Accept
Humanoid

(Napalm Records • 2024)
King
2024. május 14.
0
Pontszám
9

Nem tartom magam azon tábor erősítői közé, akik úgy gondolják, hogy az Accept U.D.O. nélkül már nem Accept. Nyilvánvaló és elvitathatatlan, hogy Udo Dirkschneider rendkívüli hatást és sikereket ért el a bandával és sokaknak okozott csalódást a többszöri távozása a bandából – a rengeteg klasszikus lemez és dal után (elég csak a Metal Heart-Russian Roulette-Balls to the Wall-Restless and Wild négyesre gondolni). Egyedi, ezerből is egyből felismerhető, ráspolyos hangja bitang jól illett az Accept zenéjéhez, számaihoz, mint ahogy a szólóbandájában és a Dirkschneiderben is remekel az öreg. Persze, rajta kívül elég sok tagcserét megélt már az idén 48 éve megalakult banda – ami brutális, még akkor is, ha a klasszikus heavy metal egyik alapbandájáról beszélünk.

2010-ben, 14 évvel a legutóbbi (Predator) album kiadása után visszatért a teuton gépezet az új, akkor debütáló énekesükkel, Mark Tornillóval (TT Quick), a banda bizonyosan egyik legerősebb felállásával (Udót leszámítva persze) és egy fantasztikus lemezzel, a Blood of the Nations-el – amin olyan, azóta is alapvető tételek kaptak helyet, mint a Pandemic, Teutonic Terror, Beat the Bastards, a címadó vagy éppen a záró Bucket Full of Hate. Ezt követte két évre rá a hasonlóan erős Stalingrad (2012), majd a szintén remek Blind Rage (2014). Utána jött két szintén jó lemez, de sem a The Rise of Chaos (2017), sem pedig a 2021-es Too Mean to Die nem voltak olyan jók, mint az azokat megelőző három korong. Tetszettek ugyan, de engem sem kaptak el olyan szinten. Nem úgy a legújabb, néhány hete megjelent Humanoid, amely már a 17. sorlemeze a teuton brigádnak és a hatodik Mark Tornillóval – aki úgy gondolom, hogy bőven be tudta tölteni az Udo után hagyott űrt.

Már az első hallgatásra beszippantott, és a megjelenés óta nem is tudom, hányszor ment már le a lemez, illetve néhány „legkedvencebb” dal már jelen esetben is háromszámjegyű hallgatásnál jár. De mit is lehet (el)várni egy új Accept albumtól? Főként középtempós, olykor menetelős, teuton precizitású, laza, klasszikus heavy metalt legalább egy balladával, egy-két szám esetében AC/DC beütéssel – és ezeket itt is tökéletes arányban kapjuk meg. A kezdő Diving Into Sin egy kényelmesebb, rövid intro után bele is csap a lecsóba és egy szinte hibátlan menetelős himnusszá válik, remek refrénnel. Mind a címadó, klipes Humanoid, mind pedig az utána következő, szöveges klipet kapott Frankenstein a középtempós, epikus tételeket erősítik, nagyon jó melódiákat, gitárszólókat tartalmazva. A következő, Man Up nem kicsit AC/DC-t idéző klasszikus (számomra egyből a Two’s Up dallamai ugrottak be róla, még ha csak nagyvonalakban is) – imádom az ilyen típusú dalokat is, ám a klipes The Reckoning viszi talán az egyik legjobban a prímet nekem a teljes albumról. Német precizitással előadott pörgős, menetelős, gyorsabb szám, amit nagyon megdobnak a kórusban előadott, „megnyomott” dalszövegrészek – mindenképp a lemez egyik legjobb daláról beszélünk. A Nobody Gets Alive egy lazulós, chilles dalocska, aminek tökéletes.

Itt következik a korong balladája, ami szinte minden lemezen elengedhetetlen. A Ravages of Time nagyon szép, gyönyörű, lírai nóta, nem is baj, hogy a lemez közepére került. Az album második fele is tartogat meglepetéseket, amik közül elsődlegesen a Straight Up Jacket emelném ki – ez a dal simán elférne szinte bármelyik AC/DC lemezen is. Talán a személyes kedvencem a Humanoidról. A Southside of Hell tökéletes a záró szerep betöltésére – megszokhattuk, hogy az utolsó dalok is az erősebbekhez tartoznak a németeknél. Lendületes kezdés, lendületes befejezés. Érdekesség, hogy a limitált kiadáson van egy bónuszdal, a Hard Times, ami Curtis Mayfield amerikai soul/funk/rhythm&blues énekes, dalszerző egy dalának a heavy metalosított változata – kíváncsi lennék, hogy mi alapján választották Mayfield 1975-ös There’s No Place Like America Today korongjáról ezt a dalt.

Ezekről a zenészekről is mit lehet mondani: Tornillo hangja óriási, ahol kell, ott kellően rekedtes, ahol kell, ki is tudja ereszteni – valamelyest Brian Johnsonos, meg nem is. Wolf Hoffmann az egyik legjobb gitáros a műfajban, ötletei, riffjei is nagyon erősek. Mellette 2015 óta ott van „másodhegedűs” szerepkörben Uwe Lulis (Giftdwarf, ex-Grave Digger, ex-Rebellion), aki tisztességgel teszi a dolgát, de én továbbra is azt vallom, hogy valamivel több teret is adhatna neki Wolf a kiteljesedésre, mert a Grave Diggerben már megmutatta, hogy milyen jó témákat tud ő is írni. Basszusgitárosi poszton Martin Motnik váltotta a 2018-ban távozott Peter Baltest, aki szintén jól hozza az alapokat, valamint ugyancsak 2015-ben csatlakozott a bandához Christopher Williams dobos (Elegant Weapons), az ő lendületes játékára pedig végképp nem lehet panaszunk.

A lemezt most is Andy Sneap producerelte, masterelte, keverte, nála is rögzítették, mint ahogy az összeset 2010 óta – de jó lenne ha a produceri munkák és a Judas Priest mellett valamikor a (közel)jövőben újra lenne valami mozgolódás a Hell táján is. Ez meg is látszik a munka minőségén, hibátlan az egész: erős hangzás, nagyon jól vannak az arányok beállítva az egyes hangszereknél, sávoknál. A lemez témájához találó borító, szövegkönyv ismét Havancsák Gyula érdeme, mint az előző két album esetében is. Szintén érdekesség, hogy az album a Napalm Records égisze alatt jelent meg április 26-án, pedig eddig a 2010-es visszatérés óta a Nuclear Blastnál voltak – erre is kíváncsi lennék, hogy miért jöttek el onnan. Az Accept nem igazán szokott csalódást okozni, mint ahogy most sem tették – engem egyből elkapott, beszippantott ez a lemez, én egyáltalán nem érzem unalmasnak és nem gondolom, hogy egy megfáradt bandát hallgatnék – sőt.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.