Another Way
Csillagok kutyaláncon

(zenekar • 2022)

ZolixiusRex

2022. szeptember 12.

2

Pontszám

9

„Hát ez a vidék, mint ahogy látják is, sík vidék.” – Csendült fel az Another Way már majd’ egy jó évtizedes Generációs vádak opusában. A ’13-as album kezdőnótája mindent elsöprő őszinteségével már elsőre úgy lekevert egy nagy büdös frászt, mint koreai topmanager a beosztottjának. Mindenféle előrejelzés nélkül vitte be az első gyomrost. – Ezek tudatában el sem akartam hinni, hogy majd’ jó kilenc évet kell várni az új albumra. Titkon meg is ijedtem, hogy a betyárok valahol végleg el is tűntek a mindent elnyelő nádasban. – A ’19’-es Ep-jüket természetesen emberi számítás szerint nem számolom, pedig az is igen ízes darab, talán oldalakat is tele lehetne firkálni hatásairól, szimbolikájáról, retorikájáról. Egy azonban máig vitathatatlan számomra, a polcon van a helye. – Nos, amint az sejthető volt, bár előre semmiféleképpen sem megjósolható, hogy a választások után nagy valószínűséggel hallatni fogják a hangjukat, és így is lett.

Aki már járt úgy egy lemez hallgatása közben, hogy az azonnal bedarálja s a teljes fizikai énjét semmisíti meg, az elmondhatja, hogy csak tehetetlenül sodródott az árral. A bő negyedórás album minden pillanata rólad szól, de legalább is szólhatna, és szinte észre se veszed, hogy miként válik a hétköznapi életed részévé. Aljas módon beszivárog, s szavaiban, mondataiban, dallamaiban a gúnyos mosollyal köszönnek vissza rád. Az új Another Way lemez kapcsán méltán érzem úgy, hogy ritkán születik ilyen őszinte zenei anyag. – Szinte minden pillanatában pirulok, mint szűz leány a „nagy nap” előtt. – Nagyon magamra vettem a zenekar szövegeit, holott nem asztrofizikáról értekeznek asztrofizikusoknak. Egy korrajz vázlatai, a nagy magyar életkép politikai, társadalmi látomásokról. Hiába, ha egyszer meg kell cseszödni, akkor cseszödjön meg minden.

Nos, kijelenthetem, hogy az alig egy párral több, mint tucatot számláló nóta az egyes emberek szervezetére leginkább úgy hathat, mint egy igazi méregtelenítő kúra csak extra hashajtóval. Hiába ajánlanám bárkinek is a békésiek zenéjét, aki nem kifejezetten járatos, illetve közel sem esett még át a beavatáson, annak Bandi, a dobos által megfogalmazott gondolattal tudnám csak összefoglalni a banda által képviselt zsánert: „Stílusilag a saját jelzőnket tudom a zenénkre aggatni: „Viharsarok Fastcore”. Rettenetesen gyors grind/hardcore darálás, rengeteg punk témával, itt-ott elejtett dallamos gitártémákkal és vehemens, kritikus szövegvilággal.” – Persze, csakis a szőrszálhasogatás végett én még egy kis crust-ot is felfedezni véltem. Habár az albumzáró, Millennium-ra keresztelt hipp-hopp-os szövegmondás tovább színesítheti a felsorolt zenei stílusokat, és így kissé rendszer idegennek hathat, ez a szcéna is tökéletesen jól működik a srácok tolmácsolásában.

Akinek nem lesz garantáltan lelkiismeret furdalása, vagy nem morzsol el legalább egy dühös könnycseppet a trió által megírt nóták hatására, annak vélhetőleg se lelke, se szíve. Pedig az új album nem egy reggeli slágergyűjtemény, amely kiszolgálja a kereskedelmi vagy épp’ királyi médiánk, de hát ez a valódi underground, kérem. Már az albumnyitó, Viharsarok II. megadja azt a kellő alaphangulatot, amit azon az ominózus ’13-as albumon megcsodálhattunk. Libabőr a javából. Ezáltal tanúbizonyságot nyert, hogy igen is léteznek olyan emberek, akik képesek akár 47 másodperc alatt olyan energiákat elégetni, amely egy kisebb település éves energiafogyasztását fedezi. A dal egyszerűen tökéletes, dühös és gyors.

A viharsaroki betyároknál (köszönöm Professor_Shub Niggurath by Ópiumbarlang) az Illetékesség hiánya-ban egy szerethető gitártéma csendül fel, amit azóta sem tudok kiverni a fejemből. Kétségtelen, hogy a mag ott rejlik az ereikben és Tomi gitárját egy hangyafaszányival itt még előbbre toltam volna, de megkockáztatom, hogy a lemez pont ekkor vesztette volna el a rá mért jellegzetes hangzását, egyedi báját. Természetesen, ami a dalok stilisztikáját illeti, most sem fertőződünk meg a bonyolult képletek fejtegetésével, de így minden sokkal élőbb, lüktetőbb, direktebb. Végtére is, picsába a szimbólumokkal! Gida énekhangja pedig meglepő módon most sokkal érthetőbb, mint a korábbi lemezeken. Számomra ez további pozitívum, bár valószínűleg ez a kommerszebb hangzás az ős-rajongókban némi csalódást válthat ki, egyúttal hiányolni fogják a régebbi albumokon már jól megszokott kossz-szerű hangzást. (Talán öregszenek a srácok?)

Ha eddig jószerint halvány lila gőzöd sem volt róla, hogy miként lehet egy dalba belesűríteni a közel 30 év megoldatlan társadalmi, politikai kérdéseit, akkor erre a legjobb példa a Társadalmi AIDS. Itt nincs mellébeszélés, csak a fájó igazság. – Több nótát nem is nagyon emelnék ki a lemezről, hiszen nagyon egységes a hangzás és a teljesítmény is, továbbá mindenki megtalálja magának a leg testhezállóbb opust. Ami pedig az időről-időre fáklyaként felgyúló ’csordavokált’ illeti, az plusz dinamikát kölcsönöz a daloknak, ami a Gida által a világba ordított mondanivaló további mélységét erősíti.

Az album olyan gyorsan robog keresztül rajtunk, mint egy gyorsvonat, mindenféle vonakodás és fék nélkül. A Csillagok kutyaláncon a folyamatos zenei orgazmus megismétlésének reménye érdekében erősen hallgatásra, s újrahallgatásra javallott. – A zenekar zenei fejlődése tagadhatatlan, bár mintha az előző albumok ismeretében kissé lecsendesedtek volna, de a zenekari névjegyként manifesztálódott „Viharsarok Fastcore” cím továbbra is magában hordozza azt az egyedi grind, crust, punk mixtúrát, amitől ez a zene valóban jól működik mind lemezen, mind pedig koncerten.

P.S.: Az album egyelőre digitális formában jelent meg, de még az év vége felé jön belőle CD és bakelit verzió is, november 4-én pedig akár el is csíphetitek őket a lemezbemutató bulin, a Dürer Kertben. Természetesen, aki inkább Bandcamp párti, az itt is meghallgathatja az albumot.