán), olvashatunk egy elég beteges sztorit a Nine Inch Nails-szel.

A hazai csapatok sem maradtak ki, bár kétségtelenül alulreprezentáltak a könyvben. Elsőként az ominózus debreceni Ossian koncert kerül elő. Hogy is mondjam, egy igazán érdekes és életszagú sztorit kanyarított köré Puskás Panni. Ugyancsak élvezettel olvastam Kiss Lászlótól a Világvégét, amit a Slipknot 1999-es (Sic) dala ihletett.

Első Rammstein koncertélményét Szederkényi Olga egy nem mindennapi, kifejezetten személyes írásban néhány Márai idézettel megtámogatva adja át.

Azt gondolom, hogy már ennyi alapján is értitek, hogy egy igazán különleges kiadványt hoztak össze. Szóval nem akarom bő lére ereszteni, így még talán Kiss Tibor Noé a Thy Catafalque Vashegyek című daláról szóló írását említem meg, ami – ahogy több is a könyvben – szintén személyes emlékeken keresztül kalauzol.

Ajánlom ezt a könyvet mindenkinek, aki nem csak hallgatni szereti a metalt, hanem szereti olvasni is, hogy ki mit gondol egy-egy zenekarról, lemezről, dalról. Annak aki nyitott más művészetek (pl. az írás) garantált szórakozást nyújt majd a kötet. Itt rendelhetitek meg.

Köszönjük a Helikon Kiadónak!