Amerikai álom, nyugati mennyország – ezekkel a nézetekkel könnyen azonosultunk Európa ezen részén, de szerencsére a lepel már kezd lehullni és képesek vagyunk a rózsaszín ködön keresztül nem csak a megváltást, de a hanyatlást, a kulturális szemétdombot is felfedezni a világ vezető hatalmának mibenlétében. Az ott élők teljesen másként látják a világot, egyesek büszkén cserélnek tárat a hősiesen lobogó zászló alatt, mások pedig betépve próbálnak meg tüntetni egy katonai agresszióra épülő hatalom ellen, ami a demokrácia szakadt, rongyos köpenyében pózol szemérmetlenül a világ előtt. Az amerikai életérzés és kettősség azonban nem csak a világ konfliktusait táplálta, hanem az államok doom zenekarainak is egyedibb ízt adott az anyakontinens zenekaraival szemben. Az USA doom élete sokkal szikárabb, érzelgéstől mentesebb és sokszor nehezebben emészthető, ebből is az egyik legjelentősebb az úgynevezett marylandi doom vonal. Olyan bandák emelkedhettek ki ebből a gyakorlatilag rajongókban szegényes környezetből, mint a The Obsessed, a Wrechted, az Internal Void vagy az Iron Man.
Ezt a szikár tömböt, valódi rétegzenét testesíti meg a Blood Farmers is attól függetlenül, hogy egy állammal odébb székel (New York). A zenekar a 70-es évek B kategóriás horrorfilmjeire támaszkodva vonultatja fel nekünk a színtér összes kellékét. A Blood Farmers annyira underground, hogy gyakorlatilag nem is tekinthetjük zenekarnak, ugyanis bemutatkozó lemezük óta csak nemrég adtak újra hírt magukról, tagjai nem nagyon foglalkoznak zenével, főnökük pedig még a gagyi horrorfilm gyártásból is kivette kissé a részét. A banda egyébként 1989 óta van jegyezve, második albumuk pedig 2014-ben jelent meg (bő 19 évet várattak rá, de náluk megállt az idő…). Témavilágában az amerikai őrülettel, ostobasággal foglalkoznak, kifigurázva a déli országok primitívségét, a testvérházasságot, vérfertőzést, érzéketlen kegyetlenkedést, amely érzésvilágnak legkézzelfoghatóbb, legmaradandóbb alkotása például a Texasi láncfűrészes mészárlás eredeti, klasszikus horrorfilmje. Tobe Hooper rendező rémálma önt itt súlyos zenei formátumot, de country helyett tonnás riffekbe ágyazódva. A banda debütáló albuma igazi doom klasszikus, egyetlen támaszként a Black Sabbathra hagyatkozva, de annak világából minden szellősséget, játékosságot száműzve.
Az anyag bő egy órát vesz igénybe
és 10 tételt tartalmaz, amiből egy horrorisztikus átvezetőt és az akusztikus zárást leszámítva 8 alattomos patkány marad még a lemezen. Az első a beszédes című Albino, ami rögtön egy monstrumként rakódik le a hallójáratainkba. Erőteljes hangzást kapunk, ami az egész lemezre jellemző. Az énekhangot különösen kiemelni és méltatni nem lehet, de szidni sem, klasszikus doom sémákat követ ez is, a zenének azonban tökéletes kiegészítője Eli Brown vokalizálása. Dave Depraved (Church Of Misery) témái azonban azonnal megragadnak, akárcsak a gitárszólók, amelyek nem beütemezve bukkannak fel, kötelező jelleggel, hanem érzés alapján kúsznak be a dalba és meg kell mondjam, ezt a hozzáállást igencsak kedvelem. A 7 perces dal a végére ugyan egy tempóváltással nagyobb iramra kapcsol, de ettől még súlyossága nem enged a dupla szólók segítségével sem. Jóval rövidebb dal követi, a Bullet In My Head, ami nem kevésbé súlyos és stoneres lüktetésével, remek pengetéseivel már-már a lemez slágerévé képes válni. Az ének is kap némi torzítást, így a pszichedelia szintén felüti a fejét a produkción, amire több alkalommal számíthatunk még. A kitérőt az Orgy Of The Rats c. szerzemény követi, igazi southern ízű jenki doomként. Tömény füst és nehézkes menetelés jellemzi, a vége felé pedig egy skizofrén, elszállós gitárszóló agyon torzítva. A Theme betétje után a Y.G.B. folytatja a sort a hosszadalmas dalok listájában, elszállásban
itt sem lesz hiány, még ha kissé nehezebben is indul be a dal az elnyújtott kezdés miatt. A The Holy Chalice azonban rögtön a lecsóba csap, ismét középtempós stonerkedés következik, megint a dallamosabb, barátságosabbnak tekinthető irányvonalat követve, egészen a dal közepéig, ahol a zenészek benyakalnak egy söröskorsóra való csigakivonatot, vagy egyéb, természetes segédeszközök használatával lassítják pulzusukat és zenéjüket. Mindegy is, de a cucc a leghosszabb tételre is kitart, ez pedig a tíz perc feletti General Urko (I Drink Your Blood), ami egyébként személyes kedvencem a bandától. Csak úgy, mellékesen egy hatalmas gitárszólóval nyit bő 2-3 percben, hogy aztán egy üvegrepesztően kemény riffel intse hallgatásra az újabb doom témakört taglaló kritikám kritikusainak száját. A dal követeli a hangerőt, mint a hisztis kisfiú az édességet egy soha le nem vetített óvszerreklámban, gitárnyúzásai pedig olyan fémesek, hogy felépíthetnék rá az államok hadiiparát. Az ezt követő Twisted Brain c. szerzeményt két részre osztották, de szerintem csak azért, hogy ne lépje túl az újabb tiszteletet parancsoló időkorlátokat, így marad a Part 1 4 perccel, a Part 2 pedig 8 és féllel… Minden esetre a második rész jammelős, könnyedebb résszel kezdődik, amit azonban hamar átvesz az újabb lávafolyam. Az ének nélküli tételben megmutatkozik a zene ereje és igen kellemes perceket tud szerezni hangulatos szólóinak köszönhetően. A lemezt pedig a rövid,szintén akusztikus After The Harvest zárja, ismét adva egy délies hangulati pofont. Nem rádióbarát mivoltáról lesz tehát híres a Blood Farmers, a súlyos zenék kedvelőinek azonban maradéktalanul tud élményt nyújtani, főleg, ha kedvelitek ezt a félsivatagi merengést és a műfajt nem csak az epikus csaták, elveszett lelkek merengéseként értelmezitek. Minden nemzetnek, kontinensnek megvan a maga variációja az energiáktól duzzadó, vonagló zenei világról, a farmerek pedig ebből hasítanak bicskájukkal egy jókora szeletet.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
