Ancient Flame Blood STained the Barren Land

Ancient Flame
Blood Stained the Barren Land

Winci
2022. december 26.
1
Pontszám
9

Hadd vigyelek el egy utazásra… kezdem úgy, ahogy az Ancient Flame debütáló albuma kezdődik. Kacérkodtam a gondolattal, hogy nagy lelkesedéssel már arról írjak, mennyire tetszik, de ehelyett inkább elkalauzolom az olvasót az album megismerésének fokozatival. A korongról vajmi keveset tudtam érkezésekor és a szerkesztőségnek szánt rövid kísérő levelet, biográfiát is félretettem, amíg teljesen átitatott a zene maga.

Valaha különleges volt egy-egy konceptalbum megjelenése, míg mára ritkán kapjuk fel a fejünket, ha így összefűzött dalokkal találkozunk. A progresszív és a power metal, a szimfonikus hangulatú rock-metal zenék is hatalmas folyamként hömpölyögnek a különböző zenei csatornákon, album- és dalmegosztó felületeken. Ahhoz, hogy egy új csapat új albuma elérje a hallgatókat – meglátásom szerint – vagy az adott stílus fanatikusait kell elérni (ezt célozzák az internetes zenehallgatók a gyakran önkényes és valójában a kutatást is korlátozó preferencialisták alapján), míg a nyitottabbak valakinek az ajánlására jutnak el a bandához. Tapasztalatom szerint a videókkal vegyesfelvágottként felajánlott dalokra vagy klipekre, jellemzően, hiába kattintanak a potenciális hallgatók, nehezen tudják felidézni, mi is szólt három dallal korábban. Jól tudja ezt az Ancient Flame legénysége is, mert a lemez bevezetése előtt már két dallal is jelentkeztek klip formában (ld. a cikkben). És ezért én is a második lehetőséggel igyekszem most élni, hogy eljuttassam az Ancient Flame zenéjét azokhoz, akik a kimunkált heavy/power metalt, sok-sok progresszív zenei és szimfonikus megoldással megszólaltatott, több énekessel, már-már színházszerűen megszólaltatott zenéket élvezik. A dallamokat, a témát szisztematikus egységbe foglaló albumot már legalább öt napja hallgatom sokszor és hosszasan. Elsőre megfogott, több szempontból is, ám szerettem volna elkerülni a csapdát, amibe az évek során – bevallom – legalább két korábbi ajánlómmal magam estem bele. Az a pár album, amivel idővel félrementem a többszöri hallgatásakor is tetszett, talán azért is mert sokféle rock/metal zenét hallgatok és ezért változatosnak találtam. Aztán eltelt néhány hónap és egyszerűen kiismertem, ráuntam. Az Ancient Flame nem lesz ilyen.

Annyit elárulok, hogy a finn banda zenészeit Riso Hämäläinen (ex-Therion/koncert felállás) szervezte maga köré. Így a zenén erős lenyomat a skandináv melodikus/szimfonikus/power metal illetve a stílusban játszó csapatok muzsikája (Jorn-tól a Stratovarius, Therion, Tristania, Northern Kings… a Symphony X, Epica, Within Temptation zenekarokig).

Engem azonban az Ancient Flame első dallamaitól olyan hangulat kerített a hatalmába, mint amikor különböző stílusokban hallgattam néhány azóta is kedvenc albumomat. A felsorolás közelebb is visz a muzsika általam felfedezett érték-énének bemutatásához. Elmélyülök benne, mint a Magnum – On a Storyteller’s Night albumában minden alkalommal – a hasonlóságot a jól felépített szerkezetű dalokban és a billentyűvel alátámasztott réteges zenében találom meg. A témához illeszkedő keleties hangzásban, pontosabban abban, amit a nyugati kultúrák orientális zeneként megszólaltatnak, sokszor csillannak meg az Iron Maiden – Powerslave lemezét megidéző dallamok. Egyik sem másolat, még a riffek sem ugyanazok, de mégis egyfajta ismerős, biztonságos útmutatót adnak a téma szerinti mezopotámiai környezet megidézésében. Emellett többször beköszöntenek a vaskos párhuzamos gitárszólók a NWOBHM fémjelzéseként. A lírájában kalandozó zene ködén felvillan nekem a Ten – Babylon szintén elég koncepciózus albuma. A keleties dallamok olykor kiöblösödnek, széles folyóvá válnak, máskor újra kis patakká szűkülnek, ezzel együtt váltanak a dallamok dúrból azt kísérő mollba, majd vissza. A lemez majdnem összes dala – érdekes módon – szinte egységesen azonos ütemben lüktet. A dinamika és a dallamok változásában a számomra legjellemzőbb párhuzam pedig a Virgin Steele-nek a görög eposzokat feldolgozó két lemeze (The House of Atreus Act I-II.). Az Ancient Flame dalaiban ahhoz hasonlóan jelenik meg a szimfonikus power metal, váltakozva a karcos HM-mel a történetmesélés előrehaladtával. Az imént említett lírából a régisulis HM riffeken át az epikus (még éppen nem heroikus) dallamívekkel jól megszólaltatott muzsikát két érdekes énekhang uralja mindvégig. A kicsit karcos, kifejező középmagas torokhang mellett egészen színpadias hangzással egy fejhang részletezi a legendáriumi eseményeket. A szövegeket hol elmesélésből, hogy párbeszédből ismerjük meg. Hallhatóan az egész csapat kiveszi részét a háttérvokálból.

A CD indításakor a szép kiállítású borítóban merültem el. A mezopotámiai sumerek sokak által ismert szakállas fejű oroszlántestű uralkodói (szfinxei) és papjai keretezik a látóteret. Mögötte és alatta az első írásos emlékekként ismert oszlopokra utaló ábrázolások és jellemzően harci jelenetek láthatók. A homokköveteket felcsillanó tűz fénye világítja meg. Az első tétel, a Babilim (The Time Has Come) című dalban valóban egy történetmesélő fogja kézen a hallgatót. A lüktető, szuggesztív zene, a keleties dallamok bevezetnek a konceptlemez témájába, mintha ókori tekercseket lapozgatnánk. Az itt háttérénekként megszólaló magasabb hangot alkalmanként egy mély, sötét tónusó, a refrént ismételgető újabb énekhang színesíti, furcsa, sámánisztikus megszólalással. A dal zengése elsőre bennem némi kétkedést keltett, hogy ha az Ancient Flame mindent megmutat az első dalban, a szándékolt monumentalitásban, akkor mi jut a többi nótára. A témát körbejárva a történelmi (valaha volt egyik első város-szerveződés) Uhr városának bűnös életéről szól a második dal (Sin of Ur). Kicsit vékonyabban, szellősebben is kezdődik, mint ahogy a nyitódal végetért. Aztán a refrénnél, a két egyenrangú ének úgy szólal meg megkapó dallamával, hogy az (mint később kiderült) a lemez alatt végigcsengett a fejemben. Ekkor a basszus, a sulykoló ritmus és a dobok mélyen, a (jobboldalra kikevert) csilingeléssel a hallgatót is magával viszik a menetelésben.

A harmadik tétel, a Nanaya, amely a sumerok szerelemistennőjéről szól. A dal folytatja a keleties hatás fokozását, felütéses ritmusával és hidegnek ható, a gitárok széttartó hangzatfelbontásaival kis távolságot tartok. Aztán a refrénhez vezető bridge-nél, majd magánál a refrénnél ismét meleget, élettel teli vastag dallamokkal hallhatunk. A dob duplázni kezd, a középmagas hangú ének alatt ismét megjelenik a vokálnál jóval több fejhangú ének és további női(es) kórusok hangja terül szét a zenében. Ha képeket képzelnék, akkor itt a bűn bujaság, vagy a bűn istennőjének szertartását látnám, tűz fényével falra vetett képekkel, ahogy eksztázisban táncolnak a papok. Egy hegedűhang vezeti fel a következő dalt, mielőtt harsannak a gitárriffek. A gitár hangzása egyébként egyaránt jellemző az agyas progresszív zenékre és akár az alaposan kifejlődött modern thrash zenékre is. A negyedik dal, a Lilith a motívumaiban kicsit visszautal a Sin of Ur-ra. Gyorsabban ütemre vált, felélénkíti az album sodrását, aztán újra visszalassul a lemez alapütemére. Ebben a dalban ezek a tempóváltások különösen élvezetesek. Ha már az ének és a kórusok jól megtalált egyensúlyát és legyezőként való szétterülését említem, ugyanezt elmondhatom a dobokról is. Hallhatóan tudatosan keverték, meghatározott funkcióval egy-egy helyen jobbra, vagy balra. A The Great Flood a minden bűnt és emberi rosszaságot elsöprő vízözönnel minden természeti nép eredettörténetében megjelenik. Ez a nóta billentyűk uralkodó hangjának keleti dallamával, leginkább amolyan Korg-hangzással ismét új színt visz a zenébe. A vastag párhuzamos gitár-riffeléseket, a dobogó basszus-dobot az kétféle ének elmesélő hangszíne egyensúlyozza. A refrén alatt háttérben a cinek mellett a billentyű elektronikusan csipog, egészen addig, míg a dal a refrénnel hirtelen ér véget. Így fordulunk a Powerslave-es hangulatú Evil Days c nótára. A billentyűk-vonósok a strófát záró levezetésben újabb réteget kölcsönöznek a hangzásnak. A második strófában erre épül rá a visszhangos kórus. Az Ancient Flame lemeze, most úgy érzem, egyre közeledik valamilyen csúcsponthoz. Az éneknek a magánhangzók hosszától független kántáló ritmusa meglehetősen magával ragadó. A sokadik ismétlés sem unalmas, mire a továbbra is gyors szívdobogás-alap felett megszólalnak a szólógitárok. Amikor a komótosan futtatott dallamok sebesebbre váltanak, úgy érzem, a várt csúcspontot elértük. Ötletes, hogy a dal (ahogy némely előző is) hirtelen, egy félbehagyott ütemmel ér véget.

Az Empire of the Sun billentyű-susogás feletti lágy pengetése hamis nyugalmat ígér. Hirtelen belekapnak a húrosok az egész lemezt átszövő hangzással ezúttal vastag döngöléssel. Olyan, mint egy zikkurát tetejéről százaknak szóló szertartás. A zenét ezúttal megszakítják az első ütemek csendes dallamai, basszussal kísért ének, a háttérben kórusnak ható billentyű dallamával.  Némiképp igazságtalan, hogy először említem a basszus játékát. Valószínűleg azért, mely olyan természetességgel szólal meg, ahogy azt a hangzás megkívánja. Ebben a dalban többször kap figyelemfelkeltő szerepet A címadó sorokat éneklő két énekhang, mögötte a kórus csak felvezeti a megkapó dallamot, amit aztán gitárral is hallunk. Később, újra a kiénekelt strófák után két gitár játssza ezt tovább, visszhangosan, eltérő hangszínnel. Hogy az Ancient Flame zenéjével korábban párhuzamba állított lemezek mennyire hatottak a kompozíciókra, azt nem tudom, De aligha kerülhették ki a valamikor Rainbow Gates of Babylon-ját, aminek a szelleme az egész lemez felett lebeg. Úgy érzem, az album valóban elért a csúcspontjára, de a Raising Evil alatt még mindig tovább teljesedik. Olyan, mint egy katarzis utáni levezetés. Ebben a dalban aztán megszólal a Hammond(-hangzás), a cammogó, lépkedő ütemekre, az egymásba kapaszkodó gitárok a pattogó basszus dallamait a dal felénél éppen csak lezárják és nem is tér vissza többé. Amikor ismét felfigyelek a fejhangú éneket kiemelő cinre, akkor nyugtázom, hogy a basszus is milyen pontosan alapoz az egész hangulatnak. A zárótétel a Sargon (The Legacy) hegedűvel indul és a hangszer jó ideig jelen is van a dal első strófájáig. Az Ancient Flame ezzel a dallal kíván pontot tenni egy történet végére. A számomra ez a pont egy kicsit hosszabbra húzott vonallá vált. Noha ez is meglehetősen szuggesztív, a lemezindító sebesség lüktetésével halad, és tényleg lehetne egy betétdal a kort feldolgozó kalandfilmben, azért a dal közel felére mindent átadtak már, amit hallanunk érdemes. Legyen ez a legnagyobb problémám az egyébként remek koronggal kapcsolatban! Nem csak az albumajánlóra készülve, de pusztán az élmény miatt is újra hallgattam volna. Ez, lelkesedésből ma már csak évente egyszer-kétszer esik meg velem, amikor új CD-t hallgatok és most is emlékszem, melyik miért indíttatta vele újra lejátszót. Az Acient Flame érdekes lemezzel indítjaútjára karrierjét.

Átolvasva a biográfiát nem is csodálkozom már a hangszeres játékon, sem a szépen megkomponált dallamokon, a változatos dallamrétegeken. Az Ancient Flame csapata mindezt a lemez koncepcionalitásával koronázza meg. Úgy hiszem, ma már nem egyszerű sablonoktól mentes, de mégis a témát otthonosan bemutatni igyekvő zenére akadni. A sumer-akkád birodalom feltételezett hangzásvilágának megidézésében az Ancient Flame, szerintem hatásos zeneanyagot készített. El tudtam merülni a történet hallgatásában.

Mindez köszönhető az összeszokottan játszó csapatnak: Markku Vanhanen – basszus ének és háttérének, Juha-Pekka Ruohonen – dobok, Risto Hämäläinen – gitár (szóló- és ritmus), ének és háttérvokál, programok (ex-Deathre, ex-Luciferase, ex-Therion (live), Kimmo Lukkarila – gitár (ritmus), Kirsimarja Alonen – ének és háttérének, Petteri Urmas – ének és háttérének, billentyűk (Nightmare Enemy, ex-Citadel). Ahogy a zenei komplexitás, úgy a CD artworkje is elragadó. A klipek animációiban látott részleteségű (viszont egészen realisztikus stílusú) füzetképek nagyon illenek a dalokhoz (a borító Niklas Vain munkája.). A korong maszkja is jól illeszkedik a történethez. Szerintem éppen csak maga a füzet frontja és a hátlapja az, ami túl sok rétegben akar sokat elmondani első pillantásra – mondom ezt, miután napokon át hallgattam a zenét és nézegettem hozzá a füzetet a teljes élmény hatása alatt. Úgyhogy ez valójában már csak okoskodás… A zene még érik bennem jó ideig, addigis egy majdnem tökéletes albumnak gondolom. Aki ezt a stílust, a heavy metal gyökerekig hajló szimfonikus power metalt keressen rá bátran a csapat elérhetőségére, és szerezze be a CD-t mielőbb. Nem fogok csodálkozni, amikor a rockzenei sajtóban sorra-másra találkozunk Ancient Flame nevével. Jó szórakozást kívánok a lemez hallgatásához!

Ancient Flame – Blood Stained the Barren Land (2022) (1 komment)

  • boymester boymester szerint:

    Műfaja ellenére egész jó dallamokkal operál, nem akarnak beszállni az univerzum felett uralkodni kívánó pózerek versenyébe. Az ének torzításai viszont nagyon nem kellettek volna. Bemutatkozásnak minden esetre érdekes, bár látni, hogy nem mai arcok alkotják többségében…

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.