1. nap: Arch Enemy | Behemoth | Carcass | Unto Others – The European Siege 2022 (2022.10.16)
2. nap: Amon Amarth | Machine Head | The Halo Effect | Vikings & Lionhearts Tour 2022 (2022.10.18)

Arch Enemy | Behemoth | Carcass | Unto Others – The European Siege 2022

Rendhagyó módon a beszámolóm most két bulit fog felölni. Azért döntöttem a kicsit szokatlan forma mellett, mert ezek az események voltak számomra az “új” Barba (Red Stage) nyitókoncetjei. Másrészt ezt a három napot (közte is volt ám koncert, amin részt vettem, de az nem nagyon vág ide zeneileg), egy fajta mini fesztiválként éltem meg, annak ellenére, hogy este az otthonomban tértem nyugóvára és napközben dolgoztam is. 

Bár a pandémia előtt is sokat lehetett olvasni/hallani a “soha nem volt még ennyi nemzetközi koncert Magyarországon” megállapítást, azt hiszem az elmúlt közel két év ínsége erre csak rátett egy lapáttal. Zene és koncertrajongó legyen a talpán, aki ebben a dömpingben bírja idővel és pénztárcával ezt az áradatot. Egymásnak adják a kilincset a nagyobbnál nagyobb bandák, illetve ritkán elcsíphető kuriózum zenekarok. A korábbról csúsztatott dátumok, az újabb bejelentésekkel karöltve hamar telítik a naptárakat. Nem nagyon van olyan hét, amikor nem lenne valami érdekes megnéznivaló. 

Sajnos azonban, nem tudom meddig tartható a jelenlegi állapot. Bár a járványoktól elbúcsúztunk (hozzászktunk, alkalmazkodtunk stb.), a jelenlegi helyzet továbbra is sakkban tartja a zeneipart. A turnék rentábilitása nehéz ügy, főleg a szinte napról napra emelkedő árak mellett. Kompenzálni pedig kell. Viszont, a  jegyárak és a merch termékek árai sem emelhetők a végtelenségig. Nem csak soha nem látott dömping van, de ilyen árakat sem láttunk korábban a koncerteken. A forint “stabilitása” pedig rúg még egyet az egyszeri rajongón, aki nem csak a koncertre szeretne eljutni, hanem hovatovább valamilyen erekjével is szeretne gazdagodni.

A brutál felhozatalból is kilógott a két turné, mely véleményem szerint az idei klubkoncertek közül a legerősebb fellépőket tartalmazta. Mindezt 3 napon belül… Bár nem szerveztem soha bulit, az általános véleményt én is ismertem, hogy nincs itthon olyan helyszín, mely nagyobb klub-mérettel rendelkezik (értsd 3000 fő fölött, de stadion alatt). Az egyik legkedveltebb koncerthelyszín maga kívánta orvosolni a problémát. A Barba Negra immár rendelkezik ilyen helyszínnel, Red Stage néven. 

Ennek pedig örülni kell. Annak elelnére, hogy jelenleg* még vannak hiányosságok (*friss információim alapján ruhatár azóta már van, a légcsere rendszer is teljes üzemben stb.), szóval eddig kellett várni). A helyszín gépkocsival jól megközelíthető (a tömegközlekedésről egyenlőre nem tudok nyilatkozni), parkoló van bőven (bár jelenleg az utcán). Igen, az új helyszín még küzd gyermekbetegségekkel, de azt gondolom, hogy alapvetően nincs gond vele. Várjuk ki a végét, mi lesz a kész állapot. Addig pedig örüljünk, hogy a vezetőség a nyitás és nem a bulik törlése mellett döntött. Azt hiszem, akkor többen hőbörögtünk volna, mint azért, hogy akkor nem volt ruhatár…

Sajnos ez volt az első koncertre látogatásom az új helyszínen, így minden igyekezetem ellenére is sikerült egy picit elkésnem. Szerencsére azonban, csak pár percről maradtam le. A Portland-i zenekar már a színpadon volt, amikor megérkeztem. A banda 2020-ig Idl Hands néven létezett, majd a névváltás mellett döntöttek. Az eddig megjelent két nagylemezük (a 2018-as Mana-t 2021-ben újra kiadták Unto Others néven, a zenekarnév kivételével változatlan borítóval) alapján a színtér titkos favoritjai nálam (a szintén kiváló Lunar Shadow és a zseniális Eternal Champion mellett). A gothic ízekkel megspékelt heavy metaljuk üde színfolt, a tradícionális vonal szerelmeseinek. A banda élőben sem okozott csalódást. Remélem egyszer főzenekarként is megtekinthetem őket.

A dallamos death metal egyik nagy úttörőjét, a Carcass-t még nem láttam élőben. Bár a csapat a korai lemezeikkel is maradandót alkotott grindcore berkeken belül, nálam “boncolós” éra vége jelentett a zenekar legkedveltebb korszakát. A Heartwork és az azt követő – igencsak megosztó – Swansong nálam egyaránt klasszikus kategória. Nagy örömmel konstatáltam a hírt, amikor a csapat 2013-ban új lemezzel tért vissza. Azóta egy újabb lemez is született, tavaly.

A program ügyesen lett összeválogatva, bár a legnagyobb súlyban az új lemez, illetve a Heartwork (Buried Dreams, This Mortal Coil, Heartwork)  képviseltette magát. A  Buried Dreams csodás kezdés volt, de az azt követő Kelly’s Meat Emporium is a koncert legkirályabb momentumai közé tartozott. A szintén új albumos Under the Scalpel Blade-et szintén nagyon jó volt élőben hallani. A régi idők szerelmeseinek pedig ott volt a Incarnated Solvent Abuse és a Dance of Ixtab. Bár nyilván az idő múlik és senki nem lesz fiatalabb, van akit kevésbé érint. Báj a hajkoronák egy kicsit ritkultak, a lelkesedés cseppet sem. Jeff Walker és Bill Steer, sok fiatalnak adhatna leckét, hogyan is kell ezt hitelesen és élettel telve előadni. Csak azt sajnálom, hogy a Swansong-ról nem volt semmi. 

Bár a lengyel Behemoth-nak sosem voltam a rajongója, a munkásságukat a Demigod óta nyomon követem. Az utóbbi “stílustágító” albumok különösen tetszettek, véleményem szerint a csapat zenitjét jelentik a diszkográfiában. A The Satanist és a  I Loved You at Your Darkest nagyon erős albumok voltak, zeneileg egy igen izgalmas irányba mutattak. Bár az idén megjelent Opvs Contra Natvram sem múltidéző, számomra sokkal gyengébbnek tűnik, mint a két előd. A zenekar élőben nagyon erős. Erre készültem, ezt is kaptam. Sok mindent lehet mondani Nergal-ra, de azt, hogy kompromisszumot kötne a koncertek minőségét tekintve, azt semmiképp sem. Brutális hangzás és látványvilág járt kéz a kézben az egész koncert alatt. Nergal pedig fürdőzött  az általa kigondolt, megálmodott előadásban.

Természetesen a frontember vitte a prímet a színpadon, azonban olyan társai voltak az előadáshoz, akik csupán hírnévben nem tudnak versenyezni a “celeb” énekessel. Tomasz “Orion” Wróblewski és Inferno sem panaszkodhatnak, vonzza a tekintetet a színpadi működésük. Annak örülök, hogy a Biblia-égetés kimaradt. Akik ilyen erősek élőben és ilyen erős anyagokat alkotnak, azoknak szerintem nincs szüksége megmosolyogtató bohózatra, főleg ha komolyan veszik magukat.

Töredelmesen bevallom, hogy az Arch Enemy minden időszakát kedvelem. A Liiva-val készült lemezek épp úgy gyakori vendégek a lejátszómban, mint a későbbi albumok. Anno énekesnőre váltás és Angela érkezése szintén nem okozott törést. A Wages Of Sins a mai napig a az egyik kedvenc “énekesnős” lemezem a csapattól. Aztán ennek a zenekarnak az is sikerült, ami nagyon keveseknek. Angela távozását követően egy újabb énekesnőt elfogadtatni, sőt, az elődöt túlszárnyaló magasságokba érni. Alissa érkezése után a csapat tovább masírozott, és meg sem ált a headliner státuszig, nagyobb rendezvényeken is.

A siker megérdemelt, az utolsó két album úgy lett még befogadhatóbb, sokszínűbb, hogy megmaradtak azok az eredeti jegyek is a zenében, melyek a korábbi rajongókat sem tántorították el (mekkora sláger mondjuk a The Eagle Flies Alone, zseni!). Szóval szerintem a Will To Power is szuper volt, de az idei Deceivers még arra is rátett egy lapáttal. Egy olyan slágergyűjtemény, mely jó esetben egyszer vagy kétszer születik egy csapat életműve során (Remélem azért ők rámcáfolnak és többször is fognak azért vannak ilyen csapatok is.).

A leírtak fényében talán nem meglepetés, hogy nagyon vártam a koncertet, főleg úgy, hogy anno még Angela-val láttam a csapatot. A koncertprogram zseni volt! Az idén megjelent új album dalai (Deceiver,Deceiver, In the Eye of the Storm, The Watcher stb.) mellett, a korábbi slágerek is előkerültek (The Eagle Flies, Alone, Nemesis)

Az előadás minden tekintetben profi volt, de… Nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy itt minden másodpercre (de lehet tizedmásodpercre) ki volt számolva. Tisztában vagyok vele, hogy egy ilyen volumenő showt nem lehet csupán improvizálással megcsinálni. Nem is erről van szó, de amikor Alissa ezredszerre dobta fel, majd kapta el a mikrofont, akkor már a hátam borsódzott a mímelt lazaságtól, meg “metalladyskedéstől”. Ugyan azt éreztem, mint a Behemoth-nál, csak itt rajongóként. Zseni lemezek, egy bombasztikus, gyönyörű front-csaj, aki él a színpadon, akkor minek ezek a fölös művi dolgok? Nem igazán értem. Inkább a banda többi tagját kellene egy kicsit ráncbaszedni, és rávenni, hogy ne úgy tűnjön már az előadás, mintha a gyárban lennének a szalag mellett. Sajnos, látva Sharlee testalkatát, nem is vagyok biztos benne, hogy neki például menne még egy két plusz gimnasztika színpadon. Michael Amott sosem volt egy mosolygós party animal, de itt ezen a téren, még önmagát is alulmúlta. Nekem nem sikerült egyetlen mosolyt sem felfedeznem a közönség felé.  

Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogyha huszonévesen ugráltam volna végig a koncertet, akkor lehet azt mondom, hogy az év bulija volt. Mert, ha elvonatkoztatok a leírtaktól, akkor bizony ez profi produkció volt, rengeteg látványelemmel, és qva jó setlist-el.

Amon Amarth | Machine Head | The Halo Effect | Vikings & Lionhearts Tour 2022

Bár a vasárnap este két főzenekara minden szinten rendkívül magas nívót képviselt, a túlzottan megkomponált előadásmódok nekem levontak az élvezhetőségből. Ezért még jobban bíztam a kedd estében, hogy ott nem lesznek gyenge pontok Tanulva az első élményből, már “rutinból” időben érkeztünk, így nem maradtunk le semmiről.

Bár a The Halo Effect név ismeretlenül csenghet azoknak, akik nem követik az új bandákat, a tagság cseppet sem nevezhető kezdők gyülekezetének. Konkrétan ez egy ex-In Flames csapat, melynek frontján nem más áll, mint a Dark Tranquillity frontembere, Mikael Stanne (aki amúgy maga is ex-In Flames).  Ilyen nevekkel és ilyen kiváló muzsikával, egyszerűen nem lehet hibázni! Nem is tették meg, sőt!

A csapat a legjobb dolog, ami a melodic death metal-al történt az elmúlt években. Az idén megjelent lemez, a Days of the Lost  véleményem szerint a legjobb melo-death lemezek között van, ami az “aranykor” után kijött. Zseni. Úgy, ahogy van, de még így is van rajta ami mindenek fölött áll. Amikor ezzel a nótával kezdtek (Days of the Lost), akkor én ott el is engedtem a kritikai élt. Mikael az egyik kedvenc frontemberem, aki tele érzelemmel érkezik és akárhányszor találkoztunk, mindig meghalt a színpadon, mindent odaadva a közönségnek, amit csak egy zenész adhat. Most is ez történt.

Az egész csapat virult a zsínpadon, a szinte megtelt sátor, illetve ováció, pedig ahogy láttam, őket is meglepte. A nem túl hosszú, de hihetelen élvezetes műsor után , szerintem nem volt ember aki csalódottan távozott. Értve ez alatt a zenészeket is. Remélem hamarosan, egy újabb ilyen király lemezzel és főzenekari turnéval futunk össze.

A Machine Head világába én akkor csöppentem bele, amikor a “kemény-mag” már eltávolodott tőlük. Ez pedig a 2001-es Supercharger lemez volt, amit a mai napig szívesen hallgatok. Aztán természetesen visszaástam régebbre is, és tátott szájjal hallgattam az idősebbek meséit arról, hogy mit is jelentett egy The Burn My Eyes a hajmetál, meg a grunge által megtépázott metalos lelkeknek. 

Természetesen a régebbi lemezek is betaláltak, bár nálam egy válogatáson ott lenne a The Police cover, Message in a Bottle is a Davidian mellett. Aztán a Through the Ashes of Empires-t még imádtam, de aztán eltávolodtunk egymástól. Az egyre hosszabb nótákkal, meg a komplexebb dalokkal nem tudtam mit kezdeni. Bár a sorra megjelenő lemezeket mindig meghallgattam, a rajongói státuszom megkopott. Mondjuk annyira azért nem, hogy ne legyek kiváncsi rájuk élőben. Főleg úgy, hogy az új album szerintem többet forgott a lejátszómban, mint az utóbbi néhány album összesen.

Mindig elkerültük egymást, de a live felvételek és az elmondás alapján hihetetlen erős koncertbanda hírében állnak. Jelentem, csak megerősíteni tudom a dolgot, főleg így utólag. Kezdjük a megjelenéssel. Nem vagyok a klissék híve, de ha ha egy képet kellene berakni, hogy néz ki “egy” metal banda 2022-ben, akkor nyugodtan mehetnének ők a fotóra, mondjuk a Barba koncertről.  Hajzuhatagok, tetoválások…lehet klisséhalmaz, de én még mindig leragadtam a hosszúhajú bandáknál. De a külsőségek mit sem értek volna az elsöprő erő nélkül, amit a banda prezentált. 

Az első perctől megvettek, láthatóan nem csak engem. Az új albumos, amúgy igen király Become the Firestorm in medias res kezdéssel adott egy maflást. A közönség meg is indult, mint a gőzmozdony. A zúzda kb. olyan volt, mint a pokol. Ránézésre rengeteg 100+ kg-os ember volt a forgatagban, úgyhogy, bár több, mint 20 éve járok koncertre, ez azért brutálnak tűnt. Flynn úr pedig nem győzte felspanolni az amúgy magas lángon élő közönséget, legyen szó mosh pit-ről, vagy sörelkapásról. A program új albumos nótákat és régi klasszikusokat egyaránt tartalmazott. Számomra a csúcspontok az Imperium, a Davidian és a From This Day voltak. A ráadásban még elnyomták a Halo-t, mely nóta nekem sosem volt kedvencem, de élőben ez is fasza volt.

Most már értem, miért tartják, az egyik legjobb koncertbandának a Machine Head-et. És ami nagyon fontos, itt is maximális volt a profizmus, de nyoma sem volt (legalább is számomra) a két nappal korábbi Arch Enemy-n érzett “kitaláltságnak”. Bár vannak túlkapások a zenekar (a frontember) háza táján, ebbe a koncertbe semilyen módon nem lehetett belekötni.

A co-headliner turnétárs Amon Amarth zárta az estét, akik a Versus the World óta (számomra az egyik legjobb albumuk a mai napig) hatalmas kedvenceim. Az idén megjelent remekbeszabott The Great Heathen Army-val a csapat újra egy nagyon izmos albumot pakolt le az asztalra, számomra legalábbis a Twilight of the Thunder God óta legizmosabbat. Az új lemez úgy lett sokkal változatosabb az elődeinél, hogy sikerült megtartani az alapvető jegyeket, sőt még túl is lépni önmagukon (Heidrun, Saxons and Vikings).

A setlist pedig – tudom, hogy ismétlem önmagam, de ez van – itt is kiváló volt. A Guardians of Asgaard kezdés konkrétan egyből libabőrt okozott. Aztán pedig a vikingek robogtak megállíthatatlanul, és jöttek a remekbeszabott nóták sorra. Raven’s Flight, Deceiver of the Gods, The Pursuit of Vikings ,The Great Heathen Army…majd az új album legjobbja, a Heidrun. Ez a nóta a megjelenés óta ott van a legkedvesebb Amon Amarth szerzemények között, és azt hiszem ez már így is marad.  Aztán a Destroyer of the Universe jelentette a talpalávalót, hogy eljussunk a koncert egyik csúcspontjáig. Bár a Put Your Back Into the Oar nincs az új albumon (legalábbis a hivatalos verzión, mivel az én “kiadványomra” rákerült, mint bónusz nóta), szerintem kár volt lehagyni. Igazi Amon Amarth sláger, a legjobb fajtából. A közönség meg is hálálta a nótaválasztást, még evezés is volt a nézőtér közepén. Élőben ezt látni, leírhatatlan. 

De a móka tovább folytatódott, egy cseppet sem engedve a gyeplőn. Újabb gyöngyszemek következtek (Put Your Back Into the Oar, Cry of the Black Birds, The Way of Vikings, First Kill, Shield Wall). A ráadásban pedig elérkezett a harmadik csúcspont, mégpedig a Twilight of the Thunder God képében.

Nem akarom már tovább ekézni az Arch Enemy-t, de ha egy Johan Hegg tud aktivitást mutatni a színpadon, akkor az Amott-ék miért nem? És ha egy Amon Amarth elő tud adni egy démonokkal harcolós, kürtből ivós, Jörmungandr-al harcolós showt, minden erőlködés nélkül, akkor ők miért nem?

Az Amon Amarth tökéletes koncertet adott. Már sokszor láttam őket, de ilyen tökéletes formában még sosem. 

Mindkét este nagyon jó volt, de összességében a kedd sokkal erősebb volt (ha már eddig hasonlítgattam). Amíg ilyen turnék és előadók csíphetők el itthon, senkinek nem lehet oka panaszra. Le a kalappal a szervezők, a zenekarok és a közönség előtt is!

Fotók: Máté Évi (photographic.hu), Barba Negra