A görögöknek hosszú múltjuk van az extrém metal világában. Ennek megfelelően számos gyöngyszemet köszönhetünk nekik, különösen akkor lehet kedves számunkra ez a színtér, ha szeretjük az erős hangulattal bíró kompozíciókat. Jöhet egy kis teátrális íz is az előadásmódba, valamint egy csak rájuk jellemző hangzás, amit a vájt fülűek ezer közül is megismernek, mert egyszerűen karaktere van. A 2001 óta működő Burial Hordes egy neves és megbízható képviselője hazája fémzene színterének, akik mögött már négy album van, a legutóbbi még 2018-ban jelent meg. Azonban mindenki megnyugodhat, ez a diabolikus kvartett nem lopta a napot a sarki gyrososnál, hanem munkával töltötték a napokat. A halálban fogant nihilizmus hidegvérű képviselői ők, akiknek a zenéjében a black metal borzongató atmoszférája kántálja lelkeket felemésztő zsoltárát, míg a death metal brutalitása a fizikai megsemmisülésünkről gondoskodik.Mindez egy egészen bombasztikus megszólalást biztosít számukra, ami egész lényünket képes felemészteni. A Ruins albumuk a legújabb példa minderre a mindenre kiterjedő megsemmisítésre.
A pokol tüzében fogant legújabb színdarabjuk szereplői a következők: D.T. (ex-Ravencult) vetette papírra mindazt a gonoszságot, amelyet a túlvilágról telepatikusan küldtek neki az ártó lelkek, míg gondoskodik róla, hogy hangot is adjon tébolyaiknak. A húrok nagymesterei T.K. (Dead Congregation) és D.D. (Enshadowed, Anticreation). Mind a ketten kiveszik részüket gitár és a basszus fronton is, így nincs vita arról, hogy kinek nagyobbak nyugalmi vagy izgalmi állapotban az ujjai. A nyúzott bőrök előtt pedig Eugene Ryabchenko (Fleshgod Apocalypse) fogja demonstrálni dominanciáját, aki session zenészként erősíti a Burial Hordes legénységét.
Az In the Midst of a Vast Solitude fog berántani minket magával ennek a sűrű iszappal teletöltött kútnak a fenekére. Semmi előjáték, semmi puszi a homlokra, szárazon támadnak le minket a gépies robbanékonysággal utat törő blast beatek. A nyitóriff voltaképp tökéletes egyvelege a black és a death metalnak. A fekete füstöt szolgáltató tremolo hangzása húsos és kegyetlen, mindkét stílus szót kap a hangszeren keresztül. A vokál pedig primitív brutalitással adja tudtunkra jelenlétét. D. T. hörgései kellően pokoli hangulattal spékelik meg az összhatást, ám egy kissé egysíkúak, de erről majd később értekezem. A nagyon enyhén visszhangos gyűlöletkiáltványok hatásosak és nagyon profán jelleggel törnek előre. Maga a lemez hangzása arányosnak mondható, mondjuk az előbb említett vokál szerintem egy kicsit túlságosan is a hangszerek fejére nőtt.
Maguk a gitárok erőteljesen szólalnak meg, a dobok természetességéhez sem férhet kétség, műanyag modernitásnak híre-hamva sincsen. Kár, hogy a vokál túlságosan is kiemelkedik a frekvenciák közül és valahányszor jön egy versszak azonnal a többiek felé kerekedik. Maga a dalszerzés már az első tételnél is elénk tárja azt, hogy ezek a démonok nem ma kezdték az ártatlan lelkek gyűjtögetését. A dal közepéhez érve lelassulunk és hagyják levegőhöz jutni a dalt. Ez egy rém egyszerű megoldás az egyhangúság megtörésére mégis nagyon hatásos. Pláne akkor, ha olyan kísérteties atmoszférát teremt az a törés, mint amilyet itt hallunk. A dalok általában az 5 perces időintervallumban érzik magukat a legjobban a Burial Hordes esetében. Próbálkoztak ők már igazán epikus 15 perces monstrumokkal is az előző kiadványaikban, de ezek engem sose tudtak igazán meggyőzni. Ennek a bandának nem ez a komfort zónája.
Az egyenes vonalú agresszivitás volt számomra mindig a fő fegyverük és ez az album pontosan azt is nyújtja számomra. Az Insubstantial is ugyanazt a képet tárja elém, mint a nyitány. Mesteri profizmussal haladnak előre hullákkal övezett útjukon, amelynek a sebessége általában a blast beat tempóban mérhető, legalábbis az én trafipaxom ezt mutatja. Ritka vendég a Dead Congregationre jellemző barlangi cammogás, de valahányszor felüti egy pillanatra a fejét, akkor azonnal képes magával ragadni. A gitártémák általában megkapóak és ha csak rájuk koncentrálunk, akkor számos finomabb részletet, dallamot is felfedezhetünk, amik el lettek egy kicsit rejtve a felületes fülek elől. A Perish dalban is hasonlónak tűnhet a képlet. Szélvész gyors kezdést követ egy hangulatos lelassulás, ám itt elmarad a dal végén érkező tűzijáték. Megmaradunk a lassan őrlő megsemmisítésnél egészen a tétel végéig. A legemlékezetesebb nyitótéma nyertese nálam a következőnek érkező Wandering Stream of Wind, amely középtempóval folytatja a vérprofi módon, előre jól kikalkulált vesszőfutásunkat ebben a fojtogató atmoszférájú kínzókamrában. A dal felénél az építkezés kibontakozik és megkaptam a katarzisérzetet, amire oly nagyon vártam. Nem a legdinamikusabb dal a lemezen, de az erős hangulat miatt nálam nagy kedvenc lett. Na jó, az Isotropic Eradication erős második, különösen az emlékezetes nyitótéma miatt.
A direkt, szikár brutalitáshoz sokszor hozzácsapódnak disszonanciában fogant témák, amik rezonanciája belepik tömlöcünk szűk terét. Ezáltal kapunk egy extra ízt, ami egy ilyen szigorúan a hagyományokhoz hű albumnál egészen frissítő tud lenni. Az egyedüli, amivel adós maradt a Burial Hordes, legalábbis az én meglátásom szerint, az a meglepetés. Nem vágyok újabb 15 percig kitartott dalszörnyekre, de néha-néha egy kicsit kikacsintgathattak volna a komfortzónából. A dalokat nem klónozták, ami mindenféleképpen jó hír, azonban könnyen kiismerhetőnek találtam egy idő után a Ruins albumot. Ezért nagyrészt a dob és a vokál szekció a felelős. Pár kósza fill vagy egy variáltabb hörgés úgy gondolom extra fűszert adott volna a lemeznek. Nem bűn az, ha van egy jól bejáratott formulánk, ami keretbe zárja azt, amiben igazán jók vagyunk, de azon belül is lehet olyan megoldásokkal tovább színesíteni a palettánkat, amitől igazán emlékezetes lesz az alkotás. A hellén íz hiánya lehet talán a másik dolog, amit fel lehetne hozni, de ez legyen az én személyes becsípődésem.
Az alkotók Decipher, Bølzer, Incantation, Dead Congregation, Grave Miasma, Deathspell Omega, Suffering Hour, Enshadowed rajongóknak ajánlják az albumot. Ez a névsor jól reprezentálja mindazt, amit nyújt számunkra a Burial Hordes. Az alkotók “anyabandáinak” a hangzása mind ott van a hangjegyekben, szinte tapintani lehet a hangszer kezelésen, dalszerzésen, hogy itt olyanok kezében vagyunk, akik képesek igazi mesterműveket is az asztalra tenni, ha igazán elkapja őket az ihlet. Ha hajnali háromkor kelteném fel a Burial Hordes legénységét szerintem akkor is ugyanilyen feszességgel, tűpontosan tudnák eljátszani ezeket a dalokat. Van egy biztonsági játék jellege a Ruins albumnak, de amire hivatott, azt maximálisan teljesíti. A Transcending Obscurity Records lesz a métely lelőhelye június 9-től.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
Kár a keverésért, sajnos a vokál meg nem annyira erőteljes, hogy ennyire az előtérbe legyen hozva. Sebaj, ettől a stílus rajongóinak tuti kellemes percet fog okozni. Mindamellett elég erős mezőnynek mondható zenekarokból táplálkozik a horda, ami valljuk be máris biztató így első hallásra. – Én azért a “klasszikus” lengyel mezőnyből is ide idéznék pár előadót, de ez csak az én személyes meglátásom.
Ha a világot nem váltják meg a fiúk, a stílust kedvelők egy széles spektrumú albummal örvendeztethetik meg magukat, ha engednek az ördög csábításának. – Köszi az ajánlót, kipattant a csipa a szememből (vélhetőleg ebben azért a második koffeinbomba is közrejátszott).
A vokál valóban a fejére nőtt a zenének, ami sose túl szerencsés, pláne akkor ha kicsit egy dimenziósra sikerült a produktum. Na igen a lengyelek nagyon értenek az ilyen típusú sötétséghez. Az Azarath ott van a legnagyobb kedvencek között. 🙂 Igazán nincs mit!