A Brémából érkező ötös tíz tétellel örvendezteti meg a fiatalos, dallamos, de agresszív zenét kedvelőket.
A két énekessel – Andreas Hildebrandt (hörgés/üvöltés) és Dennis Landt (tiszta ének, gitár) dolgozó banda jól megtanulta a leckét. Már az első kiadványuk, a megalakulásuk évében kiadott From Hoes and Heroes EP is viszonylagos sikereket hozott (tehetségkutató győzelmek, fesztivál fellépések). Ezt ugyan nem hallottam, de gyanítom, nem változtattak gyökeresen a bemutatkozó lemezükre, mely Reacher címmel nagyjából egy hónapja jelent meg a Noizgate Records-nál.
Igazság szerint kettős érzéseim vannak az albummal kapcsolatban. Egyrészt azt el kell ismerni, hogy hihetetlenül profi, amit a bő félórás anyag tíz dalában hallunk. Változatos, kidolgozott, precízen előadott dallamokat ugyanúgy bőven rejtő anyag ez, amiben azért ugyanúgy megtalálni a kóros hatásokat, valamint a deathes témákat. De a hardcore-os együtténeklős (Allspark, a klipes We Are The Branches) kórusok is szerves részét képezik.
A másik viszont, hogy mindez olyan számomra, mintha patikamérlegen lenne kiporciózva. Túlságosan kimértnek tűnik, ráadásul, ha valaki a meghallgatása után azt érzi, hogy itt aztán minden megvan, ami a stílus sajátja, méghozzá úgy, mintha az lett volna a feladat, hogy egy mesterművet készítsenek, bizonyos szempontokat figyelembe véve.
Most nem szeretnék előadókkal dobálózni, mert nem is ismerem olyan mélységben a színteret, hogy ezzel mutassam be a csapat teljesítményét, azonban nyilván mindenki tudna egy-két csapatot említeni a Watch Out Stampede! kapcsán, mint hatást.
Én inkább néhány hazai csapatot állítanék párhuzamba a „brémai muzsikusokkal”, akik véleményem szerint simán érdemelnének annyi figyelmet – akár a nemzetközi színtéren is -, mint jelen írás tárgya.
Szóval, véleményem szerint a hazai The Idoru egészen hasonló utakon jár, mint a német csapat. De bizonyos témák és megoldások (Allspark) miatt képbe kerül még a fehérvári Sleepless is, akik nemrég jelentkeztek friss EP-vel.
Összességében nem szeretnék és nem is igazán tudnék dalokat kiemelni, mert egységes a színvonal. Hogy képet kapjatok megmutatom a másik klipes nótát is, így ezekkel egészen jól megmutatják, milyen is a Stampede-féle zene, jól reprezentálják a lemez egészét, ami persze úgy szól, hogy nem érheti szó a ház elejét.
A digipak csomagolású cucc pedig szépen mutat a gyűjteményben, igaz a (pár- és társasági/társadalmi) kapcsolatokat boncolgató dalszövegeken és a köszöneteken túl sok infóval nem szolgál. Ellenben a kiadó által küldött promólap minden lényeges információt tartalmazott.
A pontozás nem könnyű, mert az anyag tetszetős, jó is hallgatni, azonban érzem rajta az iparosmunkát, az egyéniséget viszont nem igazán. A helyzet az, hogy még a klipes nóták sem rejtenek annyi emlékezetes momentumot, csak a zenekarra jellemző megoldást, ami miatt akár a meghallgatás után is vissza tudnék idézni belőle bármit is.
A pontszám jóindulatú.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
