Kilátás a világ tetejéről. Ezzel a, bizonyos olvasatban akár még nagyképűnek is tekinthető címmel jelent meg pár hete a Dream Theater 15. nagylemeze. Ami már az ötödik Mike Mangini-vel a doboknál. De hogy az áthallásos címet tovább boncolgassam, ha beletennénk a progresszív metal szót is, teljesen fedné a valóságot. Legalábbis közismertség tekintetében valószínűleg a DT áll a prog. metal világ tetején. Ha viszont azt nézzük, hogy kik azok, akik a szó eredeti értelmében manapság is előremutató muzsikát játszanak, akkor már régóta nem Petrucci-ék vannak a csúcson. Régebben ez kifejezetten zavart, mármint az, hogy lemezről-lemezre a jól bejáratott panelekből építkeznek, de mára már a helyén tudom kezelni, illetve kicsit megbántam az ebből adódó túlzott szigort, amit korábban tanúsítottam az irányukba. Persze továbbra sem tagadom, hogy a 2003 és 2011 között megjelent 5 albumukat kevésbé kedvelem, mint az azelőtt és azután megjelenteket. A 2013-as, öndefiniálónak szánt korongtól kezdve viszont számomra újra visszatérni látszott egy fontos összetevő, jelesül a LÉLEK. Előző lemezükkel kerültek napjaink legismertebb prog. istállójába, az InsideOut kiadóhoz és talán ennek is szerepe lehetett abban, hogy egy görcsmentes, kompakt, tőlük szokatlanul rövid lemezzel rukkoltak elő. Kíváncsi voltam rá, hogy kitart-e a lendület, meg tudják-e még fejelni a Distance over Time színvonalát.
A válasz részemről igen. Az A View from the Top of the World egy hajszállal még elődjénél is erősebbre sikeredett. Ez a hajszál ezúttal lehet, „csupán” annyi, hogy végre sikerült Mangini dobszerkójának egy jóval naturálisabb hangzást kreálni, mint ami az előző 3 lemezt jellemezte! Ebben valószínűleg némi szerepe lehetett Andy Sneap-nek is, aki a keverésért, masterelésért felelt ezúttal. Persze a kiváló hangzás mit sem érne erős dalok nélkül! De szerencsére azokból is van jó néhány! Egészen pontosan hét. Mert hogy ennyi dalból áll a lemez.
Az elsőként nyilvánosságra hozott The Alien-ben Mangini egyből belecsap a lecsóba, de az is hamar kiderül, hogy Myung bőgője hál’ istennek újfent szépen előtérbe került. Maga a nóta nem hoz sok újdonságot, tipikus modern kori DT szerzemény, de azért akad egy-két apróság, ami miatt tudok lelkesedni. 5:24-től a zseniálisan tekeredő gitárszólót megelőzően Mike konga szerű dobtémája remek! De érzésem szerint ezen a lemezen nyújtja a legjobb teljesítményt. Ebben valószínűleg az is közrejátszott, hogy ezúttal ő is jobban bele tudott folyni a dalszerzésbe. A naturálisabb soundnak köszönhetően jobban kihallatszik játékából a dinamika, amit a cineken művel egyes dalokban, az pedig parádés! Az „Idegen” zárásában még baromira tetszik, amikor Myung többször végighúzza az ujját a felső húron. Egyszerű mutatvány, de oda pontosan illik. Az Answering the Call talán a kedvenc tételem a lemezről. Kissé komor hangulata számomra az Evergrey-t idézi. A sokak által, sokszor lesajnált LaBrie pedig olyan fogós verzéket és refrént rittyentett hozzá, hogy csak na! Egyébként az album egyik nagy erénye, hogy ezúttal nagyon rendben vannak az énekdallamok, illetve James figyelt arra, hogy ne lépje át hangja korlátait, ergo szinte végig a kényelmes középtartományban mozog. Ezeket az énektémákat jó eséllyel élőben is tudja majd reprodukálni. A nóta refrénjét felvezető „Radiant we’ll shine Heart and soul, one mind” sor számomra a zenekar tevékenységére kivetítve azt jelenti, hogy szerencsére az utóbbi pár albumon visszatért zenéjükbe amit én hiányoltam a föntebb említett időszak albumain. Vagyis az agyasság, az elme mellé újra beköltözött a szív és a lélek!
Kiváló bizonyíték erre az Invisible Monster, ami a csapat slágeresebb oldalát mutatja. LaBrie ebben is végig ihletetten énekel, a gitárszóló alatt pedig pár másodpercig Jordan csembaló hangszínen olyan témát hoz, ami megidézi Bach prelúdium és fúgáinak világát. A Sleeping Giant kezdése nagyon jó, örülök, hogy ők is újra mernek kisztereózott megoldásokat alkalmazni. Az énektémák újfent remekül sikerültek, tetszik ahogy a verzékben élnek az utolsó szavak visszhangosításával, illetve a Queen-t idéző kórustémák is frankók. Kíváncsi vagyok hány embernek tűnt fel, de úgy 3:40 környékén John olyan, nem torzított gitártémát hoz, ami egy az egyben KoRn. Az is apró érdekesség lehet, hogy ebben a dalban, de már korábban az Answeing the Call-ban is a refrént megelőző, azt felvezető énektéma második felcsendülésekor más zenei alapot játszanak, mint először. Mindezt ráadásul gyorsabb tempóban teszik. Visszatérve a Sleeping Giant-re, annak kimondottan örülök, hogy Rudi bátyó szinte végig a Hammond-hangszínt használja, viszont a vele készült Dream lemezeken rendre felbukkanó „vurstlis” intermezzótól igazán megkímélhetett volna! A Scenes-en még felkaptuk rá a fejünket, mert új volt és meglepő, azóta viszont már lassan tragikomikus. Az Invisible Monster mellett a másik slágeresebb darab a nem kicsit Rush-ízű Transcending Time. „Lelki füleimmel” szinte hallom, ahogy Geddy Lee énekli ezt a kiváló szerzeményt! Egyébként ha valaki Manginit még mindig egy lelketlen gépnek tartja, hallgassa csak meg ezt a dal!
Az Awaken the Master kezdésekor rögtön meghallhatjuk a lemez legfőbb technikai újítását, Petrucci ebben a dalban használ először 8 húros gitárt. Na igen, ebből következően lett egy djentes, Mesügés hangzása a dalnak. De azért 100%-ig DT-s maradt így is! Szerintem nagyon cool, amikor a gitárszólót wah-pedállal indítja. Bitangul szól a 8 húros wah-wah effekttel! A lemezt a 20 és fél perces címadó zárja, ami a komolyzenei művekben szokásos módon 3 részből áll. Nyitányból kibontakozó gyors tétel – lassú tétel – gyors tétel leosztásban. Ha már Bach korábban szóba került, itt pedig Mozart hatása érezhető. Előzetesen tartottam tőle, hogy meg tudják-e tölteni tartalommal ezt a 20 percet, de úgy tűnik félelmem alaptalan volt, mert szinte elröppen a dal játékideje. Myung basszustémáira egyszerűen képtelenség nem odafigyelni!
Összességében elmondható, hogy egy kiváló hangzású, fogós ének és gitármelódiákkal telepakolt lemez került ki a Dream Theater műhelyéből. Ami első ízben saját műhely, hisz ez az album már a zenekar saját stúdiójában a DTHQ-ben készült. Szerintem van egy sajátos zeneisége/arca ennek a korongnak, mégpedig az, hogy soha korábban nem uralták még ennyire a tört ritmusok a csapat muzsikáját, mint most. Én személy szerint elégedett vagyok, de nyilván ez az album is legalább annyira megosztó lesz, mint kb. a Scenes óta bármi…
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
