Második hivatalos koncertjét adta ezen a szombat estén Magyarország, sőt talán Európa egyetlen King Crimson tribute együttese, a Level 6. Előrebocsátom, nem vagyok nagy híve a tribute jelenségnek. Az más, ha olyan zenekarok tiszteletére jönnek létre tribute formációk, akiket már ebben az életben nem lesz esély élőben látni – hallani, mert feloszlottak, meghaltak meghatározó tagok, stb. Az ilyen fajta tiszteletadásnak még lehet létjogosultsága. De amikor még létező, aktívan turnézó előadókra alakul kismillió tribute és ezért még pénzt is szednek, attól sugárban okádok. Kivétel talán a The Iron Maidens, mert ott a felállás nem mindennapi és legalább jó bőrök bazseválják el Steve Harris-ék klasszikus nótáit.

A King Crimson pedig úgy fest, a legutóbbi japán koncertje után megszűnik létezni, legalábbis a „last show” kiírás arra enged utalni. Az alapító főnök Robert Frippnek ugyanakkor nem egyszerű kiigazodni az észjárásán; egy pár alkalommal már jegelte a progresszív rock kultegyüttesét. De mint ahogy utólag láthattuk, ezek a feloszlásról szóló dumák csupán néhány éves pauzát jelentettek esetükben. S bár a banda valóságos átjáróház volt, arra azért mindig figyelt Fripp mester, hogy profi, tehetséges zenészekkel vegye körbe magát. Ennek megfelelően pedig a Crimson dalait nem könnyű feladat eljátszani, pláne hitelesen visszaadni azt a bizonyos King Crimson érzést, aminek a mérnöki pontossággal meghangszerelt szerzemények mellett az improvizáció is fontos összetevőjét képezi. Nos imprókból nem is szenvedhettünk hiányt az este folyamán!

Az eredetileg 19 órára tervezett kapunyitásra némi csúszással tudott csak sor kerülni. Arra az időre minimum kinyithatott volna a büfé a műv-házban, legalább addig is lett volna fogyasztás. Miután mindenki elfoglalta helyét a nézőtéren, az egyik gitáros Gyűrű Géza is lecsüccsent hangszerével a laptopjához és Fripp-féle soundscape-eket kezdett gerjeszteni. Az intróhoz előbb a két dobos (Avar György, Haas Lóránt) csatlakozott, őket kisvártatva a külsőre Cseh Tamást és Zoránt egyaránt megidéző Terényi László basszeros követte, majd szép sorjában a többiek is. Különlegesség a Level 6 felállásában, hogy az ukrán származású Kiovics Okszáná személyében egy hegedűs hölgy is teljes jogú tag (ez már csak azért is érdekesség, mert a KC-ben pályafutásuk alatt sosem zenélt női tag). A mellesleg kamarazenekarban is muzsikáló Okszáná nemcsak csinos teremtés, de a hangszerével is nagyszerűen bánik; hegedűszólamaival hozzá is tesz ezt-azt a hangzásképhez. A szaxofonos Herr Jánosnak igazából csak a korai érát meghatározó dalokban volt dolga; a 80-as évektől a Crimson életében Adrian Belew-val új időszámítás és paradigmaváltás kezdődött: előbb a Discipline anyagon a new wave hatásait integrálták be stílusukba (úgy kb. a The Police felől), majd egy még szikárabb gitár- és dobközpontúbb megszólalásra törekedtek, kiírtva a fúvósokat a hangzásból.

Instrumentálisan indítottak. A Larks’ Tongues In Aspic címadó tételének második részével vette kezdetét az utazás, aminek kezdőriffjei már-már Voivod-os (amely zenekar igen sokat merített a Crimson-ból) súllyal röffentek meg. A Three Of A Perfect Pairre már becsatlakozott az est sztárvendége, a vokális jazz-es vonalról érkezett Urbán Orsi. Hangját eleinte szokni kellett a KC nótáknál, de összességében nem volt elhibázott döntés meghívni. Többnyire a bossanova királynő Bebel Gilberto-t idézte meg énekhangjával, de voltak pillanatok (amikor a csodás, lírai Epitaph-ot vagy a Starless megkapó verzéit tolmácsolta), melyeknél abszolút egy füstös párizsi pub mélyén érezhettem magam, miközben lágy sanzon-jazz szól. A kétezres évekből való Eyes Wide Open ugyancsak rendben volt az előadásában, de dicséret illeti a Discipline albumról előszedett Matte Kudasai líráját is, amelyet olyan csodaszépen adott elő Orsi, hogy attól szerintem maga Adrian Belew is elmorzsolt volna 1-2 könnycseppet!

A program ültetett publikumos, színháztermes jellegéből adódóan tehát senki ne számítson ugrálós/pogózós rockélményre, a Level 6 sokkal inkább a Müpás KC koncert hangulatát elevenítette fel, mintsem a PeCsás vagy akár Millenárisos bulit, amelyeken állva tombolt a nép.

De hogy a keményebb stílus sem áll távol Urbán Orsitól, azt volt lehetősége megmutatni a bluesos One More Red Nightmare-ben és a John Lennont King Crimsonba oltó Dinosaurban. Utóbbi számnál rendesen meglepett a rekesztéseivel! Ugyanakkor nem minden számot bíztak Urbán kisasszonyra. A Pictures Of A City-nél pl. a zenekarvezető Fejes-Tóth Gábor (aki a Tony Levin által használt sokhúros stick gitárt és a mellotront egyaránt kezeli, valamint egy olyan elektromos bőgő is felbukkan az eszköztárában, amilyet először a KFT basszeros Lengyelfi Miklósnál láttam) vállalta magára az énekesi feladatot, viszont a hangját kevésnek éreztem ide (bocs Gábor!). A Crimson egyik legikonikusabb nótája, a 21st Century Schizoid Man már jobban ment neki (ez eleve egy agresszívebb énekstílust követel meg), akárcsak az Easy Money bluesa, amit Terényi Lászlóval kétszólamban vokalizált el és a verzéket hagyták rá Orsira.

A koncert két felvonásban zajlott és a prog. rock egyik legfejlődőképesebb együttesének valamennyi korszaka megidézésre került a magnum opusként sokat emlegetett bemutatkozástól (In The Court Of The Crimson King) a mindmáig utolsó stúdióalbumig, a szintén remek The Power To Believe-ig. Az Islands, Beat albumok mondjuk fájóan hanyagolva voltak, ám ezt magyarázhatjuk azzal, hogy az említett korongokról még valószínűleg nem gyakoroltak be számot F.T. Gáborék, másrészt ezeket a lemezeket nem szokás a Crimson életmű klasszikus darabjai között emlegetni (a Beatet különösen alábecsülik a „krimzoniták”, mivel a relatíve egyszerűbbre, közérthetőbbre vett átlag 3-4 perces dalaival az már jórészt köszönőviszonyban sincs a prog. rockkal). Örömteli viszont, hogy a ’90-es évekbeli Thrak albumot a Level is nagyon szereti, mivel nem csupán egy számot csepegtettek el róla.

A súlyosabb zenék megszállottjaként főleg az olyan keményebb momentumok felbukkanásának örültem, mint a Larks’ II (kár hogy a zeneileg némileg izgalmasabb első rész kimaradt a szórásból, mondjuk azt valódi kihívás eljátszani, még sokat próbált muzsikusoknak is), a második felvonást megnyitó Red, illetve az annak kistesójaként jellemezhető Vroom instru brutális hangfüggönyei, ill. megemlíthető ugyanerről a vonalról a The Power… egyik legsúlyosabb kompozíciója, a fejletépő Level Five, amiben szintén iszonyat magasan van a léc kezdő zenészpalánták számára; bizony tele van olyan megoldásokkal, amelyeknél már rendesen kapaszkodni kell! Maga a Level 6 is kicsit más hangnemben játszotta, mint ahogy rögzítve lett – nem mondom, hogy tökéletesen, de legalább megpróbálták. A végére tartogatták az életmű – számomra – legfényesebben ragyogó „drágakövét”, a Starlesst. Ha csak ezt az egy szerzeményt komponálták volna meg Fripp és akkori partnerei, már ezzel bekerültek volna szerintem a halhatatlanok közé. Nem lógott volna ki a zseniális debüt-albumról sem talán. Megvan benne minden, ami a Karmazsin Király lényegét adja: komor sanzonos balladisztikusság, Bartóki szellemiség, vad free jazz-es figurációk, metal-közelien csikorgó gitárkínzás; a gyanútlan hallgató már-már nyúlna a 220 felé, amikor egy huszárvágással visszacsempészik a beköszönő szólamot, némiképp oldva ezzel a feszültséget.

Amennyiben Robert Fripp tartja a szavát és tényleg nem lesz már többé semmilyen formában King Crimson, a Level 6 szórványos jelenései a kisebb hibák ellenére is mindig ünnepek lesznek az elkötelezett KC rajongók és en bloc a hazai proggerek számára egyaránt. Sajnálatos hogy olyan kevesen voltunk csak kíváncsiak egy lenyűgöző prog. életmű felelevenítésére, pedig szombat este volt, és be is fejeződött emberi időben; bárki haza tudott még érni kényelmesen. Viszont amíg Fripp mester egészséges, él-virul, addig véleményem szerint a Crimsont se kellene még temetni.