Atrox Trauma
On the Line of Nothing and Something

(WormHoleDeath • 2022)

Winci

2022. január 30.

1

Pontszám

9

2022. elején, mondhatni ezekben a napokban jelenik meg a hazai, hódmezővásárhelyi* Atrox Trauma thrash/death metal zenekar első korongja, rögtön nemzetközi terjesztésben, az underground metal termékeny magvait alaposan szétszóró WormHoleDeath kiadó gondozásában. Az ebben a stílusban sem szűnő zeneáradat alapján akár tűnhet úgy, hogy ma már minden bandának lehet nemzetközi kiadója, és minden más csak geográfiai kérdés, ez, szerintem még sincs így. Ahhoz, hogy egy ilyen – undergroundban jelentős – léptékű kiadó foglalkozzon egy bandával, meg kellett lássanak valami pluszt a bandában. A zenekarral készített interjú után, az emiatt (is) addigra meghallgatok dalok hatására szívesen írtam volna albumajánlót, erről a pluszról. Ugyanakkor szerencsésebbnek tartottam volna, ha mégis más teszi meg. Végül azonban mégis nekem jutott a lehetőség és nem is ugrottam félre. Jóllehet – és ez most már nyilvánvaló – nem arról fogok írni, hogy a lemez jó-e, vagy sem hanem inkább arról, nekem miért tetszik.

Ám miért is ne ajánlhatnám azt, ami – többek szerint is – jó. Hiszen a rossz hírekre ott vannak a híradók, vagy a közösségi média jelentős része. Mi meg hadd ünnepeljük már egy fiatal hazai banda nemzetközi sikerét, legalábbis annak kapujában! Lévén első teljes lemez kerül most kiadásra (a 2011-es Fojtogat-, majd a második, Immobile-demó után), emlékezzünk meg arról, hogy a 2008-as születéskor Andruskó Kristóf – dobok és Török Imre – ének, gitár alkották a projektet. A korong kiadására a zenekar egy egységes, marcona hangzású csapattá erősödött. Az Atrox Trauma lemezes felállása az On the Line of Nothing and Something c. korongon: Székely András – szólógitár, Tábori Gyula – basszusgitár, Győri Gergely – dobok és Török Imre – ének, gitár. A felvételek a stílusban ismertté, rangossá vált gyulai No Silence Stúdióban készültek.

A megszólalás fontos, mivel a zene egyszerre friss és régisulis. Hallom benne a Slayer, vagy a Death bármelyik korszakát, és a modern Sepu-t is. A számomra ez a stílusötvözet rokon vonásokat mutat az éppen a WormHoleDeath-től megismert kanadai death/thrash banda muzsikájával a Death Perception-ével. Nem, ez nem azt jelenti, hogy bármelyik zenekar is a másikat hallgatná – ezt inkább mi tesszük itt a Fámforgácson helyettük is. Inkább arra utalok, ma igazi reneszánszukat élik a fiatalos hévvel játszott, kidolgozott old school thrash/death/black irányzatok. Képtelenség megmondani, mitől modern, ami jól ismert, mégis jól kihallatszik. Talán ez a részben biztonságos, vagy inkább dalról-dalra megbízható hangulat értékelteti velem olyannyira az Atrox Trauma zenéjét.

Az ősi törzsi hangulatú intro, a címadó On The Line Of Nothing And Something remekül illik a pompás borító keltette hangulathoz. Majd amikor megdörren az első dal, a You Are Servant olyan feszes és pontos összjátékot hallunk, annyira tiszta, mintha a zene csak kivonata lenne valami nagyobb elképzelésnek. Ez a hangulat visz tovább a melodikus skandináv hangulatú deathben megszólaló fémesen, mégis gömbölyűn zengő gitárral, mielőtt durva meneteléssé vált. A mély, dörgő-hörgő ének kiválóan ellensúlyozza a dallam-hangokat. Készülhettem volna a zene leírására barkácsbolti kirándulással a reszelők, ráspolyok, köszörűk és csiszolókorongok, majd a dörzsölőszivacsok gondolájánál.

Évtizedek után aztán értelmet nyert a csiszolózsír gegje is (a fiataloknak: ez még jóval a mémek előtt volt), mert ahogy haladunk tovább a dalok hallgatásával, és elmerülünk pl. a klipes I Don’t Understand első fél percét uraló lágyan lengő gitárfutamban, zeneileg egészen máshol kalandozunk. Az Atrox Trauma legénysége azért gondoskodik arról, hogy a szertelen Sepultura-hangzáson megint csavarjon egyet és hol darálással, hol meneteléssel igazítson minket vissza nyomvonalra. Ez a nyomvonal azonban nem löszbe vágott szekérút, hanem inkább akkor, amit száguldó Tigrisek szántanak nagy porral egy harcmezőn. A hallgatóknak biztos nagy öröm lesz ebben a dalban felfedezni a jól hallható üzenetet – ám ezt szándékosan nem árulom el. [Jóllehet máshol már olvashattak róla, legyen csak feladat az érdeklődőknek!] Rájövök, hogy a visszhangzó vijjogó mégsem bántó gitárhangzás, ami most a This Is the Truth-ban a különös „szólót” játssza, és bekúszik az ének alá is az Atrox Trauma sajátja lett. A dallam jól megcsavarva még visszatér és elkísér a nóta végéig… gondolnám, de érkezik a zene újabb jellegzetes motívuma, a mindig újra induló zakatolás. Ismertük már a Vanity-t és most itt a stílusában hozzá hasonló Get out of Publicity.

Majd újabb kiemelkedő érdekességként hallom meg a The One Who’s Got Sense című dalt. Harcias, ám nem barbár, hanem megfontolt, sőt alaposan kimért monstrumot látok, ahogy lüktet, ismét és ismét ritmust vált, a dal felénél a dobok verik a szív ritmusát, bár addigra már túl vagyunk többszöri tempóváltáson, felütéses pergőkön és a basszus könyörtelen golyózáporán. Innen egy megdicsőült elme bevonulásába torkollik a zene menete, majd az egész harci gép az azt vontató szörnyekkel elüget. Legvégül egy hasonló bevonulási-elvonulási hangzásban vész el. Nem tudhatom, ők hogyan képzelték, de a zene bőven enged teret sokféle metaforának és elvonatkoztatásnak. A lemez erre a felére jócskán tovább haladt a dallamos skandináv black metalból ismert dallamok felé. Melankólikus akusztikus játékkal indul az Until It Connects. De ahogy a hangzás sosem válik kásássá, visszhangossá, jószerivel a zömmögő-gitár minden hangja kottázható lenne… mielőtt visszazökkenünk a thrash stílusába (a Tigrisek mögött). A már ismert, a végére gyorsuló Upgrade a lemez egyik kiemelkedő dala, miközben a legeltérőbb is a HC-os beütésével és a nyilvánvalóan közönségénekeltető tömegvokáljával. Itt a vége – gondolhatnám. De, mint értő komponisták, a lemezt indító introhoz hasonló outro zárja az albumot, hasonlóan törzsi jellegű, mégis inkább a hangulat-zenéknél megszokott harmóniákkal, közel 5 percben.

Az album különleges borítót is kapott. Nem írhatom, hogy a stílustól eltérő zsánerrel, mert mit is aposztrofálhatnák ennek a stílusnak a jellegzetességeként, annyira mély a tartalom tárháza és szó szerint is sokszínű a képi megjelenítés.

A megragadó borító művészi értéke azonban rögtön szembetűnő. Nem véletlen, hogy külön története van és jól illusztrálja azt a gondolatiságot, amit a banda megragadni igyekszik. Erről Török Imre mesélt:

„Sokat vajúdtunk azon, hogy ki csinálja [ti. a borítót]. Kértünk ajánlatot pár helyről, rajzoltak is vázlatot, de nem igazán illetek a képbe… Egyszer csak az eszembe jutott, hogy régóta ismerem Laci bácsit [Bende László, Gaztemplomos, hődmezővásárhelyi festőművész.]. Korábban jártam a műtermében és nagyon tetszettek a művei. Nemcsak fest, hanem installációkat is készít. Azok is nagyon érdekesek. […] Felhívtam, elmondtam az album címét és megkértem, ha esetleg ez megihletné és készülne egy festmény akkor az lehetne a borítónk. Teltek a hetek. Majd, amikor találkoztunk, akkor mondta, hogy gondolt egyet, menjünk el [hozzá]. Először egyedül mentem. Ő azt mondta, hogy nem szól semmit, nézzek szét…

Én eközben elgondolom, milyen jó lehetett egy műteremben nézegetni a képeket. Vásznak, fakeretek és festékszag közepette, látni a képeket a különböző fényviszonyok között. Eszerint ez egy kiválasztott festmény?

Imre így folytatja: „Ott volt két kép egymás mellett, párban készült. Egyből megfogott… Mondta Laci bá’, hogy igazából nemrég fejezte be. Maga a kép már évekkel ezelőtt elkészült, az alakok kerültek rá mostanában. A lényeg az az egészben: az a fák törzsei között lévő alakok. Az alkotó fénylényeknek nevezi őket. A semmi és a valami határán. A poén a történetben, hogy hetekkel később, mikor mentünk lefotózni, kiderült, hogy Laci bácsi egy másik képre gondolt, de nem akart befolyásolni.”

Amikor Imrétől kérdezem, hogy eszerint messze elégedettek a képpel így válaszol:

„Igen, nagyon. Nem szerettem volna telepakolni [a borítót] klisékkel. Egyáltalán nem szerettem volna tipikus metál borítót. Kicsit bennem is volt, ill. van, hogy majd jól lehúzzák… de én roppant büszke vagyok rá!„

Kétségtelen, hogy az Atrox Trauma nem stílusteremtő zenekar. A zenéjük mégis olyan egyensúlyos valamiféle többszörös (fentebb már említett stílusú) halmazok metszetében, hogy a maga módján mégis jellegzetes, A rendkívül szépen fényképezett videóik, a tisztán megszólaló hangszerek egyfajta szigorú rendezettséget és következetességet sugallnak. Abban bízom, hogy aki most hallja az Atrox Traumát, néhány év múlva úgy gondol vissza rá az újabb lemezeit a kezében tartva, mint tehettük már a stílusban mára nagy nevekké vált bandák esetében. Én drukkolok nekik, előttük a lehetőség!

*[A cikk megjelenésekor egy korábbi elírásom folytán békéscsabai csapatként szerepelt a banda. Bár Csaba is györnyörű település, elnézést kérek a hibáért. – szer.]