Distant Past
The Final Stage

(Pure Steel Records • 2021)
Armand
2021. június 9.
0
Pontszám
6.5

A NWOBHM, valamint a progresszív metal vonalán mozgó svájci Distant Past története a nem is olyan távoli múltba nyúlik vissza. Az ezredforduló környékén alakult berni ötös a második lemez (Utopian Void – 2014) óta dolgozik a német Pure Steel Records védőszárnyai alatt. Az utóbbi években tagcserék gondjaival küzdő csapat március végén jelentette meg új lemezét The Final Stage címmel, mely borítójának futurisztikus színvilága, építményei, illetve a nekünk hátat fordító szkafanderes figura egyből megragadja a szemet és nem utolsósorban a képzeletet. A szövegek ismerete nélkül nem tudom megállapítani, hogy koncepcionális lemez készült-e a svájci bázison, de ennek nincs is különösebb jelentősége.

A metal-archives által a csapatra húzott kategória, avagy a progressive/melodic heavy metal ezúttal fején találta a szöget. Az egzakt skatulya pontosan leírja az öt muzsikus által bő negyven percben elővezetett dalokat. Lehet azzal jönni, hogy az Images and Words (Dream Theater) óta már senki sem előremutató, aki hangszeres bemutatóval fűszerezett, kidolgozott metal zenével áll elő. Ha ebből az irányból közelítünk, a Distant Past zenéjében valóban nem találunk új ösvényeket. Erre a fajta muzsikára azonban a szakirodalom egyelőre nem alkotott megfelelőbb kifejezést a progresszív jelzőnél, szóval a skatulya ezen fordulata részemről kipipálva. A melodikus jelző szintén stimmel, hiszen a hangszeresek és Jvo Julmy vokalista igyekeztek memorizálható dallamokkal előállni. Az alapok pedig a német kiadó zenekaraitól megszokott és elvárt veretes metal témák. A The Final Stage tíz szerzeménye egy stílusgyakorlat. Elég egy pillantást vetni a dalok címeire, melyek az alapra vett műfaji szókincs variálásával lettek elkeresztelve. Nem árulok el különösebb titkot azzal, hogy maga a zene is épp ilyen.

A nyitó Kill The Dragon-nak semmi köze a 2002-es DIO lemez címadójához, a svájciak lemezindító dala úgy lüktet, mint valami korai Saxon szerzemény, az énekes Jvo pedig remekül hozza a szárnyaló témáit, a többkörös gitárszólót is alaposan kidolgozták. Az egyszerű refrén pedig már elsőre rögzül. A kedélyesen riffelgető Staring At The Stars is egy refréncentrikus nóta, domináns hard rock ízekkel. A Queen Of Sin ökölrázós, középtempós germán fém, az ezen a vonalon megkerülhetetlen Accept befolyással, megfejelve egy újabb korrekt gitárszólóval. A többi nóta analizálása is hasonló alkotóelemek feltárásához vezetne, a progos íz amúgy Jacobs Dream, Divine Regale módra érződik egyes szerzeményeken, a Distant Past esetében sosem a technikai bemutatón van a hangsúly. A további dalok közül kiemelést érdemel a Judas Priest ’80-as évek elejének ízeit idéző The Power Of Evil, ahol Jvo hozza a Halford-i magasakat is, illetve az átvezetőként funkcionáló címadót követően elővezetett epikus szerkezetű Dawn City.

A Distant Past friss korongja tehát lényegében semmit sem tesz hozzá az európai vonalas melodikus heavy metalról évtizedek óta kialakult képhez, viszont abból nem is vesz el semmit. Itt vannak a kötelező alkotóelemek, „csupán” a kortársakhoz hasonlóan itt is az egyéni íz az, ami hiánycikk, azt viszont, hogy ez kinek mire elég, magának a hallgatónak kell eldöntenie.