Wacken Metal Battle Hungary 2023 – Koncertbeszámoló 1/2.rész

Alcím: hozz egy samplert és egy erre a napra kiéheztetett vadállatot is.

Még mondja valaki, hogy a rock és metal műfajnak leáldozott, nincsen közönsége. Ami azt illeti, már a fellépők sora miatt sem egy biztonsági-fellépőlistás nyári fesztivál 40+-os közönsége érkezett a Barba Negrába. Kifejezetten fiatal csajok és fiúk sora is jegyet vett. Persze a zenekarok kísérői, kemény magja mögött az ennél idősebb saját korosztályuk és megint másoknak a családtagjaik is jöttek. Úgyhogy a fültokos kislányoktól a metalt meghatározó zenei élményeként a ’80-as években megismerő korosztályig nagyon változatos összetételű volt a közönség – többségében mégis a fiatalok nagyobb aránya tűnt fel nekem. A lelkesedés is ennek megfelelően hangos volt több alkalommal. Az 13:00 h-i jegyvásárlás és megosztás a kiválasztott zenekartól szerintem elég gördülékenyen ment. Már a bejáratnál láttam, a rajongók-támogatók pólói között a feltűnően sok Magor, Pennhurst és Your Lats Steps logókat – legalábbis a korán érkezők részéről. Az azonban igaz, hogy százas, mondjuk azt mérhetően meghaladó nagyságrendben lehetett mérni a közönséget, egymás lábát azért nem tapostuk.

A Barba Negra új, csepeli helyszínén a kisebb színpadon, azaz a csarnokban kapott helyet a koncertsorozat. A rendezvényhelyszín egyébként még azoknak is biztonságot nyújtana, akik illumináltan érkeznének, mert megszokásból is pont úgy találják a különféle tereptárgyakat és vizuális antropológiából ismert ún. azonosítási pontokat, mint a „régi” helyen. Szóval semmi gond: éppen csak minden kicsit nagyobb lett. A buli kezdetekor Sütöri Olivér röviden bejelentette magát az eseményt, egy hosszabb mondattal a történetét, majd bemutatta a zsűrit: Pócsi István (Barba Negra), Sütöri Olivér (Wacken International), Kovács Greg (a tavalyi győztes Red Swamp képviseletében) Völgyesi Ádám (NuSkull) és Szűcs Mihály (Barba Negra). Alkalmanként mellette ült a Road dobosa is, aki egyébként nem vett részt a szavazásban.  Olivér a bemutatással igazán nem sok időt lopott el a zenétől.

Leecher-koncert

Nagyon érdekes volt, ahogy a Leecher énekesnője elkezdte a zenekar produkcióját az ekkorra a sátorban összegyűlt 60-80 embernek. Mint mondta: most elsőként kezdenek, ráadásul olyan hangszerekkel, hogy semmi hang nem olyan eszközből jön, amihez szoktunk – mármint úgy általában a metal/rockzenében. Noha ismerem a zenéjüket, élőben nem láttam még azokat a hangszereket. Kétségtelen, hogy a 19-re húztak lapot azzal, hogy az egyébként is impozáns elektronikus vonósok (csellók) mellett ráadásul egy kézi, azaz ujjakkal megszóltatott kütyü-dob (launchpad) szólalt meg. A csapat felállása: Horváth Anett – ének, Nagy Ádám Tamás – cselló, Benei Dávid – cselló, Bótyik Barabás – cselló, Iváncsó Gábor – hörgés, Nular – dobok (beugró). Az első (One-Second Confusion) és a második (Get Over It) dal nagyon jól zengett.  A második nóta előtt a – mint ekkor megtudtuk: beugró dobos – Nular egy érdekes szólót is adott, amolyan ujjgyakorlatként, mint egy zongorista tenné elszabaduló lelkesedéssel, csak ő azon a fura elektronikus hangszeren tette ezt. OK, láttam már tévécsatornákon más zenében a szerkezetet, amikor hüledezek, mielőtt elkapcsolom, és valóban nem gondolnám a rock/metal hangszerének. Ennyit az előítéletekről – teszem hozzá magamnak. Mindemellett nem is ez a lényeg, hiszen a Leecher, a nevéhez méltón alapvetően modern/power metalt játszik: elektronikus vonós hangszereken. A színpadra lépő csapaton azonban nagyon meglepődtem, mert sokkal fiatalabbak, mint ahogy azt gondoltam volna a CD-jük (képei és zenéje) alapján. Már a harmadik dal, a How Close is Too Far pörgött, amikor még mindig ezen morfondíroztam. Alighanem azért, mert dallamvezetésben, a dalok ívében kifejezetten érett zenét hallottunk. Úgy hiszem, akik szeretik pl. a Nightwish Endless Forms Are Beautiful… albumát és ugyanakkor az Apocalypticát (nyilván), azok így együtt rátalálnak a Leecher zenei ösvényére. Persze még nem azon az szinten járnak, de az idolok (legalábbis egy része) úgy hiszem, megfelelő inspirációt ad a stílusos és igényes zenéjükhöz. Gondoltam ezt eddig.

Aztán a negyedik, Messengers of Fear c. nótában megjelent az aranytorkúként beharangozott Iváncsó Gábor, (sejtettem, hogy ez valami mókás konferansz lehet). Ekkor még nem tudtam, hogy az este mottója alighanem a „hozz egy üvöltő állatot is a színpadra” lesz. Ezt a lécet nem mindenkinek sikerült értékelhetően, vagy ízlésesen megoldani. Gábor eleinte csak sikított, aztán üvöltött, majd különféle színpadi-hangulatú zajokat keltett a sikolyoktól a nevetésen át a hörgésig. A történetben biztosan szerepe volt, ám nekem ebből aligha jött át valami is. Jutott idejük egy ötödik dalra is a Slaves to a Dream-re, amivel teljesítették a – szerintem hálátlan – első fellépő feladatát. Ekkorra nekem kitárult a Leecher jelenének zenei világa ahogy gondoltaban tovább léptem a Nightwish komplexebb másodkorszakán három énekessel is fellépő, néha mennydörgő megszólalású Amaranth-féle megoldások felismerése felé. Ez utóbbi, bevallom már nem az én zeném, nem találom érdekesnek. Visszatérve a Leecherre énekesnőjük, Anett viszont mindent bemutatott, amit a női frontos power metal, a klasszikus zenei hangszerekkel játszott metal általában a színpadokon megmutat. Horváth Anett ezt a zenekar és a tagok fiatalságával együtt is elég jól csinálta – bár még nem elég színpadi gyakorlattal. Hangja, azaz az énektémák vonala gyakorta elveszett a hangzásban. A középen helyet foglaló szólós kiválóan játszott, és a két szélen álló ritmus-basszus vonósok is kegytelenül lendületesen elevenítették meg a zenét. Még az járt a fejemben, hogy a negyedik dalban elhangzott brutális károgás hörgés szerintem túl sok és funkciótlan volt a produkcióhoz és nem mikrofonjának a hangosítása miatt, amikor a színpad előtti rajongók lelkesen éltették a csapatot. A közönségnek tehát tetszett.

Felcsendült az introként is használt outro a Celestial Alignment című daluk, amire sebtiben pakoltak, a közben meglepően gyorsan megszólaló zsűrit hallgatták.  Először Ádám majd Iváncsó Gábor is elmondták, ennél kontrasztosabb előadást ma valószínűleg nem hallunk. (Noha ekkor én is így gondoltam, ez végül nem így lett – szer.) A zsűri tagjainak véleményét osztom, noha nem pontosan idézem, amikor azt mondom, egyfelől nem hordozott különösebb újdonságot ez a két fura ének, és a kettő közti szakadék miatt nem volt összeszokott.  Azonban, ahogy azt Olivér kiemelte az előadás végére nagyon átjött a produkció, intenzitása jól érezhetővé vált. Ez pedig fontos eleme egy előadásnak.

Magor-koncert

Bevallom, nem pontosan ilyen zenére emlékeztem a CD-k alapján. A magyarul (hogy máshogy) éneklő Magor több változáson esett át az évek során és a most (azt hiszem harmadjára láttam őket) kifejezetten egységes, meggyőző produkciót nyújtott. Emellett nagyon öblösen, erőteljesen szóltak már az első pillanattól. Zenéjük a modern metaltól a durván eltorzított hard rockig és a klasszikus HM-en keresztül a metalcore-ig sok elemet ötvözött. Dalaik egyfajta hullámvasutat jártak be, legalábbis, ami a hangulatokat és az intenzitást illeti. Másodikként léptek fel, a közönség száma is gyarapodott, ráadásul a színpad elé is többen merészkedtek már. Egészen pontosan számos Magor-pólós táncolt, mozgott és énekelt a műsoruk alatt. A csapat felállása: Csatai Zoltán – dob, Fekete Bálint – gitár, Fülöp Tibor – gitár és vokál, Inges Zoltán – basszus és ének, Speck Roland– ének (noha ők így jegyzik: „ének”). Műsorukba négy dal fért bele: Egy perc, Otthon, Ígérj holnapot, Próféta.

A gyors beállás után – mint utóbb kiderült – némiképp hamarabb kezdtek, ahogy szigorú feketében a színpadon termettek. Egy szuggesztív intróval indultak, amit lehetett volna robbanásszerűn folytatni, és kicsit meg is ijedtem, hogy egy szerintem feleleges apró pauza következett az első nóta hangjai előtt. Az Egy perc viszont intenzív lendülettel dörrent meg, meglehetősen profil előadással a basszer és énekes által kísért vokálokkal. Valójában két frontember állt a mikrofonok mögött, hiszen a dalokat az énekes Roland és a basszer Zoltán (a kísérő vokállal) hol együtt, hogy felváltva vitték.

Az Otthonra a közönség lelkesen tapsolt, újra többen gyűltek a színpad elé. A szépen énekelt, eleven gitárral kísért dallamok és az üvöltős ének, ebben a nótában kifejezetten együtt voltak! Az egyébként is tartalmas, de nem átlagos szövegeket mindvégig értettem, a klasszikus HM-be váltó riffek a modern metal alatt teljesen emészthető ötvözetté váltak. Ez a dal amúgy is olyan riffekkel indult, mint a Saxon Crusedere, így tényleg lekötött, hogy vajon hova fejlődik. A szóló kifejezetten rövid volt, a feldübörgő dob és szuggesztív ének aztán „odacsapott minket a falhoz”. Nekem egy pillanatra egy kicsit sok lett, ahogy a basszus és a dob amolyan modernmetalosan dohogott együtt, de hamar megszoktam, mint a Magor-hangzás újabb stílusjegyét. A banda nagy tapsot kapott, mire megkérték a közönséget, hogy egyúttal a másik kilenc zenekarnak is ismételjék ezt meg. Következett az Ígérj holnapot. Itt újra klasszikus HM-dalba illő pengetés hangzott fel, amit az ének kísér. Noha ez most kissé mellészaladt, azaz nem volt kellően pontos az intonáció, az élőzenébe azonban bőven belefért! Amint az ének átváltott a telitorokra, majd a másik frontember-basszerrrel kiegészülve az üvöltésre is, egyszerűen minden a helyére zökkent. Ebben a dalban megjelent egy különös visiító riff is, ami a nótát igen emlékezetessé teszi. Az egész előadásnak lüktetése volt. Mint ahogy rondóban kettőznek az ütemek, és építkezés teremti a hangulatot. A színpadi jelenlétben a több, mint másfél évtizedes rutin szülte a bohóckodós összekacsintásokat, ezalatt sorjáztak a klasszikus HM-szólók. Jött még egy dal a koncertzáróként: némi biztatásra már mindenki ugrált az első sorokban! Viszont a dal, a Próféta a számomra kilógott a három nótával is eléggé változatos repertoárból a hardcore/punk hangzásával és ahogy moshpitre-ingerlő módon pattogott. Üvöltő énekével, mintha az előző három nóta emlékét akarta volna elsöpörni. Aztán megszólalt az első „vissza-vissza”.

A zsűri megdicsérte a több éves gyakorlatból eredő kiállást. Az is kihallatszott, hogy többen régóta figyelemmel kísérik a bandát, követik a dobos és gitáros váltásokat, miközben a zenekar továbbra is kitart a maga útján. Pócsi István megemlítette, a számára látszott, hogy a zenekar elsődleges célja tán egyszerűen az volt itt, hogy a színpadon legyen! Azt hiszem ezt a mondatot értettem, mert a számomra is úgy tűnt, hogy felszabadultan éltek a deszkákon. A zsűri azzal a meglátással folytatta, hogy nehéz utat választottak a maguk alakította stílussal, amiben jól hallható két irány az általam is fellelt old school metal/rock és az ún. modern metal irányzat. S míg másnak (a zsűriben) új volt a zenekar abban az értelemben, hogy ő személy szerint nem kísérte figyelemmel, mégis hosszan dicsérte a zenéjük esztétikáját. Egyetlen ellenpontként az amolyan motoros-találkozós rockzenéhez hasonló elemeket említette. Ha ez a kifejezetten húzós riffekre vonatkozott, nos, nekem pont az tetszett, ahogyan a Magor beleszőtte mindezt a „korszerű” zenéjébe. Majd amikor a véleményformáló megemlítette, hogy már most vasárnap kora délután érzi a metal zenei fesztivál hangulatot, azzal én is teljesen egyet értettem!

Before We Fall-koncert

A harmadik fellépő a modern metalos/gothic/darkos stílus képviselőjeként lépett a színpadra. A Before We Fall a megjelenésében feketében, a doboson kívül ingben jelent meg – adtak némi koncepciót a zenekar imázsának. Semmi időfecsérlés, jött az intrónak halló kezdés, majd a négyfős banda el is kezdte az első dalt. A férfiasan recsegős ének alatt az elektronikus hangulatú, lebegős dallamokkal átitatott mennydörgés nekem az utóbbi évtized sötét stílusú skandináv csapatainak hangzását hozta elő. De már ekkor gondoltam, hogy lenne olyan „elsővonalas”, huszonévesekkel teli sátrakban, vagy közepes színpadokon játszó, legalábbis fesztválhős magyar banda, amelyiket 1:1-ben ki lehetne cserélni a nyári fellépők között a Before We Fall-lal. Annak közönsége hirtelen azt venné észre, hogy már nem metálgiccset hallgat, hanem a stílusban valami értelmeset. Azért ahogy a Before We Fallnak, úgy a hazai köncertszervezőknek is van még hová fejlődniük… A fellállás a bulin: Róth Henrik – ének/gitár, Tagscherer István – gitár, Csécsei Szabolcs – basszus,  Heinfarth György – dobok. A setlistet sajnos nem jegyeztem fel. [De a zenekar, ezt észlelve készséggel megküldte: Carnival of Madness, Save Me, Doesn’t Seem Enough, Healed by Fear, Close to End, Hell Is Othe People – köszönöm!]

Az első dalból hiányoltam, egy emlékezetes szólót, ami viszont a második nótában megérkezett és azt kifejezetten szép hangzással hallottam. Nekem valahogy ez ellensúlyozta a zene komorságát.

A harmadik dal olyan fő riffekkel indult, hogy egy űrutazás filmjének 3D-s vetítésében éreztem magamat. Ekkora csapódott le benne az előző két banda és a most játszó hangzásában közös ún. modern metal irányzat hangulata és a háttéreffektek sokaságának felismerése. Felfigyeltem arra, hogy a keverés és a fények milyen jól szolgálták-szolgálják a zenekarok színpadi megjelenését. Pedig ezeket egy kategóriával előrébb már a saját hangos-fényes fickó gondozza a pult mögül. A hangért felelős srác elég szerényen erre annyi mondott, ha a zenekar rosszul játszik, akkor ő a rosszat hangosítja, ha jól akkor a jót… Ez persze sokat mondom, de csak részben igaz. Abban viszont mindenképpen helytálló, hogy a Before We Fall jól játszott. Ekkor végigment – gondolom smaplerről – a lebegő elektronikus zizegés, csilingelés. Az előzőek ellenére megjegyzem: nem túlságosan kedvelem, amikor nem azt hallom, a színpadon (rock/metal koncerten), amit a fent lévők adnak előtt és csak kevés kivétellel vagyok engedékeny. Itt kifejezetten tetszett, mert – noha teljesen áthatotta a dalt -, azért jól beleszőtték a muzsika szövetébe. Előre gondoltam, hogy ezt a mondatot még le fogom írni legalább egyszer a mai napon (aztán többször is – különböző kösszefüggésekben – szer.) Ha már hazai kapolódást keresek, hogy a leendő közönségnek felhívjam a figyelmét a produkcióra, akkor ismét kiemelem az éneket, ami hangzásában a Strong Defomrity-t,vagy a Leandert idézte. Ebben a dalban a gitár nem gömbölyű hangszínén, hanem visító-kerregő módon játszott, majd hirtelen váltott az egyébként ebben a hangzásában halk szólóra. Egy, a sorok között álló zenésszel éppen ezt észrevételeztük: nem minden gitárosnak szólalt jól meg hallhatón a sokat váltogatott hangszíneken a hangszere, de ez valószínűleg nem a rajongó-hallgatókat, hanem inkább a hangszeres nézőket zavarhatta. Így engem sem. Eközben megmozdult a nézősereg. Ha a Magor utolsó dalánál (annak jellege miatt) indokolt lett volna a moshpit/pogo itt ezt indokolatlannak láttam. Ez a zene, véleményem szerint a dalokra való odafigyelést igényli. Itt szólalt meg a rövid műsorban a köszöntés, némi örömteli felkiáltás arról, hogy itt vagyunk – mire a közönség sikoltozni kezdett. A negyedik dalra vált a számomra világossá, hogy a a mai estében valószínűleg sokat fogom a lebegős elektronikus (aláfestő) hangzást hallani. A Before We Fall kifejezetten támaszkodik a dalokban erre az alátámasztó eleme. A negyedik nótára az ének, szerintem, kicsit egysíkúvá vált, miközben a zene egyre emelte a stabilan álló képzeletbeli oszlopokat. Alighanem szoknom kellene, hogy négynegyedben trappol, aztán megáll néhány ütemre, aztán megint megindul. Talán jót tenne némiképp változatosabb dalépítési koncepció a robosztus obeliszkek helyett. De ebben – amint a színpad előtt álló, eddigre a pogóból ringatózásba váltott fiúkat és lányokat elnéztem – nem én vagyok az irányadó. A dalok közti igen rövid konferálásokból ugyan egy kukkot sem értettem, az énekes sem kommunikált különösebben a közönséggel, az utolsó dalra fordulva a Before We Fall előadása bennem kifejezetten kellemes érzést keltett. Amúgy, ha ez egy főpróba is arra, hogy hogyan kell a közönséget (például engem, aki először hallom-látom őket élőben) megfogni. Hogy sikerrel csinálták-e, az ne is vitassuk, hogy a tét miatt lehet egy-egy zenekarban meglehetős izgalom szintén ne kérdőjelezzük meg. Tán én is ezt láttam. Kíváncsi leszek, a zsűri véleményére, ezt említi-e.

Az utolsó dalra a Before We Fall korosztályának és más kísérőik lelkes apró csapata összetömörödött a színpad előtt és boldogan éltették őket – fantasztikus lehet ez az érzés!  A rövid nótáknak köszönhetően eljátszottak még egyet, ami az összes előzőtől eltérően durva robogással dobbal és üvöltéssel támadott – ezt egyáltalán nem tudtam hova tenni. Oké, értem én, hogy ~20 percben kell addigi életművüket bemutatni, de annak nem ez a csúcspontja… A közönség viszont megint nem így gondolta, mert elkezdték ismét a pogót rendesen. Mikor megfogalmaztam, hogy ez a nóta nem illik a koncepcióba, akkor váltott az előzőekből megismert hangzásra. Nekem viszont már csak azok kivonatának tűnt. Ezzel együtt a Before We Fall egy ígéretes, lendületesen lelkes zenekar benyomását tette rám. A zsűri részéről Pócsi István kezdte a reakciót, de gálánsan félbe is szakította azzal, hogy „adjuk meg a közönségnek, hadd örüljön”, majd megjegyezte, tök mindegy ilyenkor, mit okoskodik a zsűri. Ő az utolsó dalt méltatta a változatosságban, mert előzőleg inkább a darkos énjüket hallhattuk. A számomra érdekes módon a zsűri más tagjának is az utolsó dal tetszett a leginkább – lehet, hogy a darkos stílusnak nincs ma keletje? A reflektálásban a múlt heti Analógos buli is sorra került, de ízlésesen csak annak mértékben, mint amennyi itt, ennek a produkciónak a megítélésekor megengedhető. Emellett visszaigazolták az én hiányérzetemet is arról, hogy kicsit monotonná vált a zene és színpadi produkció igazából nem jelent meg. Persze, azt is hozzátették, hogy a zenekar előtt még igazi lehetőségek állnak.

Pennhurst-koncert

Erre a Wacken Battle rendezvényre ismét csak a kíváncsiság hajtott. Egy-két másik csapat mellett nagyon érdekelt a Pennhurts élőben. Megállapítottam már a második dalnál, hogy intenzív és egyenletesen jó előadást képesek nyújtani. Az első nóta még nagyon metalcore volt nekem, kevés változatosággal, de a második, szintén rövid tétel alatt (minthogy Horváth Imre a dal hangolásához illő gitárt is cserélt) tök jó szólót is hallottam. A törzsi dobolással induló harmadik dalt az énekes kegyetlen üvöltése kötötte át, amin a közönség láthatóan jól szórakozott. Már más cikkemben is említettem, hogy nekem in-situ teljesen kimaradt a metalcore stílus, a külföldieket ma sem követem, ellenben korábból a Cadaveres ebbe belekóstoló érája (már akkor) és később a Pennhurts is felketette az érdeklődésemet. A magyar nyelven előadott dalok, hol szavalással, hol énekkel, hol fortyogó hörgéssel nagyon meggyőzően szóltak. A keverés ebben az esetben kicsit eltolódott a magas hangok felé, de ezzel nem azt mondtam, hogy nem szólt volna jól. Érdekes felfedezés volt a számomra, hogy a közönség javarészt figyelte az előadást, ritmusra mozogva és az eszement pogózás itt nem jelent meg. A dalokat kísérő effektek – mert aztán itt is megszólaltak backing-track-ek – éppen annyira jelentek meg, hogy a gitárok által kellett sivító-pengő, rugózó, vibráló hangokat kiegészítsék. Nem is nagyon jutott időm arra, hogy dalonként jegyezzem fel benyomásaimat – így ezért az olvasó kénytelen lesz maga ellátogatni egy Pennhurst-bulira. (Igaz, a leírással a célom az itt szereplő valamennyi nagyszerű undergournd banda iránt felkelteni az érdeklődést!)

A Pennhurts tagsága: Csárádi Róbert – ének, Horváth Imre – gitár, Sipos Levente – gitár/scream, Balován Bence – basszus, Vetési Gergő – dobok. Az elhangzott dalok: Szörnyszülött, Életek árán, Féltve élsz, Némán állsz, Önzetlenül.

Az utolsó nótára, óriási hangulat kerekedett, ekkor magam is előre mentem. Az elsőnél érzett, a második fellépőnél már említett fesztivál hangulat tényleg átjárta a levegőt! Ezt rögtön meg is osztottuk egymással a Leechernek az ekkor a Pennhurstre kíváncsi beugró dobosával – akivel egyébként is többször váltottam szót az est folyamán… és remélem, ennek lenyomatát is adhatom hamarosan.

Annyira rövidnek tűnt a Pennhurst műsora, persze ugyanúgy megkapták az időkeretet, hogy egyszer csak azt hallom, jön az értékelés. Azt minden esetre jól láttam, hogy a banda nagyon készült a fellépésre és némi elégedett megkönnyebbülés jelent meg rajtuk a leszerelés során. Merem állítani, hogy az egyébként hangszeresen nagyon átható jelenlétet mutató zenészek, a frontemberben is remek társra találtak! Miközben a dalokat felvezették Róbert gyakran, mint egy rasztába font sörényű oroszlán rótt egy-egy kört a színpad élétől a dobig, bekonferálva a következő nótát. Semmiféle üresjáratot nem tapasztaltam. Ezzel valószínűleg így volt a Pennhurst-logós trikókba/topokba öltözött csinos csajok és nők sora is és az ekkorra már csapzott férfikórusuk is. A repertorájukkal ma este először hallottam, hogy a színadon játzsó csapat egységes és a maga nemében mégis változatos keresztmetszetét adta a muzsikájának. Míg a csapat gyorsan szedte a cuccát a zenekarvezető Imre csillogó szemmel (erről még alább, az összefoglalónál is írok – szúrtam be később) hallgatta a megszólaló ítészeket.

A rövid értékelés arról szólt, hogy nagyon összerakott, nagyon kerek produkciót láthattunk-hallhattunk. A Pennhurst zenekarként állt a színpadon. Erre a közönség ovációval reagált, majd új és újra… Mind Olivér mind és Pócsi István is a produkció, a műsor megjelenését méltatták. Ezzel nehézzé is vált az értékelés, mert mit is értékeljenek: zenét, előadást, zenekari produkciót – és végül kipipáltak mindent. Ahogy haladt az értékelés egyre kevesebbet lehetett hozzátenni. Volt, aki elmondta azt is, hogy nem tudott elfogulatlan maradni, és annak a koncertnek a végétől nem lesz sosem az, amikor először hallotta őket.

Tiansen-koncert

Az első kifejezetten vibráló meglepetés engem a Tiansen hangjainak felcsendülésekor ért. Okosan, az átszerelés és a gyors soundchek alatt már megnyílt a merch-asztaluk. Kerülgettem is a CD-iket, de arra gondoltam, látnom kell élőben őket mielőbb. Láttam. A nagyon fiatal kinézetű tagokbók álló csapat már a beállás alatt is súlyos riffekkel próbált. Rendkívül kíváncsivá tett, hogy felvételeken briliánsan hajlító csengő hangú énekesnő, a meg-meglóduló sziporkázó gitárfutamokkal tarkított zene szaggatós-pörgős tiszta hangzása hogyan fog megjelenni a csarnokban. A színpadra lépett csapat felállása: Radó Éden – ének, Mihalik Dávid – gitár, Bártfai Zsolt – gitár, Lakatos Miklós – basszus, Süli Tomi – dobok.

Modern, dallam-hajlításokkal teli és stoner/grungre riffekre épülő kellemesen szellős, máskor feszesen pattogótó rock/metalzenéjük élőben először Lenny Kratwitz néhány évig tartó rock-korszakára emlékeztetett. A hazai színtéren a Nova Prospecttel tudnék némi párhuzamot vonni, nem pusztán a női frontcsaj miatt. A lassabb pillanatoknál felsejlett nekem egy korábbi kedvencem a Perfect Symmetry progresszivitása is. Emellett tudtam, hogy van még egy kapcsolódási pontom a hallgatott zenéimmel, de még nem jöttem rá mi az. A Tiansen persze – és ez aztán igazi erény! – mindenben el is tért attól, ami kapaszkodót itt magamnak adtam. Az apró, de színpadi szereplésében és hangjában is annál nagyobb énekesnő remekül helyt állt a mikrofon mögött és a színpad széléig hajolva egyaránt. Ebben a zenében is vastagon szólt az elektronikus zengés-aláfestés, amit az egyre metalosabb riffek, a játékos kiállások, staccatokkal tarkított zene színesítésére szántak. Amúgy az éneket itt a dallamában élvezhettem, mert alig egy-két szót értettem belőle, de nem azért mert (egy kivétellel – szer.), angolul szólt. A zenekar hangzása egyre fejlődött egyetlen dal alatt. Úgy nyugtáztam, hogy a végén egy kemény modern metalba váltott Zanibárt hallottam.

Amúgy annyira megtetszett a zene, hogy ki is mentem egy pillanatra a csarnok elé megvenni mindkét lemezüket, de a merches személyzet (a menedzserük anyukája) éppen a sorok között sétálva vette fel a koncertet. Jó helyen tette, mert ott már igazán öblösen szólt minden hang és minden taps. A dalok listáját az azóta sokszor hallgatott CD-kről megfejtettem, de azt mondom inkább, minden érdeklődő vegye meg, (vagy hivatalosan töltse le) és hallgassa meg teljes terjedelmében! [Frissítés – inkább mégis megírom a zenekar által készségesen is megküldött listát: Exhale, Emerald of Happiness, Ajtók mögött, Awkward Silence, All day, The Sky Feel on Me – szer.]

A harmadik nóta előtt az énekesnő alaposan felpörgette a hangulatot, hogy onnan folytatódjon, ahol a Pennhurtsnél az átszerelésre abbamaradt. Szerencsémre éppen a színpad előtti szellős sorokban álltam, hogy hallhassam a közönség lelkesedését. A nóta tappinges gyors szólóval/ritmussal indul, aztán folyamatosan zizeg-pezseg, úgy, ahogy a göteborgi black metalban szokás fáradhatatlan ritmussal. Aztán a megfelelő pillanatokban meg-megtorpan szintén ritmizált szünetekkel… nekem érdekes volt megismerni ezt a hangzást így élőben. Valóban odafigyelést igényel. Aha, szerintem most magyarul énekel… – szögeztem le magamban. Eközben a zene egyre tovább fejlődött.

A negyedik, angol nyelvű dalban az énekesnő egy (ismétcsak) „aranytorkú” énekest is felkonferált, a második lemezről (Tari Bálint). Jöhetett a „rock’n’roll”, ahogy a gitáros felvezette, aztán jöttek a nagyonis HM-es, már-már szóló hangulatú dallamok. Eklektikájában itt is pattogott a heavy metal és a punk, és az aranytorkúnak kikiáltott vendég végighörögte a maga sorait. Szerintem erre semmi szükség nem volt, teljesen szétdarabolta a nótát. Viszont a refrénhez vezető bridge-ben a dob olyat alakított, ahogy kattogott-pattogott, hogy mindezt megbocsátottam! Aztán jött egy tutira a ’80-as években megismert dallam-levezetés, és újabb melankólia. A jazzrock és a metalcore ilyen hirtelen váltakozása aztán tényleg változatossá tette a dalt, a hangszeresek megmutatták, hogy alaposan képezték magukat. Amit zenében ebben a pillanatban a soron következő üvöltés előtt halottam, az lehetett volna egy éjféli kávéházból kiszűrődő dallamfoszlány is. A klasszikus heavy metal és metalcore robbanőképes elegyét már kiválóan megalkotta az Avenged Sevenfold, de hogy azt valamiféle jazzrockkal keverjék, én legalábbis nem hallottam még. Leírva is meglepő, de ha ilyen sikeresen összeállítják és működőképes, egy kép és nem csak széttört mozaik, az bizony nagyon jól tud szólni!

Az énekesnő viccesen két régebbi slágerüket konferálta fel, hogy aki ismeri, énekelje is velük. (Itt megjegyzem, hogy hangját, az általa keltett atmoszférát és színpadi létét számos pozitív jelzővel illethentém még, de nem akarom azt a látszatot kelteni, hogy mintha csak az amazonos nőiessége csillogott volna. Folytassuk hát a dallal…) És tényleg, ismét staccatos, üveghangú pengetéssel, majd teljesebb, de lágy gitárhangzással kísérve megszólalt a babahang, egy újabb kávéházi elszállással, az énekesnő ekkor a színpadon guggolt. Aztán jött az úthenger és a cséphadaró! Élményszámba ment, hogy minden hangszeres élt a színpadon a nóta pergő dallamainak megszólaltatásával. Egészen máshogy, ahogy az előző bandáknak is, úgy az ő kezük is szaladt a bundokon (a basszerosnak is, nem csak a ritmus-szóló gitárosoknak) mialatt a dobos mosolyogva, kezét lengetve játszott. Láttam, hogy a zsűri néhány tagjának is folyamatosan járt a lába… A Red Hot Chilly Peppers-féle tempóváltások a funky-ba a közönséget sem hagyták mozdulatlanul. A bevezetőmben említett néhány kislányak is leesett a fültok – pedig a Tiansen állati hangosan szólt! Az utolsó, 1-2-3-mal bekonferált nótára a gitárosok úgy kaszáltak és bólogattak, hogy arra olajkutat lehetett volna kötni. A dalban remek ritmusváltások és pattogó ütemek soroztak, a közönség pedig teljesen vevő volt rá. Ha már közönség: nagyon jó volt látni, hogy más zenekarok tagjai is álltak a keverő előtt. Szóval, ez a jelenet tényleg egy közösség benyomását keltette. A Tiansen pedig egy teljesen kiforrott produkciót nyújtva fejezte be a mini-koncertjét.

Az értékelést Olivér kezdte az energiadús előadás méltatásával.  Visszatért a 2019-es fellépésükre, amikor dobogósak lettek, és elmondta, hogy az on-line szavazásban (ami nem mindig szoktak megosztani, de így az idő távlatából lehet) ott is nagyon jól szerepeltek. nagyszínpadra valónak minősítette. A zsűri további tagjai külön kiemelték a dobost. Szerintük az eddigi ütősök közül valóban ő szólt a legjobban. Ami azt illeti, ez lehet eleve a zene jellege miatt is. Ami nyilvánvaló volt, hogy a Tiansen csapata nem csak dalokat ír és előad, hanem tényleg zenél.

A folytatásban, időrendben a további öt csapat koncertjének bemutatása és az összefoglaló következik, majd pedig minden fellépővel egy-egy, az eseményre és élményeikre visszatekintő interjút olvashattok. Addig pedig hallgassátok ezeket a csapatokat (is)!

SzegeDEATH fest. 7. SzegeDEATH fest. 7.
május 16.