Igaz, hogy idei évben már jött ki új lemeze az olasz Athlantisnak The Way To Rock ‘N’ Roll címmel, de azért emlékezzünk meg egy recenzió erejéig az együttes két évvel ezelőtti alkotásáról. Sznob beállítottságú metalfejek már gondolom, rosszul vannak, hogy minek egy újabb dallamos heavy/power korong a padlásra, biztos valami buta közhelyekkel teli kliséhalmazt akarok rájuk tukmálni, ámde a végeredmény összességében nem ennyire szörnyű – sőt!
Még 2003-ban alapította a bandát a többek közt a Mastercastle, Shadows Of Steel, Bellathrix, Tragedian és Ruxt soraiból ismerős basszeros, Steve Vawamas. A második korongjukat, a Metalmorphosist a vendégek névsora miatt is érdemes lekagylózni, hiszen itt hallatja hangját a Labyrinth-ból ismerős Roberto Tiranti, a Sadistos Trevor, illetve Stefano Galleano (Ruxt).
Már a kissé korai Dream Theatert idéző intro is igen ígéretesnek tűnt, hogy aztán egy hamisítatlan melodikus europower zöngeménybe csapjon át a Delian’s Fool címre keresztelt nyitónóta. A második szerzeményben (Battle Of Mind) – ha lehet – még figyelemre méltóbb dallamokat vonultat fel a brigád, valamint jó érzékkel váltogatják benne a középtempót és a speedes szögelést. A Nightmare-ben pedig durvább vokalizálás is akad (ezért a Sadist tag felelős) – na ezt végképp nem feltételeztem volna, hogy ilyesmivel fogok találkozni a zenekar korongján! Maga a refrén amúgy a Sonata Arcticának is jól állna.
A Devil’s Temptation ugyancsak kedvencem lesz ettől a zenekartól; nem kicsit emlékeztet a Mob Rules nevezetű germán csapatra. Szép, Metallicás gitározgatással indít az Angel Of Desire című balladaszerűség – kicsit itt meg is pihizhetünk a sok gyorsaság közepette. Még női vokál is akad benne, amiért az előttem jóformán ismeretlen Laura Gioffré a felelős.
No Fear To Die címmel kapjuk a következő nótát, amiről a Royal Hunt ugrik be. Itt főleg a neoklasszikus szólópárbaj érdemel említést. Zongorásan indít a Resurrection (milyen egy klisés cím már!), ám a megtévesztően lírai bevezetés hamar power metalba torkollik, méghozzá olyasmibe, amire akár a Helloween is büszke lehetne.
A lemez lezárásaként ott figyel egy Bee Gees feldolgozás, méghozzá a Tragedy-vel próbálkoznak a fiúk. S nem is rosszul – komplett menetelős heavy tételt gyúrtak a Gibb tesók egyik örökzöldjéből. Vajon csak nekem jutnak róla eszembe az At Vance együttes ABBA átiratai?
Apró adalékként érdemes megjegyezni, hogy az ezen a lemezen hallható felállás óta történt személyi változás az Athlantis legénységének soraiban: a gitáros-billentyűs Tommy Talamanca helyét Stefano Molinari foglalta el.
Változatos, élvezhető hallgatnivalót rakott össze az Athlantis, ami nem tökéletes ugyan, nem fogják vele megreformálni a srácok a heavy metalt, de ettől függetlenül szívesen meghallgatnám tőlük az aktuális anyagot is.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
