P.H.O.B.O.S.
Phlogiston Catharsis

     Idelinkelhettek bármit a cikk alá, de abban a meggyőződésemben, hogy a franciák zenei víziói egy hullámhosszon keresendők a hagyományos német humorral, egyik sem fog megingatni. Még akkor sem, ha a párizsi P.H.O.B.O.S. zenekarnak sokadszorra is sikerült nekifutásból átszakítania a valósághoz makacsul kötő ínszalagjaimat. Ez minden alkalommal fájdalommal járt, de az utána következő bódulat minduntalan kárpótolt a bezsibbadt hallójáratok miatt. Konkrétan a banda zenéjétől a nem megfelelő időben épp úgy lehet fejfájást kapni, mint egy jól eltalált pillanatban teljes elrugaszkodást ettől a világtól. Ennek érdekében mindent el is követnek, az általuk is használt industrial doom metal jelző pedig messze nem képes lefedni azt a mocsári hangzást és posványt, ami a pokol fenekének is olyan bugyraiban keresendő, amit az egyszeri démonok is távolról elkerülnek. Ezek mindenképp megkerülhetetlen információk arról, hogy mire is kell számítanunk, amikor a banda felszakítja sosem látott dimenziók kapuját és ránk zúdítja az idő fogalmát nem ismerő, ormótlan szörnyetegek hadát. Ezt a jól bevált formulát hozza az új, Phlogiston Catharsis című nagylemez, amit leginkább erősen ittas Convulsing és Deathspell Omega rajongóknak tudok ajánlani, akiknek már nem tűnik fel, hogy a matematikailag kimunkált világvége helyett itt az ösztönös spontaneitás munkálkodik nagyobb mennyiségen. A modernebb agymenések mellett az 1996-ban megjelent industrial black alapműnek számító In The Streams Of Inferno lemezt tudnám még közelebb hozni a végeredményhez, amit a norvég Mysticum követett el, de ezt a francia utód nyugodtabb tempóval, ám nem kevésbé horrorisztikusan tálalja.

    A P.H.O.B.O.S. projekt egyébként az ezredforduló idején fordult ki a földből Frédéric Sacrinak köszönhetően, aki egymaga minden borzalom kiötlője, az évek folyamán pedig sok zenész társat emésztett fel maga mellett, akik voltaképp az élő fellépéseken játszottak igazán fontos szerepet. A felvételek tehát magányos módon születnek igazi sufni tuning felfogásban. Ez manapság már nem ritka, az viszont már nem megszokott, hogy a dobgép ebben az esetben nem elvesz, hanem hozzáad a végeredményhez lelketlenségével, fagyosságával. A mormolással, károgással megoldott, távoli vidékről érkező vokál sem célozta meg a bekerülést egyetlen dalfesztiválra sem, de az új anyagon is hallható, közel háromnegyed órányi morajlást és kábulatot tökéletesen kiszolgálja a teljes játékidő alatt. Ez viszonylag rövidnek számít a korábbi, órányi sötétséggel dolgozó produkciókhoz képest, de igazság szerint itt könnyen lesznek a percekből évek…
    Az albumot rögtön a kedvenc tételem indítja útjára, aminek a címe is igazán bizalomgerjesztő. A Biomorphorror néhány bizonytalan, beazonosíthatatlan zaj után megkezdi lassú vonaglását, haláltáncát, amit igazán hosszúra nyújt, hogy garantáltan kiszorítsa lelkünkből azt a cseppnyi reményt, melyet életünk boldogabb perceiben sikerült magunkba zárnunk. Elnyújtott hangjai, zörejei könyörögnek a hangerőért és én meg is adom neki, ahogy az elődeinek is, mivel így üt a legerőteljesebben. A terrorban tartott szomszédság létrehozásában lesz segítségünkre az Igneous Tephrapotheosis is, ahol a magabiztos körpálya helyett a bizonytalan imbolygás percei következnek. A káoszban mégis megmutatja magát a bizonyosság: a vég elkerülhetetlen mindenki számára.

 

    Szinte hihetetlen, de talán még a kezdésnél is sötétebben szólal meg a Zam Alien Canyons, ami úgy hangzik, mint egy rossz esemény megmagyarázhatatlan előérzetének zenei leképezése. A darabjaira hullott sötét riffek között időnként gitárszólók maradványaira lelhetünk, miközben a kevés, de annál kísértetiesebb vokál ad különös lüktetést a végeredménynek. Az album talán legelvetemültebb zenei „kísérlete” az Aurora Sulphura, amely a paranoia magvait hordozza minden egyes hangjában. Amíg apu 19 éves kisfia a Despacitot tolta a vadiúj merciben csajozás céljából, addig ezért a dalért az elmegyógyintézetek lakói tarthatnának sztrájkot, mivel színes kréták segítségével erre tudják legjobban kidekorálni a gumiszobákat. A ránk zúduló törmelékhegyben azonban nemcsak hulladékot találhatunk, rengeteg jó ötlet bújik meg benne, melyek ott lapulnak a súly és Frédéric bugyborékoló hangjai alatt…
     Igazság szerint néhány hallgatás után már elhatároztam, hogy nem fogom dalról dalra kivesézni az egész albumot, mert ezt vagy egyben kell fogyasztani, mert úgy hat igazán, vagy sehogy. Mégsem bírom ki, hogy ne tépjem darabokra, mert a tételek minden hasonlóságuk ellenére egyéniséggel is rendelkeznek. Nem hasonlítható össze az előzményekkel például a Neurasthen Logorrh erőteljes gépdob vezérelte indusztriális pokla, vagy a Taqiyah Rhyzom, mely a kísértetvilággal ijesztget minket olyan rémálomszerű módon, ahogy arra csak egy Triptykon képes. Ha pedig horror és borzongás, akkor a nyitány utáni második favoritom, az Aljannashid sem rendelkezik semmi szégyellni valóval. A kiadványt a Smothered In Scoria vezeti át a némaság síkjára éppolyan minőségi és egyedi módon, ahogy azt elvárhatjuk.
    A P.H.O.B.O.S. nem hétköznapi csemege, nem társasági zene, főleg, hogy néha még egyetlen hallgató gyomrát is képes megülni. Ugyanakkor kompromisszummentes, hangulatos anyag, ami berágja magát a hajas fejbőrön át a végtelenné vált agyadba, lerakja nyálkás, kaviárhoz hasonlatos éjsötét petéit, amiből a kikelt lárvák életed végéig eszedbe juttatják, hogy milyen név alatt is kell keresned egy olyan lemezt, ami betekintést enged egy teljesen más dimenzióba.