Arghoslent
Resuscitation of the Revanchrists

(Weltenfeind • 2023)
Avatar
2023. október 16.
2
Pontszám
9

Jelen írásom tárgybandája egyike azon brigádoknak, akiknek nevét sose szabad kiejteni szánkon. Puszta figyelembe vétele is olyan főgonosszá változtat minket ezen PC világ orcáján, amilyet még sose látott a bolygó. Létezésük egy hatalmas kelés a seggen, pláne ennek a mostani túlérzékenyített mátrixnak a szerverei nem tűrik az ilyesféle őszinteséget. A modern idők önjelölt igazságbajnokai, azaz az orrpiercinges, lila hajú macskás hölgyek, akiknek van fogalmuk róla, hogy kikről van szó…na azok úgy fognak ezentúl tekinteni bárkire, akinek egy kicsit is bejön a Virginiai banditák zenéje, mintha a saját anyjukat feszítették volna egy égő keresztre a Golgota tetején. 1990 óta terjeszti gyűlöletpropagandáját az Arghoslent és ebben az esetben az előbbi kifejezésemet szó szerint vegyétek. Itt tényleg vegytiszta gyűlölet árad a hangszórókon keresztül. A történelem azon szakszáról szoktak ugyanis regéket mesélni, amely egy nagyon érzékeny pontja az amerikai történelemnek. A színes bőrű rabszolgákról szóló anekdoták a fundamentumai a dalaiknak és most jön az a rész, ami kikészíti az embereket: nincs cukormáz. Ha kell simán lealacsonyítják a szenvedő alanyokat, ugyanúgy tárgyként mutatják be, ahogy azt tették abban a korban gazdáik. Alantas, önálló életre képtelen állatokként való ábrázolásuk mellett még egy pár niggerezés is simán belefér a strófákba. A fajvédelem és a fehér vér tisztán tartása a küldetésük. Nincsenek itt igazi hősök – noha a dicshimnuszok zengenek egyre-másra – még csak egy „szeressük egymást gyerekek” felütésű ballada sem színesíti a képet. Se csillámpor, se politikai korrektség, csak gyűlölet és megvetés. Na persze tagadják, hogy fajgyűlölők lennének, ugyanis ők nem utálják a négereket, mivel „nem tehetnek róla, hogy genetikailag alsóbbrendűek„. Ez a mondat se segített rajtuk túl sokat, de őszintén megmondva nem is akarják elfogadtatni magukat a fősodorbeli elitklubbal. Ilyen hitrendszerrel nem is menne. A kissé toleránsabb időkben, amikor az első három albumuk megjelent, már akkor is rajtuk volt a bélyeg. Most 15 év elteltével ismét jelentkeztek egy újabb ádáz kiadvánnyal. A Resuscitation of the Revanchrists ott folytatja, ahol a Hornets of the Pogrom abbahagyta: szemérmetlenül arcbamászó melodikus death metal háborút indít ellenünk a felsőbbrendűség jegyében.

Itt viszont ne a mostani időket uraló, biztonsági játékába fulladó polírozott melódiákra gondoljunk. Van ennek a rasszizmusba fojtott gyilkológépezetnek egy mostohatestvére, aki hasonló filozófiában fogant meg. Még a gyűlölködő ideológia is ugyanúgy jelen van, csak ott épp a zsidó népcsoport áll kereszttűzben. A Grand Belial’s Key a black metal egyik fenegyereke, akik szintén szemtelenül fülbemászó módon, már-már szinte metalba oltott rock riffekkel szolgáltatják a talpalávalót. Ugyanezt a zenei filozófiát átültették az Arghoslent fémjelezte istállójukba is és ezek a pacik a death metal égisze alatt is igazi csődörökként fogják miszlikbe aprítani a csontjainkat. És most jön az a rész, ahol elmagyarázom, hogy mi különbözteti meg őket a mostani melodikus death metal mezőnytől. Hát ez nem más, mint az a nagyon egyszerű ok, miszerint ők komolyan veszik ennek a háromszavú stílusnak a középső traktusát is.

Személy szerint a legnagyobb bajom a szóban forgó zsánerrel az, hogy a bandák egy jókora része inkább közepes minőségű heavy metal képében bomlasszák a gitárhúrokat. Mindössze annyi a különbség, hogy jobban el vannak torzítva a hangszerek és az adott vokalista durcásan brummog egy kicsit a mikrofonba. Ne adj isten még néha metalcore-t idézően elkezd egy nagyon érzelmes refrénbe is. Mindezt úgy téve, hogy ez lesz az idei nyár ultra slágere. Persze tiszta hangon fog szólni hozzánk, nehogy túlságosan is felsértse a vasárnapi iskolás csemeték füleit, akik egyébként most borzalmasan keménynek érzik magukat. Mit sem sejtenek arról, hogy vegytiszta szirupot kapnak a gyomrukba whisky-nek álcázva.

Mint említettem az Arghoslent nem fogja megtagadni az extremitásban fogant ős-death metal szellemiséget. mindezt egyébként úgy teszi, hogy az ikergitáros támadás itt is megvan. Pogrom és Holocausto kezében kelnek életre a kották és jobb lesz, ha alaposan megjegyezzük a neveiket, mert ez a két forma igazi riffgyáros. És itt ne egy rideg szürkeségében magába burkolózó üzem legyen lelki szemeinek előtt, ahol a pacalpofájú főnöknek legszívesebben a rothadó koporsója tetején basznánk véresre az édes anyukája seggét. Kifejezetten élettel teliek ezek a témák, amik úgy folynak egymásba, hogy az szinte észrevehetetlen. Előre begyakorolt mechanizmusoknak vagy kínosan, szinte már patikamérlegen adagolt kimértségnek nyoma sincs.

Személyiséggel és karakán felütésekkel teliek ezek a gitárok, amiknél automatizmusoknak vagy unalomnak még csak a csíráját sem találjuk. A galoppozásban fogant brutalitás fékezhetetlen fenevadai ezek a déli haramiák, akik büszkén lengetik a konföderáció zászlaját, miközben olyan eszméletlenül emlékezetes témákkal bombáznak minket, amiket nemhogy napok, de még hetek múlva is dúdolunk. Tudja az Arghoslent is, hogy itt a gityó az ász, nem is fukarkodtak előtérbe helyezni a keverőpultnál az ikreket. Ez ebben az esetben nem is zavar, mivel abszolút megérdemlik ezek a témák a rivaldafényt. A dobok mögött Aktion T4 dicséretesen teszi a dolgát, még pár olyan finomságot is bemutat számunkra, ami néha-néha elvonja a figyelmünket az atommenő gitárjátékról.

Einzelganger ugyanez a kategória. Az erőteljesre kikevert hangzásnak köszönhetően simán végigkövethető basszusjátéka és ez általában a gitárok lekövetését jelenti. Búsan morog a háttérben, kellően bunkó, parasztos, aljas hangzást szolgáltatva az amúgy sem hajszálvékony baritonos gitárok mellé. Ulfheddin hörgése talán az első számú gyenge pont. A közepesen mélyről feljövő száraz morgása jól artikulált, azonban meglehetősen egysíkú. Ha csak néha játszadozna egy kicsit a hangszínével, akkor simán kerek pontszám lett volna a végeredmény.

Ezzel nem feltétlenül a kiherélt zombikat idéző, macskanyúzást imitáló tartományt hiányolom, hanem egy akár még mélyebbről érkező gurgulázásra gondolok. Ettől eltekintve én nem találtam egyéb hiányosságot. A dalok eszesen vannak megkomponálva. Olyan érzésünk van, mintha kinyitottunk volna egy kalandregényt és elkezdtük volna olvasni az évszázadok óta szunnyadó betűket. Életre kelnek a szemeink előtt a karakterek, színt kapnak a helyszínek, megalkotják azt az univerzumot, ami a történelem egy teljesen más korszakát idézi meg előttünk. Nem fog moralizálni nekünk, még csak azt sem akarja a szánkba rágni, hogy hogyan érezzük magunkat az adott szituációkat illetően. Megtisztel minket annyira, hogy kinéz belőlünk annyi szürkeállományt, hogy képesek vagyunk levonni a saját konklúzióinkat.

Ez különösen igaz az album címadó dalára, ami tipikus Arghoslent módra egy instrumentális darab. Itt csak a hangszereké a színpad és még sincs olyan érzetünk, hogy ez egy félkész csökevény lenne, amit csak hanyagul rádobtak volna az album végére. Vitalitás és agresszivitás árad az összes dalból, amiket eszem ágában sincs önmagukban elemezgetni, mivel mindegyik ugyanazt a magas minőséget képviseli. Az is igaz, hogy az Arghoslent tipikusan az a banda, akiknek a számaikat önmagukban is élmény hallgatni, azonban én amondó vagyok, hogy nem véletlenül lettek egy csokorba helyezve ezek a tételek. Az album meghallgatásával lesz kerek és egész az élmény, mivel ezek a dalok egyszerűen hallgattatják magukat. Mindig van egy olyan szekció, ami újra termeli az étvágyunkat és sose enged unatkozni. Még a leginkább karót nyelt anyuci kedvenceiből is előtudja csalogatni a szunnyadó fenevadat az Arghoslent. Őrjöngve fog a hálószobájában fel-alá ugrálni miközben léggitárján épp egy arcpirítóan érzelmes szólót nyom le…pont, mint az adott banda, akikről amúgy mit sem tud, csak megtetszett a borítója, ami tényleg nagyszerűre sikerült. Tudom, hogy az adott téma nagyon érzékenyen érinti az embereket. Nálunk kevésbé, de a tengerentúlon annál inkább. Én személyesen ezzel úgy vagyok, hogy itt zömmel felnőtt emberek olvasnak minket, akik eltudják magunkban dönteni azt, hogy így is kérnek-e az Arghoslent zenéjéből vagy sem. Én úgy vagyok vele, hogy minden embernek jogában áll hülyének lenni. Legyen akármilyen szélsőség, akármelyik oldalról: amíg papíron marad a gyűlölet, addig hadd szóljon. A cenzúra szitokszó. Olyasvalami, ami próbálkozott elnyomni véleményeket, de sose sikerült neki. Akkor se volt értelme és most sem. Meg amúgy is…igazi mizantrópok mindenkit egyformán a pokolba kívánnak.

Arghoslent – Resuscitation of the Revanchrists (2023) (2 komment)

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.