Őszintén korábban nem gondoltam volna, hogy eme Kolbotn-i trió valaha összeáll és saját bandát indít. Szerencsés együttállás ez, elvégre a Fenriz (Gylve Fenris Nagell), Apollyon (Ole Jørgen Moe) és Bestial Tormentor (Olav Knutsen) jelentette triumvirátus olyan nagynevű bandák tagjainak listáját erősítették, mint a Darkthrone, Aura Noir, Dødheimsgard, Immortal… és még sorolhatnánk. Alapvetően a Coffin Storm Apollyon és Bestial Tormentor közös doom metal bandájából indult a ‘90-es években (ez volt a Lamented Souls), ám az utóbbi időben kettejük örömzenélése kezdett alakolt ölteni, és Fenriz-zel kiegészülve összeállt az együttes. Érdekes módon mindenki kicsit a komfortzónáján kívül kapott/talált helyet a bandában: Apollyon leginkább gitárosként zenélt a múltban, de jelen esetben a dobok mögött alkotott; Bestial Tormentor a négy húr bűvölése mellé elvállalt még hatot; Fenriz meg ugyan énekelt itt-ott az évek alatt (pl. Isengard vagy egyes Darkthrone dalokban), ám a dobolás helyett a kizárólag az énekesi pozíció neki is új szerep.
A norvég veteránok eredendően egy az Epicus Doomicus Metallicus ikonikus lemeze előtt tisztelgő epic doom metal stílust szántak a Coffin Storm-nak, ám ez legfeljebb is csak részben valósult meg. A végeredmény sokkal inkább egy heavy/thrash/doom keveréknek mondható, de mindenképp hűek maradtak mindegyik műfaji komponens ősi gyökereihez. Ez a stílusjegyeken túl (pl. rengeteg közepes tempón örlő riff; lassú galoppozás; egyszerű dobtémák; és Fenriz bárhol felismerhető énekstílusa) a lemez megszólalásában is tetten érhető (jól szeparált hangszerek; már-már vintage gitár tónus, effektek és visszafogott torzító; és persze a minimalista felállás).
Ez a zenei koktél elsőre lehet furcsának hathat (főképp Fenriz éneke, sokszor rendkívül emlékeztetvén Warrel Dane stílusára a Nevermore-ból), de valahogy hosszú távon (több hallgatás után) el tudja bűvölni a hallgatót. Személy szerint nekem belerágta az agyamba és a fülembe az Over Frozen Moors és az Open The Gallows kettőse, elsősorban a könnyedén folyó de mégis letaglózó riffjeivel. Nehezen is találok szavakat erre az érzésre, mert egyszerre tudom csodálni a maguk egyszerűségét; de felbukkannak vitathatatlanul ötletes (és akár súlyos megoldások) is itt-ott. Csak pár példa: az album címadó dala vagy az Eighty-Five And Seven Miles több riffje jól bizonyítja mennyire jelentős inspirációt jelentett a Candlemass zenéje, vagy hasonlóképp tapintani lehet a korai Slayer motívumukat a pl. a Ceaseless Abandon című darabban. Kicsit a saját anyagaikhoz is hozzányúltak azért, mert konkrétan az Open the Gallows-ban, az Aura Noir hamisítatlan stílusa is megjelenik – igaz, lassabban.
Aki nyitott eme három metal-legende örömzenélésére, annak az Arcana Rising nem fog csalódást okozni. Igazi old-school metal, ami lehet sokaknak nem fog tetszeni, de számomra mindenképp az idei év egyik legkellemesebb meglepetésének számít.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
