Eddigi írói pályafutásom során azt kellett tapasztalnom, hogy nehéz összeakadni egy olyan kiadóval, aki ne akarná a csillagokat is lehozni az égről hőn dédelgetett bandájának kiadványa érdekében. A szuperlatívuszok csak úgy repkedne: az underground forradalom itt fog elkezdődni, ez lesz a valaha volt legjobb dolog amit az emberiség alkotott a szeletelt kenyér óta…sorolhatnám tovább. Megértem, el kell adniuk ezeket, kell a marketing is, hogy rátaláljon a megfelelő közönség ezekre a cuccokra…na de mi van akkor, ha már szinte bántóan semmitmondó az a pár sor is, amit nagy nehezen odapötyögnek az album mellé. Ez pláne akkor bántó, ha egy teljesen új formációról van szó, mint a Child, akiknek szerintem kurva jól jönne a kicsit nagyobb reklám…ja és legalább nyögjék már oda, hogy kik alkotják a bandát. Na ennyit a sopánkodásból, mert azért kis keresgélés után megtaláltam a szükséges infókat, és kiderült, hogy Alex Stjernfeldt (Novarupta, Grand Cadaver, Let Them Hang, ex-The Moth Gatherer, ex-Mr. Death) és Albin Sköld (Aardena) teremtette ezt a gyermeket, aki nem fogja tisztelni az idősebbekket, és simán terrorizálni fogja a kisebbeket. Elfogja venni a tízóraijukat és a fejükre húzza az alsógatyát. Körülbelül ilyen lurkót képzeljünk el a Child kapcsán. 2015-re datálható a fogantatás, és 3 év után már meg is volt az első Stockholmi buli. Innentől kezdve már a dalok is alakulóban voltak, mindeközben Staffan Persson (Let Them Hang) és Per Stålberg (Division Of Laura Lee, Pablo Matisse) is bekapcsolódott, így már egy klasszikus kvartettként prezentálják elénk debütáló albumukat, a Meditations In Filth-et.
Amint elkezdődik a Hate Well Spent, egyből azzal találjuk szembe magunkat, hogy egy veszettül feszes és összeszokott formáció benyomását keltik a fiúk. Egy hatalmas, amerikai filmekben látható tehervonatot képzeljünk magunk elé, ami egy atomrakéta sebességével közlekedik. Brutális, kíméletlen és megbocsátást nem ismerő módon tépik ki a gerincünket a puszta kezükkel ezek az élesen és erőteljesen szóló gitárok, letaglózó blast beatek valamint a grind és a hardcore határmezsgyéin egyensúlyozó vokál. Ugyanakkor azt is érezhetjük, hogy ezt a böhöm bestiát profi konstruktőrök alkották, akik minden egyes részletre odaadóan figyeltek és gondoskodtak arról, hogy a végeredmény pusztító és hatásos legyen. A dalokban váltakozó arányban van jelen a grind, a deathgrind, a crust, a hardcore és a d-beat. Az, hogy milyen arányú lesz a keverék, az az adott tételtől függ, egy dolog viszont szinte mindig biztos: nagyon jól fogunk szórakozni rajta. Ennek a legfőbb oka pedig az, hogy én is érzem azt, hogy a srácok mocskosul jól érezték magukat a felvételek alatt.
Áthatja az egészet az izgalomfaktor, minden egyes letartott hangot átjárja ez a jókedvvel átitatott energia, ami könnyen átragad a hallgatóra is. Éreztetik velünk, hogy ők nagyon élvezik előadni ezeket a számokat nekünk és mis is élvezni fogjuk az ő előadásukat. Dalszerzés tekintetében több mint jól állunk, a változatos és izgalmas képét mutatja a grindnak a Child. Breakdownok, d-beat, blast beat, néhol macsósabb lelassulások, őrült gyorsulások…és ez könnyen előfordulhat egy dalon belül. Sokat segít a nótáknak a megfelelő megszólalás is, és nagyon jó munkát végeztek ilyen szempontból is. Mindent tisztán hallani, de az a DIY mocsok sem veszett el. Ez pedig egy rendkívül fontos összetevője az ilyen stílusú szörnyszülöttek esetében. Ez mind egy család, közösek a gyökerek és noha az élet másfelé is terelheti őket, sose fogják megtagadni a vérüket és büszkén hirdetik azt az eszmét, amiben még akkor is hisznek, ha mindenki körülöttük az ellen van. Szóval jól állunk, kár is volna tagadni, rengeteg elem a helyén van és működőképes, akkor mégis miért nincs egy nagy kövér 10-es a pontszámnál? Az elején említett jó hangulat és örömzenélés egy nagyon jó dolog, de egy idő után könnyen a visszájára is el tud sülni.
Ezalatt azt értem, hogy az olyan számok, mint az Abbatoir of Minds kicsit nagyobb szerepet is kaphattak volna. Ott éreztem azt, hogy az alapvetően brutális, de azért mégiscsak jó kedélyű hangulatba hoztak egy jó adag sötétséget is, komorabb gitárjáték és morbid vokál jellemzi ezt. Az ebbéli csúcspontot pont a leghosszabb szám, a She Came From The Marsh jelenti. Ez azért is furcsa, mert magasan ez a legkimértebb, legkevésbé grind nóta az egész cuccon. Mégis olyan mértékű sötét energia, aura járja át, ami után csak annyit kérdeztem magamtól, hogy miért csak ezek lettek ilyenek? Ugyanis nagyon jól áll ez a Childnak és egyáltalán nem bánnám, ha még több morbiditást hoznának be a játékukba. Szerencsére ezt nem én fogom meghatározni, hogy milyen irányt visznek tovább a jövőben és örülök is ennek, mivel én sose voltam túl kreatív ilyen szempontból. Mindenesetre nem kellett csalódnom a Meditations In Filthel kapcsolatban. Tud brutális lenni, lehengerlő és irtó jól fogunk szórakozni rajta. Jól elkülönülnek egymástól a dalok, az összefolyás egy gyakori probléma a grind világában, de ők ezt sikeresen elkerülték. Ha a Child magába szippant egy kis mizantrópiát és gyomorsavként maró gyűlöletet, akkor könnyen meglehet, hogy nem csak az uzsonnánkat fogja a magáévá tenni a kantinban. Az EAT Heavy Records február 17-én fogja kiereszteni a napköziből.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
