Binary Order
Messages from the Deep

(szerzői: Binary Order • 2022)

Winci

2022. november 4.

1

Pontszám

9

Új albummal jelentkezett a Benjamin Blank vezette londoni székhelyű Binary Order projekt, A 2021. végén megjelent Dunes című albumhoz képest az eredetileg industrial metal csapatként ön-definiált alkotó, vagy alkotók csapata ismét tovább tágította a Binary Order határait. Még mindig maradunk ott, ahol Nine Inch Nails, Fear Factory, Cult of Luna, Static-X, Spineshank, Mudvayne, Stabbing Westward hallgatói, rajongói járnak – ezeket sorolja a zenekari biográfia, s némelyikkel magam is sejtem a párhuzamot. Ám a zene ennél sokkal több hatást rejt!

Érdemes belefülelni a projekt diszkográfiájába: The Fall (2017), The Defeaning Sound of the Killing Machine (2018), Circles (2019), Lost to the Sea (2020), Dunes (2021), hogy megimserjük zenei stílusát, hangképfestését és lássuk a jelen Binary Order jellemzőit. Az új, immáron hatodik albumon, a  Messages from the Deep-en jócskán megjelennek olyan hatások, amik – meggyőződésem szerint – részben a’80-as évek beli UK-pop/rock zene hagyományait folytatják. A súlyos riffekkel másrészt merít a szintén szigetországi sötét tónusú zenét játszó bandák eszköztárából, a black és dark/gothic stílus jegyeiből. Az album nekem már az első néhány ütem meghallása után meglepetést okozott a stílusváltás, vagy inkább stílusfejlődés miatt. Ez a rácsodálkozás csak fokozódott bennem a harmadik dalra, míg a a végére a virtuális korongot egy hullámzó hangulatú, de távolról sem hullámázó minőségű egységes alkotásnak tekintettem! A stílusa nem eklektikus, de kétségkívül változatos. Megvan persze az a bizonyos darkos-progresszív alapgondolat, de megjelenik benne a már szintén nem mai ötlet, a numetal stílusa, vagy annak stílustalansága is. Örömmel vettem, hogy ez utóbbi hatás ellenére (a magasabb hangú, szinte rappelős, kántáló-hörgő-karcos éneklés, majd ennek és a tiszta éneknek a válaszolgatása) az atmoszferikus, gyakran ambient-jellegű zenéből nem vesztek ki az alkalmankénti hangszeres szólók, vagy inkább megnyilvánulások sem. Akár a billentyűt (mint domináns hangszer) akár a gitárt, mint vészjóslóan visszhangzó, máskor a basszussal és a dobbal szaggatottan rángó hangszert említem.

Az bizonyos, hogy az album hallgatásához hangulat kell. Ahogy hangulat kell a Binary Order többi művéhez is. Erről a lemezről legelőször Violence c. dal jelent meg a napokban. Hangulatában jól jellemzi albumot. A hallgatásra rá kell készülni, a tíz dal annyira melankolikus és – a szöveggel összevetve – olyan furán disszonáns. A pozitív üzenetek is oly fura bágyadtsággal tudnak megszólalni, még üvöltve is, hogy valami folyamatos vibrálást kelt a tartalom és annak a megjelenítése között. Sietve leszögezem, hogy nekem ez a zene, noha éppen kívül esik a komfortzónámon, kifejezetten tetszett már az első hallgatásra is. A korábbi, leginkább egy sci-fi soundtrack-jének tűnő Dunes c. albumhoz képest (az egyik ismerősöm szerint a modern kiadású Szárnya Fejvadászt vélte látni a hallgatása alatt), örömteli látni, amikor egy előadó egyszerre lép ekkorát: tovább a zenei és tartalmi fejlődés útján, és megtartja korábban felépített identitását. Itt érdemes megjegyeznem, hogy a Binary Order meg is említi egyik főbb nem-zenei hatásaként a mára kultikussá vált, inkább elgondolkodtató, mint háborús tematikájú sci-fiket. Éppen a Dűnét, az Emlékmást, a Szárnyas fejvadászt (angolul a teljesebb lista: Dune, Akira, Blade Runner, Total Recall, Deus Ex, Judge Dredd…) – amennyire vegyes ezen sci-fi-k és cyberpunk alkotásokkal az összkép, pont annyira változatos a Message from the Deep.

A pozitív élményeken felbátorodva fogalmazom egyetlen, és nem is kis mértékű elégedetlenségemet az anyaggal kapcsolatban. A számomra már az első ütemek során meghallott dobok tűnnek pusztítóan sterilnek és lélektelennek. Noha ez sok kortárs black, vagy death metal projektnek, sőt zenekarnak is a sajátja, és a hasonló crossover projektekben is helye van a gépi dobolásnak, ez itt, nekem leginkább egy ipari szögbelővőnek, máskor felerősített írógépnek, vagy elektromos zajnak tűnik. Ritkán érzem, hogy a hangzásának szerepe is van (ld. alább). Van ahol persze kifejezetten illő az ember által működtetett elektromos dobra utalni, mint ahogy a Hand of Time-ban megjelenik a Depeché Mode, a Cure hatása. (Kifejezetten megkapó az egész hangulat – erről is később.) De az első két dal sorozatlövése, szerintem, elveszik a figyelmet az üzenet és a tartalom átélhetőségétől. Hallottam már power metalban is programozott dobokat, de akár melodikus black metal/prog.metal keverékében is. Ám ott, amikor fel is tüntetik, hogy programozott dobokat hallunk, a felvételen annyira organikus, komoly dinamikával megszólaltatott, hogy az erősen támasztja a basszust (és fordítva) és így az egész zenét. Ezzel le is zárom elégedetlenségem fejezetét – hiszen minden más miatt kifejezetten ajánlom a Messages from the Deep hallgatását az említett stílusok kedvelőinek.

Az album a Sick-kel kezdődik. A dal meglehetősen matematikus felépítésű és ez is a Binary Order egyik következetes jellemzője. Ez ismét magyarázza a zene és a matematika sokszor meghivatkozott kapcsolatát. A dal meghatározott ütemenkénti váltása, épülése azaz kiszámíthatósága – noha a következő tartalmát nem is sejtettem – azonban nekem már az első hallgatáskor fogódzót adott. Amikor a mikor a filmzene-szerű sejtelmes billentyűk üteme után a dörömbölő dobok belekezdenek ismét négy ütemen át… A dalban egy jól adagolt sormintával megismerjük a Binary Order jelen állapotának jellemzői. A recsegő-rekedt-hörgő ének és a tiszta ének váltakozása kellemesen emészthetővé teszi, amit hallunk. Ebben a tiszta énekben, a szinte befejezetlen ívű dallamokban jelenik meg nekem, amit fáradt színű angol téglaházak sorával vízionálok, esőtől csillogó macskaköves út partján két oldalt. A második, The Weight c. dal dühödtségét pont az előző nótában hallott módon ellensúlyozza ismét a szakaszonkénti tiszta ének. A dob üteme kiválóan pörgeti fel a tartalmat a sorok végén (már nem írom panaszom a lélektelenségére). A kitartásra buzdító üzenet ezzel az előadással olyan szándékoltan ambivalens, mint valaha a Madness előadása a videoklipek első csúcsa idején: már nem emlékszem pontosan, hogy a felvételen a zenekar üvöltött, miközben a hangjuk egyáltalán nem, vagy a gesztusaikat tekintve éppen fordítva történt… A Binary Order itt is valami ilyesmit épített fel, de, elismerésre méltó módon képi elemek nélkül!

Fura, hogy ez a hangzás rendületlenül kitart a Violence-ig, azaz a harmadik dalig. Itt már unnám kissé, de ebben a nótában megjelenik egy fura kütyü hangzás, mint valami elektronikus, de keleties aláfestés. Aztán a kiáltozást követő tiszta ének alatt ez is és a pattogó elektronikus dob-ütemezés is nagyobb teret kap. Az lemez erénye, hogy képes bemutatni a változást. Így a már említett negyedik dal, a The Hands of Time, kellemes, de legalábbis kiegyensúlyozott nyugalmas sugároz. Benjamin Blank éneke ebben a dalban pontosan kitölti a teret. Kellemes, szépen csendül és az ütemzáró  seprűsdobolás-csattogás monotonitásával jól harmonizál. Erről a lemezről ez az egyik kedvenc dalom – s ami nálam egy újabb szint: felkerül következő fizikai válogatás CD-mre! A billentyűkkel induló gitárszóló halk melankóliája enged elgondolkodni a dal utolsó negyedében, mielőtt egy klubkoncerten a ringatózó közönség becsatlakozik az énekléssel. Az ötödik dal, a Towards the End, az előzővel egybefonódva indul. Emlékszem, amikor az Alan Parsons Project – Sagrada Famíliá-ját hallgattam és együtt úsztam a dallamok árjával dalról-dalra. Most is valami hasonlót éreztem, persze itt a csapkodó dobok kissé kizökkentettek (tényleg bocs!). Ez a nóta leginkább az első három folytatása. Felfigyelek arra is, hogy a patikamérlegen kimért övültő és tiszta ének aránya kissé változik. Ezt a Binary Order, rafináltan a tiszta ének visszahangosságával is fűszerezi kissé. Nem hiányzik a hangulatfestő elem: ismét hallunk egy sokkal vékonyabb billentyűszőnyeget egy szándékolt megtorpanás után. Majd a dal végén a tompán üvöltő ének válik kórussá és visszhangossá, és a tiszta ének dallamai is végig kísérik. Kiváló építkezés. A Parasite az előző dal elhaló tompa dobolásával kezdődik, robbanásszerű dörrenésekkel. Őszintén szólva, a nagy levegővétellel és pillanatnyi csenddel induló üvöltő éneket kissé sablonosnak tartom, de mire ezen méltatlankodnék megint megjelenik egy ki-be szűrődő, a fejhallgatóban kiteljesedő digitális aláfestés.

Ebben a dalban már kifejezetten duettet énekel a kétféle énekhang. A dinamikája nekem a Paradise Lost középkorszakának a számomra legemlékezetesebb dalát a One Second-öt idézi fel. Ahogy a hajókürt szerű hanggal a dal végetér, úgy előttem romos, rozsdás, elhagyott városok képei tűnnek fel. Aztán újabb képeket kell vizionálnom, mert a My own Mortality már ugyanezzel a hajókürttel kezdődik, csakhogy egészen más szerepet, ritmust és zengést kap. És ebben a dalban az az ágyúdörgés szerű dob, a gitár-basszus kettősével közösen alkotva meg a trió durvaságát kifejezetten szerepet kap! Mostanra a tiszta és rekedt ének egyre rövidebb párbeszédváltásokba bonyolódik, már nem feltűnő a kütyü-hangzás megérkezése, majd távozása, mert integráns eleme lett a dalnak. Ekkor már úgy érzem, az album valóban építkezik és egyfajta csúcsponthoz közeledik. A nóta szinte teljes utolsó harmada lebegős, vasajtó-döngetős, ipari zajos hangzássá válik, mialatt a néhány nagy brit előd komplex prog.zenei hangzása szolgáltat háttérképeket. Ekkor érkezik a Still Water! Nem kell elhessegetnem a Das Boot filmzenéjét, sem azt, ahogy azt az Eisbrecher Einen Boot-jában feldolgozta, beépíttette. Nem tudom, hogy Ben ismeri-e ezt (majd megkérdezem tőle), de a számomra a Still Water tartalma, a hangulata, szinte ennek az említett nótának a folytatása. Itt, mint egy modern Amortis-nótában jó hosszan hallunk- ismét csak – a szöveget hangulattal is lefestő dallamokat, és a rekedt ének csak egy elkeseredett kiáltás az első strófák után. A dal klipjében el tudom képzelni az egész jelenetet, ahogy egy kamera a szigetország peremvidékén a sziklák fölött száguld a lassú hullámokkal éledő tenger fölé, alant pedig széttárt karokkal üvölti az utolsó sorokat az énekes. Még mindig emelkedik a hangulatom, ahogy a sötét vízi tengeri mélységet idéző címadó dalt, a kilencedik Messages from the Deep-et hallgatom. A napokban többször is utaztam egyedül az utakon, szürkületkor és sötétben is. Ezt a dalt hallgatva csodálattal nézem a minap a közeledő éjszakai fényeket, az apró fénypontokat, ahogy egy síkvidékről érkeztem egy dombság tövébe. Szinte az utam mélységét éreztem, ahogy láttam a szemközti hegyre csigavonalban felkúszó lámpafényeket egyre közeledni. Lám, nem csak a vizek mélységéből, vagy sziklahasadékból az égre nézve lehet átérezni ennek a dalnak a hangulatát.

Még mindig az előző Still Water által felkeltett hangulat tölti ki a képzetemet, noha ez a nóta már az albumon egy kifejezetten lassú, csendes tétel. A második harmad elején monumentálisabbá váló, sok-sok billentyűvel és sötét hangzással keltett borzongás a (skandináv) pogány metalt hozza közelebb, akik ismerik az (osztrák) Pazuzu-t, sejhetik mire gondolok. De ez a tétel elférne egy Bathory-albumon, a negyedi-ötödik lemez sorában, mondjuk vérszagú csatamezőn túlélőkutatás illusztrálására is. Kissé távol kerültem a kiinduló hangulattól, amit a dal végi hosszú csendek, a halk harangkongás és egyéb, éppen csak a hallásvizsgálatokon felbúgó zajok formálnak borzongássá. A lágy pengetéssel induló, albumzáró A Good Death mintha valami fohász, ismét egy szélfútta tengerparton, kora-keresztény romok felett hangozna fel. Felfedezni vélem az album dalainak szőttesét először a nyers, majd dalok változásában, aztán magukon a dalokon belül ugyanezt. És itt ez a dal, egy kifejezett lezárás. A keltás, népies hangzású, fura hajlítású dallam a szépen megtartott énekhangokkal, az arra felelős, de új dallamot megszólaltató elektromosgotárral nagyon kellemes hangulatot kelt. Néhány évtizeddel ezelőtt az Ioná-t hallgatva keletkezett bennem ez az érzés. A dal a vége felé ismét hangosabbá válik, de nem veszíti el visszafogottságát. A történelmi hangulatot átvarázsolja egy kis elektromos zaj, mint valami szélfújás, ami lenyugszik, végül a dal a kezdeti lágy pengetéssel ér véget. Kerek, egész.

Ez a stíluselegy meglehetősen koherens anyaggá állt össze. Érdekes zenei gyűjtemény, a számomra ebben a szinte meghatározhatatlan stílusban egy újabb mércét határozott meg. Remélem, más is megtalálja benne a szépséget. Jó szórakozást kívánok hozzá!