Wacken Metal Battle Hungary 2023 – Koncertbeszámoló 2/2.rész

A koncertbeszámolóm 1. része itt olvasható. Most a további öt zenekar előadásának beszámolójával folytatjuk.

Rácsodálkoztam, hogy szalad az idő. Azt is észleltem, hogy a vasárnap délutánból esétbe haladó időben kcsivel többen is lettek a rendezvényen. De azért leginkább úgy tűnt, hogy az a 100-150 néző aki látni akarta a csapatokat, már időben megérkezett. A zsűri ekkor felhívta a nagyérdemű figyelmét, hogy a szavazással két csapatra kell voksolni, akkor lesz érdvényes a leadott cédula. Noha volt, aki hideg racionális számítással ecsetelte nekem később, hogy egy zenekar sikeres mozgósítással és a megvásárolt, nekik jutó jegyeknek a saját táborában való eladásával jó eséllyel „vásárolják meg” a kijutás lehetőségét, ezt a véleményt én nem osztom. Az én kedvenc csapataim, akiket így követnék még nem érkeztek meg ide, így ebben az évben is egy nagyon jónak tartott bandától vettem és szavaztam, és egy másik jónak tartottra is adtam a voksomat. Meg kell jegyezzem, hogy egyébként 6 szavatot is szívesen osztottam volna szét, de a közönség döntése csak kiegészíti a zsűri szavazatát.

Az időközben megérkezett Vörös Andrással pedig egy másik érdekes témát boncolgattunk. Hogy hová tűntek mára a fellépési lehetőségek az undegroundból kitörő zenekarok elől. András igen pozitívan említette hogy ha a covid előtti (óh, ez már olyan mérföldkő lett, mint a mayák világvége időpontja) sok rendezvényhez képest néhány év pauza után újra akad rendezvény (ld,. a Fémforgács koncertnaptárát is), a Lowland, a SZA.R, a Feket Zaj, a szigetvári progos…, ahol most, vagy idővel ezek abandák is fel tudnak (fognak) majd lépni.

Mirror-koncert

A Mirror nyers energiával és kegytelen recsegős üvöltéssel kezdett, ami aztán énekbe váltott. Amolyan „AWS-keményebben” hatást keltett, megpengetett ágyrugókal. Zakatolós, égzengetős hangzással dübörögtek. Öt dalt is játszottak: Bábuk, Van-e még, Te magad, Hív még, Jelen. Tagok: Acosta Olivér – ének, Juhász Ferenc – gitár, Nagy Sándor – dob, Szapek Gergő – gitár és vokál, Szilva János -basszusgitár és vokál.

Nekem úgy tűnt, az üvöltés és az ének között nincsen megfelelő átkötés. Az első nótát emiatt nem találtam különösebben emlékezetesnek. A beálláskor is hallott második dal már kifejezetten változatos volt az elsőhöz képest. Ebben a zenészek már megnyilvánultak hangszeresen is, nem pusztán kezelve, hanem játszva azokon. Majd bekonferálták a legrövidebb nótájukat. Érdekes, hogy hová fejlődött az annak idején először hallott turbómotoros légkalapács döngetés, amit pl. a Napalm Death elhozott később a Feketelyukba is… Pont ugyanazok az alapok tarkítják a mai metalcore, a nu metal és minden crossoverének stíluskészletét, ahogy ezek a sokkal fiatalabb zenekarok csak alapként használják ezt a már-már zajt. A téma itteni említése is mutatja, mennyire eklektikusnak találtam a muzsikát. Szerintem megvan annak a módja, hogyan lehet cserepekre törött edények helyett amforákat kiállítani, erre ebben a modern metal/metalcore stílusban halottam már több jó példát is.

A Mirror fiatalsága azonban adhat némi felmentést az élő előadás kiforratlansága alól. Kerestem, hogy visszakapjam, amit a klipeken megfüleltem. A bulijukat azoban a kelleténél hosszabb szünetek tördelték tovább. A zúzdából viszont megint egy érdekes színfolt tört a felszínre lassú, lüktetős, amolyan közönség-énekeltetős szellős dallal, és sajnos nagyon fals duett énekléssel. A zúzásnál és az üvöltésnél ez nem különösebb elvárás, de a visszatérő, a süvítő gitár alatti ismét ritmusváltásos többénekeses, pattogós refrén alatt megint fals volt az ének. Pedig ez a dal, stúdió felvételen nagyon jól szól. Kicsit felsejlett bennem (ma már másodszor) az Avenged Sevenfold hangulata, amikor és ahol kiváló ének alatt a gitárok „szanaszét játszanak”, igazi erős HM-hangzásssal, mielőtt újra modern metal/metalcore-ba vált az ő zenéjük. Óh, igen, ez lehetne egy iránymutatás (nem szükségszerűen példa) a csapatnak, amennyiben ezt az irányzatot akarják tovább gyúrni. Az utolsó két nóta mintha egy másik zenekart mutatott volna, a refrének is jobban megfogják a hallgatóságot. A banda ekkorra a színpadot elég jól bejárta, a gitáros-énekes páros vidám táncot is lejtett egy rövid időre. Adok esélyt annak, hogy néhány év folyamatos színpadi jelenéttel ez az óh-óh-óh-zó dal lesz az egyik kiemelkedő „régi emlékük”, ahogy a közönséget énekeltetik. Ha engem nekem is fogtak meg egyértelműen az előadással, megérdemlik, hogy két klipet is beillesszek a beszámolómba. Mert ha ugyanezt tudják ilyen pontosan hozni élőben, akkor széles közönséget tudnak megfogni hamarosan. Én, minden estre érdeklődéssel várom a következő dalaikat!

A zsűri – számomra érdekes módon – hasonlóan fogalmazott, de azért pozitívabban. Egyfelől dicsérték az intenzitást, másfelől megemlítették, a második két dalban való magukra találást. A számomra ez ismét meglepetést okozott, mert klipekben egyáltalán nem hallottam ki azt a kontrasztot az első 3 és az utolsó 2 dal között, amit élőben. Amúgy – és ezt ismét ide kell írnom: – ez megint csak egyetlen vélemény, egyébként is az számít, mit mond az őket követő, éltető, a koncertjeikre eljáró közönség! Lássátok-halljátok, pontosabban lássuk-halljuk hát őket élőben!

Icenap-koncert

A rendkívül mélyre hangolt, a nu metal/modern metal/metalcore keverékét játszó Icenap hasonlóan lehengerlőn kezdett, mint az előző csapat. A kicsit rapes énekes a hangjait üvöltéssel és némi énekkel keverve az estére egy újabb színfoltot hozott.  Az eljátszott dalok sora: Walls, Overlied, Dispirit Shipwrecked (kiadatlan), Innerstate. A zenekar felállása: Tóth Martin – ének, Kádár Robi – gitár, Dési Kristóf – basszus és Farkas Zsombi – dobok. Vagy én fáradtam el, vagy a hasonló metalcore-alapú hangzásban már lefutott jobb megoldások miatt lankadt az érdeklődésem. A dob viszont állati jó volt. Az Icenap előadása alatt sokkal puffogósabb és vonatcsattogósabb volt – remekül illett a zenéjükhöz. A dal éles váltás volt az introhoz képest [az Amerikába jöttem c. film egyik jelenetének dala – a megfejtésben Martin segített]. A második nóta lassú betétjében, ami alatt talán énekelni szeretett volna a frontember a basszus és a gitárok nagyon jól szóltak. És amikor kezdett növekedni a hiányérzetem, akkor a számomra megérkezett az ének! Noha a dallama, szerintem nem elég kiforrott, de végül megfelelő egyensúlyt hallottam a mondani való kifejezése és a (számomra) öncélú üvöltés között. A közönségnek egészen más volt a véleménye, mert boldogan éljenezték meg őket a nóta hirtelen vége után.

Martin, az énekes sikerrel igyekezett jó hangulatot teremteni. Akkor azonban nálam kissé visszaestek a nem-értem kategóriába. Konferansznak szánt teljesen indokolatlan káromkodásokkal a számomra csak rontott a befogadó hangulatomon. „Melyik volt eddig a legjobb zenekar, basszátok meg?” – erre a hatodik előadó idején egyébként megválaszolhatatlan kérdésre aztán semmi szükség nem volt. Elég lett volna, ha nem törik meg a lendületet, hanem játszanak tovább! A teljesen céltalan trágárkodás aztán a dalszünetekben is folytatódott. Alkalmanként ellátogatok érdekes csapatok zúzda-koncertjére is, ezért mondhatom, hogy van fogalmam arról, hogyan lehet kifejező eszközként használni ezt az elemet… A következő nótában felvonultattak egy tömegoszlató effektet is a hangosbemondóba szörcsögéssel. Ez a kellék aztán újra és újra feltűnt. Az utolsó dalra eléggé megélénkült az előadás. Az egyébként jó kiállású énekes, mint egy VHS-ről ellesett Henry Rollins-epigon a félmeztelen felsőtesttel, rajta nagyon szimbolikusan elhelyezett tetoválásokkal tényleg vitte a műsort, a gitáros és a basszer játszott, pattogott, ugrándozott. A dobos, mint egy grunge-ból szabadult átképzett thrasher csapkodta a bőrüket – tartottam attól, megfelelő állapotú lesz-e a következő előadóknak. Aztán villámcsapás szerűen véget is ért a buli. A műsor egy outroval halkult, a Dancing in the Moonlight-tal (Toploader 2009-es slágere), és így az Icenap jól keretbe foglalta az előadását. Fontos megjegyeznem, ha üvöltés itt volt is bőven, nem tűnt fel nekem a háttérsávok hangja – ha volt is, akkor az (ezek szerint) arányában megfelelő volt ahhoz, hogy azt lássam és halljam, ami a színpadon történik. É-lő ze-ne!

A zsűrinek, az én véleményemtől eltérően egyébként kifejezetten tetszett a műsor, mint egész és komplett előadás. Meglehetősen sok dicséretet kaptak és ahogy azt elmondták, azt nekem is jó volt hallani. Ha a számomra a műsoruk, mint egy önkép-sűrítmény nem is volt olyan magával ragadó, mint egyik-másik korábbi fellépőé, elismerem a lelkesedésüket, a dalírási és színpadi képességüket. Ami azt illeti önmagában, hogy eljutottak a 10-es döntőbe, a többi eddig már hallott banda után is azt mutatja, hogy van helyük itt, a feltörekvő zenekarok között. Sok sikert kívánok hozzá!

Your Last Steps-koncert

A zenekar a fellépők sorában hetedikként felvette a kesztyűt, a sejtelmes introjuk után hasonlóan nyersen kezdtek, mint a bandák majd’ mindegyike. A közönség lassan visszaszállingózott a levegőről (ekkor már ~19:00 h felé jártunk). Már az első hangoknál feltűnt, hogy jóval kevesebben vannak a színpadon, mint ahány hangszer szól, illetve ahogyan a hangszerek szólnak… Így kellő óvatosággal úgy álltam hozzá, hogy engem meg kell most győzni, hogy megszeressek egy rock/metal bandát, amelyik vidéki haknit játszik – ezt teszik ugyanis ennyire felvételről. Ekkor még nem tudtam, hogy örömteli és személyes okból valóban hiányzik az egyik gitáros, a deszkákon így Partics Krisztián – ének, Péter Tamás – basszer, Major Arnold – dobok és Bognár Máté  – gitár és scream állt fenn. Ötödik tagjuk Kovács Ádám – gitár: felvételről szólt. Az elhangzott dalok: Intro, Belőlem egy részt, Csöndem vagy, Ne sírj anyám, Érzéketlen, Lánc, Mégsem fáj. Az introval elkezdődött a koncert.

A színpadról pedig egy (igen) némi hörgéssel, üvöltéssel kísért énekest hallottunk – hogy egyszemélyben azt ezúttal dicséretnek szántam, hogy nem megint jött egy másik valaki jól beharangozva, aki majd csak artikulálatlanul sikít… (Oké, az egyik gitáros be-beszállt.) A basszus-dob felett tehát 1 gitár játszott és ahogy egyre jobban értettem, ő volt a ritmus. Mellette-mögötte több sávban szólt a ritmus és a riffek másik fele, meg a szólók. Kezdtem oldódni, mert a klasszikus HM-re épülő, modern hangzású metal egy-egy fogós témát hozott elénk. Ezzel a zene „nagyon egyben volt”. S ahogy a zsűri megdicsérte az előző előadásnál a nap addigi legjobb dobjátékát, már arra gondoltam, nem csodálkoznék, ha ez most is megtörténne majd. Nekem tetszett a játéka, noha azt még én is hallottam, hogy alkalmanként pontatlan. (Ezt később visszaigazolta egy másik újdonsült zenész ismerősöm is.) A heavy metalos, nu metalos, stoneres/grunges-os keveredés egy „stílusba „masszába” azt igazolta, hogy a zenekar mára valószínűleg megtalálta a saját útját.

A Your Last Steps sejtelmes sampleres zengés felett jól követhető dallamos énekkel kezdte lekötni a közönséget is. Én pedig kezdtem megbocsátani, hogy a hangulatfestő háttérbillentyűkön, effekteken túl már a gitár, sőt a szólógitár felvételről megy (mondom, nem tudtam még a jó okát). Az ének emellett nem volt mindig pontos, de arra gondoltam, hogy eddig, ezen az estén férfihangban ez a legjobb! Már az első (Belőlem egy részt) dal közepi lendületes váltásával megjött némelyek hangja a sorok között. Sajnos önálló hangszeres megmozdulásra itt még nem figyelhettem fel, az egyébként együttmozgásos lüktetésen túl. Az előző néhány előadás után kifejezetten üdítővé vált a nóták dallamossága. Nem mondom, hogy az AWS, a Salvus, a Lazarus, a Nova Prospect, Leander, stb. nem kísért ebben a zenében. De butaság lenne azt állítanom, hogy nincs benne eredetiség! Úgy fogalmazok inkább, hogy amolyan korszerű metal szólt. Inkább ismerős, mint jól ismert elemekkel, nagyon jól összeépítve. A színpadi megjelenéssel teljesen elégedett voltam, mert négyen (is) jól betöltötték a teret.

A harmadik nótájuk több (jól emlékszem?) vendégénekessel jelent meg (Ne sírj anyám), itt egyre jobban teljesedett egy önálló eredeti dal felé és a végére kifejezetten megszerettem! Innen már teljesen magával ragadott a zenéjük. Ezek a dalok – a koncerten is jól érthető magyar nyelven – csupa érzelemről szóltak, szépen megfogalmazott gondolatokkal. Az Érzéketlen c. nóta pl. folyamatosan hömpölygött spirálisan egyre felfelé. A közönség egy része pedig lelkesen énekelte a dalokat – más zenekarok tagjai is ott voltak a kórusban. Ekkor már azt is megfogalmaztam magamban, hogy ezt a zenekart is bármely koncerten 1:1-ben elcserélném befutott középszínpados modern metal bandára. Egyszerűen sokkal hangulatosabb, tartalmasabb. És azt hiszem, a közönsége is kábé ugyanaz a korosztály lehet(ne), mint akik most lelkesen töltik meg azokat nagy méretű sátrakat egy-egy fesztiválon. Meglehet, hogy ez csak a fesztiválszervezők azon szándékának kérdése, hogy akarnak-e már kiforrott, de még nem befutott friss zenekarokat a közönséggel megismertetni. Nyers számításból is megtehetnék, mert így nőnek ki az ilyen csapatok, mint a Your Last Step három-hat év alatt a látogató-csalogató bandák közé. (Aki hallja, adja át!). Az eljátszott dalok egyre színesebbek lettek, a basszus és a gitár teljesen betöltötte a sátrat (köszönet a tök jó keverésnek is!). Már élveztem a változatos játékstílust is. Hallottam-láttam a Saga/Genesis módján ütögetett húrokat majd a vastag húzásokat a húrokon. Volt, hogy a pengető erősen karcolt máskor lágyan érintette azokat. Az elől álló három alak egyre inkább az előtérbe került, mire az utolsó dalra az énekes táncra invitálta a hallgatóságot. A gitáros általi üvöltéssel/scream-jével felváltva kísért sorokkal gyorsan belekezdtek egy újabb dallamba (Mégsem fáj). Fura volt, ahogy a nóta rögvest kicsit lelassult, majd a fel-lefutó hangzatokkal kísérve tördelték a sorokat így, hol érthetőn, hol csak dühvel. A dob pedig fel-felpörgött a refrén előtt. A hosszú kitartott tiszta hangok egészen messzire szálltak a hangárban. A dal végére odacsatoltak egy durván riffelős ütemes zakatolást, némi elektronikus vinnyogással. Az énekes teljesen úgy viselkedett, mintha élete nagy koncertjét zárná egy utolsó dallal, ahogy újra és újra köszönetet mondott a refrén sorai között. Egyszóval, nagyon jó hangulatot teremtettek a végére! Bevallom arról, hogy mit mondott nekik a zsűri értékelés gyanánt majdnem teljesen lemaradtam. Annyi minden estre (ekkor) kiderült, hogy a szólógitáros eskövő(je) okán maradt távol és ennek tényében furcsállották, hogy pont a főbb gitársáv ment a háttérből. Én ekkor megbocsátottam nekik – lehet ez egy hiteles vállalás, hogy vele képzelik a zenekart és ezért itt is az ő gitárhangja szóljon. És ha ez egy zenei döntő. vállalva minden értetlenkedést, vagy fricskát, hát akkor ez aztán rock’n’roll!

Nest Of Plagues-koncert

A Nest Of Plagues kezdésére már annyira párás lett a katlan, hogy nem kellett különösebb füstgomolyag a színpadon az intróhoz, de azért az mégis jött. A már nem Wacken-elsőbálozó banda megadta a módját már az érkezésnek is. Megjelent a jól fésült dobos félmeztelenül rajta egy biciklis-V-mellény, kadmiumsárgán a boxeralsó felett. Aztán egyik és másik oldalról a gitárosok, és végül a frontember a basszussal a nyakában. Már eleve az összkép is sokat sejtetett. A kissé mackós fehér pólós gitáros a jobbon és vele átellenben a szédítő, néha kacérnak, máskor rém komolynak, aztán megint újra a közönséggel flörtölőnek látszó gitároslány között állt, játszott és énekelt egy amolyan fiatal Mustain-figura, sárga-kék-fekete cifra fellépőingben… nagyon hatásos összképet tártak elénk. A színpadon Nest Of Plagues felállása: Ivanics Dániel – ének/basszus, Kövecses Evelin – gitár, Breier Máté – gitár és Für Balázs – dobok. Az elhangzott dalok: Memento For Her Deeds, Unimprint, Trip The Anchor, Struggle, To Kill A God.

Ha már Mustain, első hallásra is mintha egy Risk lemezről lemaradt dalcsokrot kezdtek volna játszani, kicsit a Slipknot stílusában, aztán hagyták elszabadulni a gőzhengereket. Érdekes lett volna a kezdő hangok mezsgyéjén haladni, de remek volt belecsöppenni a klipekről, felvételekről ismert világukba, úgy a teljes valójában. Úgyhogy hamar visszazökkentem abba a zúzós-dallamos zengésű, üvegszilánk-hegyes sziklákkal teli katlanba, amit a Nest Of Plagues tereprendezéssel készít maga köré. Dübörgött a dallamos death metal/deathcore/metalcore verete. A zenekar némi ismeretében tudtam kapcsolódni a dalokhoz, de az is igaz, hogy az zenéje már nagyon egyfajta stílus felé orientálódott. Így az értékelésükhöz igyekeztem elvonatkoztatni az előző óráktól.

A számomra változatosságot hozott, amikor a finom dallamos black metal hangulatát élveztem a dalaikban. Miközben az énekes már csak a front-szerepe miatt vitte a showt, nem lehet szó nélkül hagyni a neonzöld/sárga gitárján hol támadó állásban, hol lépegetve riffelő, vibráló jelenséget Kövecses Evelint. Bíbroszínű hajával, neccharisnyában és fekete shortban egyébként is megkapó látványt nyújtott – nézzék el nekem a olvasók, amikor nem izmos felsőtestekről írok részletesebben, hanem egy vagány csajról a színpadon. Ebben a produkcióban teljesen egységben szólt az ének és a kántálás a hörgéssel, vagy üvöltéssel. A közönség jó részének ez nem is okozott meglepetést. Ők már magukat is szórakoztatták hosszan és lendületesen körtáncukkal, majd elszabadult pogóval. Borzas vikingek és szakállas martalócok, kopasz figurák rongyoltak jobbra-balra, körben pedig frissen vágott hosszú hajjal hajladoztak a lányok és a nők. Nem is érdemes dalonként sorolnom a momentumokat, annyira folyamatos és lendületes volt az előadás! Érdekes pillanata volt a koncertnek, amikor a teljesen top-produkciót nyújtó frontember felkonferálta következő dalát, és elkezdett beszélni arról, hogyan járult hozzá a versenyre készülés a valamilyen kényszerbetegségéből való kilábaláshoz. Mindenféle ellágyulás nélkül is jól hangzott és persze, hogy a közönség – tehát akik biztatták a zenekart, míg (ismét) ide jutottak – ovációval válaszolt. Ez a konferansz itt, egyáltalán nem törte meg a műsort, annyira a helyén volt. Utána jött megint egy sodró és feszes, pattogós dal a mostanra jól megismert metalcore-black/death metal ötvözettel. Szédületes volt hátulról látni a nagy derékhajlásokkal ütemre bólogató közönséget.

Hallom, ahogy quortonos károgással majd dallamos hörgéssel a végéhez közeledik a nagyon súlyos ütemekkel tarkított nóta (To Kill a God), majd csak tovább hömpölygött… arra gondoltam, hogy ezen az estén már hallottam három nagyon erős produkciót és most a Nest Of Plagues is felzárkózott hozzájuk. Ebből a zenéből én csak az önálló a hangszeres kiállásokat, azaz szólókat vagy legalábbis önálló riffeléseket hányoltam-hiányolom, míg továbbra sem tudok megbékélni a backing track-kel, meg a samplerekkel. A látványos mozdulatokkal egymással szemben álló gitáros csaj és fickó (azaz Evelin és Máté) ezalatt egyre tovább fokozták a hangulatot. Mire az énekes eldobta basszusgitárját és visszatért a színpadra kigombolt cifra-sárga-kék-fekete ingjében, igazán mérgesen hörögni. A végén már a deszkákra rogyott. Így ért véget a koncert a lágy outroval. Vastaps.

Úgy tűnt a zenekarnak már szinte mindegy is mit fognak a zsűritől hallani: következett egy önfeledt tömegfotózás, mint egy arénakoncerten. Ezt a zsűri méltatta, ahogy magát a Nest Of Plagues-jelenséget is. A banda valóban önálló egyéniségekből áll egység, és négyen még többek, mint az összeg. Meglehet, hogy az itteni szereplésüket segítette az a rutin, hogy már voltak második helyezettek is – tehát jól tudják, hogyan kell színvonalas és önazonos rövidprogramot nyomni. De hát pont ez a lényeg: aki tudja, mutassa meg! A Nest of Plagues-nek megint sikerült!

From The Sky-koncert

Aztán érkezett az utóbbi idők egyik különös felfedezettje, a From The Sky. Első lemezükről magam is írtam albumajánlót ezen a felületen. Úgy emlékszem, két kifogásom akadt a produkcióval kapcsolatban: hogy a magyar nyelvű dalokban alkalmanként a nyelvünktől idegen, a rövid magánhanzókkal elnyújtott hajlításokat hallok. A másikat pedig a szélsőséges dinamikával kapcsolatban fogalmaztam meg. Nos, az élő előadást hallgatva ezen megállapításaimnak nem láttam már a jelentőségét: az előbbit nem így hallottam, az utóbbit pedig már a második, Antarktika c. lemezre meg is szokhattam. A From The Sky (is) olyan erőteljesen szólalt meg már az első másodperctől, hogy talán ki sem hallottam. Az utolsóként a deszkákra lépett zenekar felállása: Tari Szabolcs – ének, Kiss László ‘Taz’ – gitár, Gilián Péter – basszusgitár/vokál, Süle Tamás – gitár, Halász Illés – dob/vokál. Az elhangzott dalok: Vulcanus, Finisterra, Antarktika, Libera Me.

A zenészek a színpadon megadták a módját a megjelenésnek, jó alaposan felöltöztek a műsorhoz tartozó fellépőruhába: tényleg műsort kínáltak jelmezeikkel is. A tartalmas, elgondolkodtató szövegek és a progresszív/power metal/modern és szimfonikus metal összetettségében nagyon hatásosan szólalt meg. Az első daltól Tari Szabolcs maga hozta a dallamos és hörgős éneket (ahogy nyilván mindigis), azaz nem fáradt el a hangja a két stílus közti ugrálás között. Gondolom, nem ezt tanítják a zeneakadémián, de a hasonlóan képzett klasszikus zenész társak között álló énekes valószínűleg tanult arról is, hogy a legegyszerűbb és tán legnemesebb hangszert hogyan kell tudatosan kezelni. Itt állok már a világ végén a második dalban, és elámulok a From The Sky ma este pont-az-i-re a megszólalást tekintve.

Bizton mondhatjuk, hogy a sorsolással véletlenül sikerült a metalcore-gerincet így keretbe foglalni két szimfonikus hangulatú produkcióval. A From The Sky azonban kiválóan élt a lehetőséggel, hogy megkoronázzák a koncertsorozatot. Amit a lemezen amúgy a rockzenébe ágyazott nagyzenekari megszólalásban hallok azt itt pontosan hozták a hangszereikkel, igaz a billentyűs aláfestést smaplerről hallottuk. Itt, a zene jellegénél fogva ez nem zavart. Nyilvánvaló volt, hogy ennek a zenekarnak is megvan a közönsége, eközben részben azok is énekelték dalaikat, akik más bandák szereplésére jöttek. Megkockáztatom, az első sorokban álló fiúk és lányok tán legalább nyolc-kilenc zenekarra alaposan felkészültek. És most volt is mit látni és hallani! A remek szóló alatt a mellette felbukkanó nyílgitáros riffelése majd a basszerrel és az énekessel sűrűvé váló csoport odavonzotta a szemet, de a következő pillanatban a zenekar megint teljes széltében tölötte meg a ködben a látóhatárt. A harmadik nóta, az Antartktika szép dallamait a színpadon játszó hangszeresek egyszerre felrobbantották. Valószínűleg a 10-dik zenekarra én hallottam már hangosabbnak az előadást, mert gondolom senki sem húzta magasabbra a potikat. Ezzel a meglehetősen hangos megszólalással is jól szólt a From The Sky.

Ha már a potikat említettem, a beállás alatt a keverőssel is beszélgetve megjegyeztem, hogy nagyon jó a hangzás. Eközben azt is hallottam, hogy a zenekarok többsége úgy jött le a színpadról, hogy a beállítás a számukra is jól szólt odafent. Most a From The Sky műsora alatt ismét jegyzem, milyen jól működtek a fények is. Bármennyire is undeground egy zenekar, aki ma itt fellépett, megkapta azt a dicsfényt, amit bárhol megkapna egy fesztiválon a fénypulttól. Megkockáztatom a mindössze két lemezes From The Sky nem is annyira undeground, hiszen ha rétegzene is, ma hazánkban az egyik legnépszerűbb metal stílust játssza, ahol a heavy metal, a klasszika, a szimfónikus rock/metal, az extrém metal és a power metal stílusjegyei keverednek. Ebben a kései időpontban pedig nagyon nagy műsort adtak, amit az Antarktika utáni ováció is visszaigazolt. Az utolsó nóta ismét az első lemezről szólt (Libera Me).

Utolsó, mivel (nem értettem pontosan) időzavarba kerültek. A kezdéskor a vezérének alá bejátszott gótikus vokál ismételt megszólalása után elszabadult a hangszeres szekció, a dobos alaposan belendült. Emlékszem, hogy a lemezen, mennyire meglepett ez a dal, mert a nóták sorában hirtelen és váratlanul szólt. Egyszerre nyers és finom. A mára kialakult black metalban nem szeretem a golyózápor jellegű dobolást – de ez ízlés dolga -, ebben a nótában is ez volt az, ami akkor kissé távoltartott. Élő előadásban azonban valóban nagyon ütősen szólt és azt hiszem értem, ezt miért szeretik oly’ sokan. A megelőző bandákéhoz képest a zenészek mozgása itt sokkal visszafogottabb volt, ami persze lehet egy koncepció is. Az utolsó dalban a szóló hihetetlenül jól szóltalt meg, ezalatt egymásnak játszott a másik két hangszeres. Szabolcs, az énekes sörényét pedig éppen elrejtette a színpadi pára és a fények. Tényleg olyan volt, mint egy megtervezett pillanat. Majd visszatért a kezdő sorokból kialakult refrén, egyszerre a templomi énekkar, az ének, a dob és a húrosok: eszméletlenül dörgött! Az énekes ekkor, mint egy nagyfesztivál éjféli órájában a gitárnyűvés orkánjában mondott köszönetet minden társának is, bemutatva őket. Egyedül ez a zenekar jutott el oda, hogy bemutassa magát, mint egy igazi koncerten az outro alatt.

A zenekar értékeléskor a zsűri természetesen méltányolta a láthatóan nagy rutinnal rendelkező – szerintem mégis még keveset koncertező – csapatot. Úgy hiszem van helye ennek a meglehetősen kiforrott de már két lemezén is változó, fejlődő stílusnak. Érdeklődéssel várom, hová fejlődik a a muzsikájuk és a népszerűségük!

Eredményhirdetés

A rendezvényhelyszínre jól ráesteledett és érdemes volt friss levegőt vennem, mielőtt az eredményhirdetésre visszaballagtam a csarnokba. Ahogy az előző szünetekben is, kerestem az alkalmat, hogy dokumentáljam az eseményeket. Nyilvánvaló volt, hogy senki sem fog sztárallűrökkel elhajtani, ha érdeklődve megszólítom, ám azért mégis megragadott szinte valamennyi fellépő közvetlensége. Volt akit megkérdezhettem, izgul-e, és könnyed nemmel válaszolt, egy másik zenekar izgatottan bújt össze egy asztalnál. Az igaz, hogy a fellépők közül mindenki kerülte a zsűritagokat és viszont – szerintem ezzel is az objektivitásra és az adott előadásra koncentrálva minden fél részéről. Minthogy ez verseny, nyilvánvaló volt, hogy végül egy győztese lesz. Akkoris, ha Sütöri Olivér elmondta, hogy a fellépők sora eleve győztes csapat – és a (mainstream jó része mellett) hazai undeground rock/metal rajongójaként én ezzel is egyet értettem. Amikor a zsűri sorra szólította a fellépőket a színpadra az ötödik helyezettől, az elsőig, úgy láttam, volt, aki még az esemény hatása alatt van. És biztosan győzni akart. Végül a játékszabályzat szerint a zsűri értékelése és a közönségszavazáson elért helyezés 50-50%-ban elért eredmények szerint az Icenap lett az ötödik, a Mirror a negyedik, a Penhurst a harmadik, a Nest Of Plagues második. A Wacken-fesztiválon való fellépés lehetőségét a Tiansen nyerte meg! Ami azt illeti – írom hozzá a szerkesztéskor – azóta többször hallgattam két lemezüket, és egészen lenyűgöz a rejtélyessége, a különlegessége azzal A sok egységberendezett stílussal. Amikor felszólították őket a színpadra, jó ideig lent maradtak összekapaszkodva a tömegben, mire a mikrofonban felhangzott, hogy örömkönnyeket a színpadon is lehet hullajtani, úgyhogy menjenek csak fel.

Ahogy a csapatok ebben a sorrendben a színpadra vonultak, megragadta a figyelmemet, hogy Horváth Imre és csapata a Pennhurst túláradó örömmel nyugtázta harmadik helyét. A második díjas kihirdetésekor Pócsi István bejelentette, hogy a 2-3-4 helyezettet egy mini-fesztiválra látják vendégül hamarosan, még az ősz előtt. A beszámolómban említettem már, hogy én legalább 5-6 bandát teljesen késznek láttam nagyfesztiválos szereplésre – és ez nem szükségszerűen egyezik azzal, hogy nekem vajon mennyire tetszik. Így igazán boldog vagyok, hogy az én reszortom, mint közönség – nem a választás (noha szívemből szavaztam kettőre), hanem a tartalmas szórakozás volt. Ahogy a szervezők fogalmaztak, „remélhetőleg maradandó élmény lesz mindenkinek, aki bármilyen minőségben ott volt a Barba Negrában” – én még napokig az élményben úszom. Óvatosan fogalmaztam jártamban-keltemben ha kérdeztek, mert ha valaki erről a hosszú délutánról kérdez, akkor félórákon át tudnék neki mesélni, mennyire jó volt. Remélem, a bandák is így érezték.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.