Ha azt a parancsot adnánk egy AI-nak (mesterséges intelligencia), hogy produkáljon egy random death metal albumot, az egyetlen ok, amiért nem a Demorphed – Denial of Death lenne a végeredmény, hogy véletlen pont egy ugyanilyen nevű zenekar hozta ki idén ezzel a címmel már a második sorlemezét. Nyilvánvalóan ennek a zsánernek is megvannak a jól bevált hívószavai – magam is kedvelek számos olyan bandát, akiknek a munkássága nem terjed túl a megcsonkított hullákon és az alvilág teremtményein -, így a név- és címválasztáson nem fogok élcelődni, de ami már a zenei tartalmat illeti, nehéz mit kezdeni egy olyan anyaggal, amit valójában több tucat más formációtól is meghallgathatnánk, főleg, ha recenzióról van szó.
Ez a német halálbrigád a legnagyobb internetes metalzenei archívum szerint 2010 óta létezik, bár az aktív munkát csak néhány évvel később kezdte meg, azóta egy EP-t és 2 nagylemezt számol a katalógusuk. Meglehet, hogy én kezelem rosszul a műfajt, de csak az elszalasztott lehetőséget érzem minden olyan unalmas kiadvány esetében, ahol munka és a rátermettség egyébként érződik. Tina Gruschwitz hallhatóan jól kiismeri magát az öthúros bőgőn, Frank S. remek hörgővel rendelkezik, Markus H. blastbeatjei pedig éppen csak annyira pontatlanok helyenként, hogy akár a produkció előnyére is válhatna, mert élővé teszi azt. A Denial of Death hangzásban nem túl egyedi, mert ezt is hallottuk már sokszor, de nem is kelt túlpolírozott hatást, mindenképp egy fejlődő zenekart mutat, ha összehasonlítjuk az elődjével. A kreativitásról viszont már nem mondható el ugyanez. A közel 40 perces album nagyjából a harmadik szám környékén unalmassá válik, pedig messze még a vége: összesen 10 tételről beszélünk, köztük egy rövid átvezetővel. Nehezen érthető, hogy mi indokolja ezt a hosszú játékidőt, a banda nem képes ennyi időn keresztül megfogni a figyelmemet.
Az egyetlen tétel, ami számomra komolyabb potenciált hordoz, egyben a lemez legrövidebb dala, a korábban már ízelítőként bemutatott Erebus and Terror. Egy 3:30-as darálás, ami arra enged következtetni, hogy sokkal kellemesebb is lehetett volna a végeredmény, ha a zenekar rámegy a rövidebb szerzeményekre, de az átlag inkább 4 és 5 perc felett van.Törvényszerűség vagy egyszerűen a sors iróniája, de az eddig leírtakkal a borító is remek összhangot képez: az elhagyott toronyházak közti fagyos koponyák burjánzása nem árulkodik túlzottan sok fantáziáról.
A Demorphed legújabb megjelenése alkalmas lehet háttérzenének egy Obituary, vagy Vader-koncert előtti kocsmai tuningolás alkalmával, sőt az is bizonyos, hogy vannak olyan fanatikus death metal őrültek, akik tokkal-vonóval fogják vinni a lemezt, de én egyelőre nem tartozom közéjük. Mellesleg simán lehet, hogy élőben ez az zene hatalmasat üt, mert ilyenre is van bőven példa. Milyen szerencse, hogy európaiak, talán hamarosan elcsíphetjük őket.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
