Demilich
Nespithe

(Necropolis Records • 1993)
farrrkas
2023. szeptember 17.
1
Pontszám
10

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

A 90-es évek death metal alapvetései között olyan nevek is megbújnak, amelyeket kevesen ismernek, még kevesebben hallgattak anno, és talán még az internet korában sem feltétlenül jutnának eszükbe, bár részben éppen az internetnek köszönhető az, hogy halottaiból feltámadt a finn Demilich. Akik még a digitális korszak előtt ismerték a zenekart, azok minden bizonnyal behatóan kutatták a rejtett kincseket, és igyekeztek a magazinokban egyáltalán nem, vagy csak kivételesen ritkán szereplő bandák nyomába eredni. A Demilich 1993-ban hozta ki a Nespithe címet viselő egyetlen nagylemezét, az újkori globális underground pedig hálás visszajelzésekkel jutalmazza azt, annak ellenére, hogy a hírnév, de még a hírverés is messziről elkerülte a bandát.

Az Antti Boman vezette négyesfogat 1990-ben alakult, és számos demón túl voltak, mire eljutottak az első korong elkészítéséig. Azonban alig jelent meg a lemez, a zenekar tagjainak útjai elváltak. 2005 körül aztán volt néhány fellépésük, de az sem tartott sokáig. 2009-ben az Xtreem Music új borítóval kiadta a Nespithe lemez remaszterelt változatát, de igazából 2014-ig kellett várni a Demilich újjászületésére, a minden addigi felvételt tartalmazó jubileumi kiadványra, és 2021-ig arra, hogy új EP-t is megjelentessenek. Második nagylemezt nem terveznek továbbra sem, úgyhogy marad a debüt soha nem csorbuló értéke. Csak nagyritkán lehet élőben elcsípni őket, tehát igazi kult bandává avanzsált a finn kompánia, ami elsősorban a Nespithe lemez különleges mivoltának köszönhető.

Akkoriban a death metal első hulláma már szinte az összes mesterművét elkövette, kijöttek a lehető legbrutálisabb lemezek, és akkori fejjel, az old-school death metalban gyökerező brutalitást már nem volt hová fokozni, ezért a szintér úgy érezte, megérett a változásra. Ez a változás vagy a death’n’roll (pl. Entombed) vagy a dallamosodás (pl. Carcass) irányába indult sok helyen, emészthetőbbé, befogadhatóbbá téve a műfajt, még azok számára is, akik addig nem hallgattak durva zenéket. Ilyen szempontból nem volt szerencsés időzítés éppen az emészthetőséggel szembemenő, az agyafúrt technikásság jegyében fogant, brutális debüttel előrukkolni, ráadásul az Amorphis és a Sentenced hazájából, a dallamos, hangulatos, melodikus death metal egyik melegágyából. Szóval, a közeg nem igazán adta magát, és a több klasszikust is megjelentető Necropolis kiadó nem sokat tett annak érdekében, hogy Európában ismertté tegye az így meglehetősen pórul járt csapatot. Pedig a Nespithe korong egészen különleges helyet foglal el a death metal történelemben.

A szűk 39 perces anyagot technikás death metalnak nyugodtan lehet nevezni, az avantgárd címke is megállja a helyét, és a progresszív jelző is egyértelműen igaz, mégsem írja le tökéletesen egyik sem, mit fogunk hallani ebben a 11 dalban. Az Xtreem Music kiadónál valaki találóan megjegyezte, hogy olyan bizarr és furcsa a lemez, mintha a Voivod játszana death metalt. Szerintem ebben sok igazság van, de még Antti Boman énekes-gitáros is bevallottan rajongója a kanadaiaknak, ahogy minden bizonnyal hatott a lemezre az Atheist, a Pestilence, az Incantation és a korai Carcass is. Időnként felbukkan egy-egy Slayeres riff (pl. Inherited Bowel Levitation), máskor egy Morbid Angel-re emlékeztető rész (pl. The Echo) vagy egy lassúbb, kimértebb Bolt Thrower irányába kacsintó téma (pl. Raped Embalmed Beauty Sleep), viszont ezek pár másodpercnyi szélhozta momentumok. A lényeget a Nespithe koszos, mérgezett hangzása mögött megbúvó tekervényes, „agyas”, pár helyen akár jazzesnek is mondható témák alkotják. A későbbi technikás/progresszív death metal hullám előfutáraként is felfoghatóak ezek a szerzemények, azzal az óriási hangzásbeli különbséggel, hogy itt minden komplex gitártéma, fifikás dobjáték, minden furfang és csel áporodott közegben fogant, a riffek és a dallamok nem válnak el egymástól, ezért a lemez a kihegyezett füleknek szól. Az old-school death metal keret koromtól fekete, toxikus légköre rátelepszik a szövevényes zenei megoldásokra, és ez az összetétel jelenti a korong egyik egyediségét. A másik ilyen tényező egyértelműen Boman legendásan mély hangja.

Többen is megpróbálták utánozni ezt a vokálstílust, de tudtommal senkinek sem sikerült azóta sem. Boman maga is elmondta, hogy teljesen véletlenül fedezte fel, hogy a légutainak és torkának berendezése, valamilyen sajátos technikával karöltve, lehetővé teszi számára, hogy a hangszálaktól valamelyest függetlenül hozza létre ezt az embertelen, ultra mély, de mégsem hörgő hangot. Tehát nem hasonlít a klasszikus Effigy of the Forgotten lemezen hallható Frank Mullen-re sem, viszont azt el tudom képzelni, hogy a későbbi gore bandák sokkal komolytalanabb békabrekegése az itt hallottakban gyökerezik. Boman azonban effektet sem használt, szóval ez a vokálstílus valóban a zenekar bravúrja és egyben védjegye.

A szövegek nem érdemelnek különösebb figyelmet, tipikus death metal horrorsztorik, néha elvontabb, okkultabb megközelítéssel, azonban az már mindenképpen érdekesség, hogy a Demilich szerette a szójátékokat a dalcímekben. A Nespithe cím például a The Spine anagrammája, az Erecshyrinol instrumentális tétel címében pedig a „No lyrics here” szókapcsolatot keverték össze. A dalcímek hosszúsága lehet még egy szembeötlő jellemző, ezzel sem különösebben segítve az anyag befogadását.

A remaszterelt változat tisztábban és hangosabban szól, jobban kidomborodnak a dallamok és a komplexitás eszközei, ámbár nekem a 1993-as hangzás sokkal őszintébbnek és egységesebbnek tűnik minden hibájával, tompaságával együttvéve. Én csakis az eredeti elképzelést tudom azok figyelmébe ajánlani, akik még nem hallották a lemezt. A mai szintéren a kanadai Chthe’ilist játszik a Demilich-hez hasonló hangulatú death metalt; ők maguk is nyilatkozták, hogy a Nespithe hatással volt a 2016-ban megjelent Le dernier crépuscule című egyetlen nagylemezükre (remek anyag!), de a Goreguts is rokonságban van a finnek egyetlen albumával.

A Demilich utólag egyre nagyobb elismerésnek örvend, az újkori underground is szerencsére felfedezte már a Nespithe-en hallható értékeket, és bár mostoha volt a sors velük 30 évvel ezelőtt, a kultikus mivoltukat ez csak tovább növeli. A korong egyénisége és egyedisége üde színfoltja az amúgy is mesterművekkel teli 90-es éveknek.

Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.
Agnostic Front Agnostic Front
június 18.
Wayfarer, Dreadnought Wayfarer, Dreadnought
június 19.
Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.