False Reality
End Of Eternity

(Loud Rage Music • 2016)
boymester
2017. július 19.
0
Pontszám
8.5

 
    Kétségbeesés és reményvesztettség uralkodott el a körülöttem lévő tekintetekben, mikor a promóciós anyagok halma a szerkesztői találkozón elkezdett fogyni és néhány lemez mégis érintetlen maradt. A kezdeti mohóság és telhetetlenség szakasza átalakult udvariassági versennyé, mely folyamán próbáltuk meggyőzni egymást, hogy az adott kiadvány miért tehet boldoggá önmagunkon kívül bárkit. Ebben a fázisban döntöttem a False Reality debütálása mellett is, amiről szerencsére kiderült, hogy nemcsak jó választás volt, de még származási helyét tekintve is épp aktuális országban voltunk. A zenekar Romániában működik és még csak fiatalnak sem tekinthető, pusztán azért nem lökdöstük egymás érte, mert az 1998-ban alakult brigádnak eddig egyetlen, mára valószínűleg fellelhetetlen demója és EP-je jelent meg az ezredfordulón, majd hosszabb nyaralásra mentek. 2011-ben gyújtották meg újra a fáklyákat, porolták le a padláson heverő hangszereiket és futottak neki még egyszer, ugyanúgy hatan, mint az induláskor. Ebből a hatalmas zenésztársaságból ugyanakkor csak hárman őstagok, Silviu Stan gitáros, Ioan Crisan énekes és Lucian Popa, aki korábban énekelt, kezelte a billentyűket, most pedig szintén gitárt ragadt. Costea dobos 2010-től van velük, a végtelen mennyiségben elfogyasztott basszusgitárosok sorában jelenleg Snuff feszít, aki még nem játszott ezen a lemezen, ahogy Judit Toth sem, aki most felel a klaviatúráért. No mindegy, kit is érdekel egy átjáróház egy ismeretlen banda esetében, akik évtizedeket váratnak egy lemezre? Jelen esetben mindenkit, aki meg akarja érteni a False Reality zenéjét, amiben vélhetően mindenki otthagyta valamilyen szinten a kéznyomát, legyen az egy régi gitáros vagy egy haver, aki betolta az autójukat. Érezhetően mindenki mást favorizál, kedvel, így állt össze egy hihetetlen zenei kavalkád, amiben megfér death metal, black metal, doom és gótika egyaránt, a progresszív metalról pedig már ne is beszéljünk. Hűs szobám (igen, ez a Hangpróbán is szóba került) falai közt szinte látom, hogyan húzzátok el a szájatokat, hogy már megint valami összefércelt cucc kerül a terítékre, de ezúttal bátran állítom, ha izgalmakban, felejthetetlen dalokban nem is tartozik a verhetetlen bandák közé a False Reality, a stíluskavalkád egymáshoz édesgetését olyan könnyen, erőlködés nélkül és jólesően oldották meg, hogy egyszerűen nem találtam benn ellenérzést kiváltó megoldásokat. Ha ehhez hozzáteszem a mély, lírai dalszövegeket, amik rengeteg jelentést hordoznak magukban, valamint Claudia Negrilă elsőre egyszerűnek tűnő, de szintén nagyon érdekes borítóját, akkor már nem lehet okom a panaszra.



    Nem tartozik az egy szuszra könnyen fogyasztható lemezek közé az End Of Eternity, ezt több, mint 50 perces hosszával már egész jól mutatja, meg azzal, hogy ezen összesen 7 dal osztozik. A suttogásokkal, atmoszférikus hangulattal induló Bewitched egy átlagosan élvezhető melodikus death dalként kezdi meg a kiadványt, hogy aztán a felénél úgy gördüljön át finom, lassú progresszív merengésbe, mint homokszem az ujjaink közt. A rekedtes károgás-hörgés helyébe kifogástalan, kellemes tiszta ének kerül, ami innentől kezdve egyébként gyakori jelenség. A The Silence Within már jóval szellősebben, a két énekstílus remek párbeszédével indul, progresszív szaggatással, lüktető, erős középtempóval. Elszállós, kalandvágyó gitártémák és erősebb billentyűs kíséret jellemezi, aminek hangulata tovább mélyül a már-már epikusnak tekinthető Rapture And Pain c. dalban. Rengeteg nagyszerű dallam és téma gyűlik össze itt közel nyolc percbe sűrítve, de a megalomániát szerencsére nem érzékelhetjük, csak az ismételt lassabb, de magával ragadó lüktetést. Az éppen elégséges merengést okosan váltja a jóval pörgősebb Rih Al Khasmin keleties dallamai és szövegvilága, így emelve a lemez talán legjobb dalává. A rövidebb Requiem Into Darknesst is inkább a harag és düh táplálja, mintsem az elmélyült meditáció, de szükség van rá a két monumentálisabb dal előtt, melyek lezárják a lemezt. Ebből az első a 9 perces címadó End Of Eternity, mely ennek megfelelően egy elég összetett, progresszív felfogású tétel egy nagyon fogós refrénnel, amiről időnként a fiatal korában járó Pain Of Salvation is eszembe jutott. A hangszeres tudás meg-megvillan ugyan, de a hangsúly végig az egységen, a történetmesélésen van, nem pedig a virtuózitáson. A záró, szintén 9 percet meghaladó Dear Friend szintén nagyon jól lett elhelyezve a dalok listáján, mivel büszkén viselheti magán a legsötétebb, legdepresszívebb tételnek járó halálfejes medálkát, ugyanakkor le is vezet minden feszültséget és energiát, ami menet közben felgyülemlett. A kissé klisés harangszó nem feltétlenül hiányzott a végére egy ilyen remekül összeszedett lemeznek, de a hangulatba bőven belefért.

    Stíluskavalkádot kapunk tehát, amit nem igazán lehet sorolni sehova, ugyanakkor mindezt egységbe foglalva nagyon ügyesen. Fogós dalok tekintetében is jól megfeleltre értékelhető a produkció, bár egy ilyen tiszta ének mellett azért erősebb, bátrabb refréneket, dallamokat sem bántam volna. De már önmagában a dalokban gondolkodás erőssége a zenekarnak, mert a manapság divatosabb masszákkal ellentétben mind egyéniséggel rendelkezik és egyetlen tétel meghallgatásával nem ismerhető meg az End Of Eternity. Ajánlom egészben fogyasztani a kiadó bandcamp oldalán.


Depeche Mode Depeche Mode
március 25.