Felújított külsőségekkel került elém a portugál Sacred Sin eredetileg 1995-ös, második nagylemeze, amely egyedüliként áll a Satanath kiadó által küldött promók és független alkotói szabadságom között. Sok jó és erősen közepes kiadvány után értem el a nagy múltú zenekarhoz, akiknek története egészen a 90-es évek elejéig nyúlik vissza, ahol az általuk képviselt death metal műfaj is hőskorát élte. A bandát a halálfém mellett megcsapta az északról érkező black metal kéntől bűzlő szele is, így egy átlagosnál sötétebb, morbidabb hangulatú kiadvánnyal tudták folytatni, azóta gyakorlatilag megfeneklett pályafutásukat. Az alapvetően amerikai vonulatra helyezhető death metal efféle keverése akár izgalmasnak is nevezhető, de végül zsákutcában kötött ki. Ugyan a zenekar még ma is aktív státuszban van, de kritikai sikereket is elérő debütálásukon és ezen a lemezen kívül már nem sikerült mást letenni az élet színpadára.
Az impozáns, azték csatornafedővel újjászülető lemez hangulatban és hangzásban gyakorlatilag hibernált állapotba került és visszarepít minket a csodás évjárat egy méltatlanul elfelejtett szegletébe. Felmerülhet a kérdés, hogy érdemes-e feléleszteni olyan lemezeket, amik már csak a fanatikusok körében szerezhetőek be rojtosra hallgatott kazettákon és erre a válasz az egyértelmű igen, mivel a mai napig rengeteg olyan underground lemez van elfekvőben, amik jobb sorsra lettek volna érdemesek, csak épp megelőzték, vagy figyelmen kívül hagyták saját korukat. Így talán jóval több emberhez is eljuthat a zenekar technikás megoldásoktól sem mentes death/black/thrash őslevese, melyre közvetlenül hatottak olyan zenekarok, mint a Morbid Angel, Nocturnus, vagy épp a Pestilence.
A bő háromnegyed órás lemez egy rövid narrációval nyit, hogy aztán az Evocation Of The Depraved olyan lendülettel törhessen ránk, ahogy arra csak egy hasmenéses elefánt lenne képes a mellékhelységben. Légkalapácsolás és veszettül zümmögő death témák áramlanak a hangszórókból José Costa agresszív hörgésével kísérve, megdobva ízlésesen dallamos gitárszólókkal és egy egészen barátságos 3 perces játékidővel. Az Inductive Compulsion középtempós meneteléssel indul, majd fejlődik fel újabb elmebajos zúzdává, amit bőszen végigbólogathatunk. Igazán energiától feszülő tétel, amihez képest a címadó Eye M God kicsivel merengősebb, lazább szerzemény néhány black metalos harmóniával megtámogatva. A tempóból ténylegesen azonban csak a Death-Bearing Machine vesz vissza, ahol a billentyűs hangszerek is nagyobb szerepet kapnak. A dal töredezett, vastag gitárszőnyeg alá söpri mindazt, amit eddig hallottunk, így gondoskodva a változatosságról, ami nem utolsó szempont. Ugyanezt a célt szolgálja a közel 6 perces, természeti hangokkal nyitó The Nightlag (Nocturnal Queen) c. dal, ahol a háttérben hörgés mellett már károgással, tiszta énekkel is találkozhatunk, ugyan elenyésző mennyiségben. Sajnos a nagy ívűnek szánt dalból világosan következtethető, hogy messze nem ez a zenekar erőssége, meglehetősen unalmasra sikerült próbálkozás, amin az One With God sem segít, ami egy instrumentális átvezetőként működik. Innen azonban új életre kel a kiadvány, mert a Guilt Has No Past gonosz nyitásával megvett magának anélkül, hogy különösebb csodát vitt volna véghez, pusztán kellemes retró érzéssel tudott eltölteni. Ugyanezt teszi az A Human Jigsaw is ősi thrash metal lüktetésével és megállíthatatlanságot sugárzó témáival. A Link To Nothingness a Cynic progresszív felfogását képes felidézni, a Dead Mind Breed pedig egy újabb meneteléssel közelít a lemez vége felé, már-már doomos riffekkel megtámogatva. Ha pedig lassulunk, akkor így illik befejezni az albumot, a záró To The Endless Path Of Hecate egy nagyon érdekes képződmény, mivel nem sok köze van a death metalhoz, mégis hangulatilag tökéletes lezárása ez az egész játékidőnek.
Nem adott lórúgás szerű élményt a Sacred Sin egyetlen rajongójának sem, abban biztos vagyok, de elfelejteni sem szabad a zenekar kiadványait, mivel nagyon kellemes nosztalgiázást tudnak biztosítani. A zenészek törekedtek a változatosságra, az érdeklődés folyamatos fenntartására és ez becsülendő még ennyi idő elteltével is. Aki szereti a régi, de okos death metalt, annak megismerésre bőven ajánlható a banda munkássága.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
