Empaligon
Black Dominated Annihilation

Avatar
2023. február 26.
0
Pontszám
9

Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!

A bosszú, a visszatérés….és igen ismét velem, de sajnos ez van, ezt kell szeretni. Nincs olyan személy a környezetemben, akikkel ilyen dolgokról tárgyalhatnék, kibeszélhetném magamból, így tehát kiírom e magvas gondolatokat. A helyi boltban a kasszás csajok amúgy sem igazán partnerek az ilyen témákban…tudom…próbálkoztam…azóta is sandán néznek rám mindig, amikor belépek a boltba. A mostani írásom témája az előzővel ellentétben egy méltatlanul elfeledett banda lesz, akik egyszerűen szerencsétlenségek áldozatai lettek. A bajor Empaligon triójáról lesz szó és egyetlen albumuk a Black Dominated Annihilation a fő téma. 1996-ban döntöttek úgy egy fehér kolbász és egy sör mellett, hogy ők bizony egy black metal bandát fognak alapítani és így is tettek. Két évre rá jött is a demo, aminek a hossza majdhogynem ugyanannyi, mint az itt taglalt albumé, szerintem érdemes vele is ismerkedni egy kicsit, annak akinek tényleg nem elég ez az egy szerzemény a csapattól. A normál gyakorlattól eltérően nem adtak ki még ugyanabban az évben 50 másikat, hanem a rákövetkezőben megjelenhetett a már említett bemutatkozás. Azonban volt egy óriási hendikeppje ennek az albumnak: a borító. A csapat iránti tiszteletből nem ezt tettem be ide, de aki rákeres az eredetire az maga is láthatja, hogy egy ultra giccses, egyáltalán nem a zenéhez illő borítót sikerült összeeszkábálnia a művésznek. A piros körömlakkos démonribanc nem hozott szerencsét az Empaligonnak, ők maguk se voltak elragadtatva e jó ember munkájától. Noha a fentebb látható újrakiadás borítója sem egy nagy eresztés, de azért pár fokkal testhezállóbbra sikerült. Egy 2001-es megosztott kiadvány jutott még nekik és ennyi volt hőseink története, jöhetett a stáblista.

Mégse szabad csak úgy legyinteni erre a bizonyos albumra, ugyanis még mind a mai napig rendelkezik annyi egyedi ízzel és olyan aspektusokkal, ami képes bőven a mostani mezőny jó része fölé emelni a Black Dominated Annihilationt. Először is ismerkedjünk meg hózentrógeres hulláinkkal: Imperator Odium nevét baszottul jegyezzétek meg, ugyanis a gitár mellett ő a vokalista és ezek nem akármilyen sikítófrászok, amiket hallhatunk a korongon, az a fajta, amit a sírba vonulásunk előtt legalább egyszer hallanunk kell, utána hullhat a fekete föld. Mellette Havoc segít még be gitárfronton és Eternal üti rendkívüli precizitással a bőrt és a cájgot. Ez a hármas egy olyan veszettül fagyos, ugyanakkor megkapó témákkal dolgozó albumot rittyentett össze a Fekete-erdő mélyén, hogy annak a visszhangját szerintem mind a mai napig hallani lehet, ha csendben maradunk az ősi fák ölelésében. Az első tétel, a Blackterror of War voltaképpen mindent megmutat nekünk, ami meg is mutatja nekünk az Empaligon fő jellemzőit.

Először is a sebessége a daloknak egyszerűen lehengerlő, villámgyorsasággal kapjuk a jégcsapokat az arcunkba, amelyek késként manifesztálódnak a levegőben. Ezeknek a sötétséggel és kilátástalansággal teli témáknak ugyanis éle van, ami sokszor hiánycikk szokott lenni. Sose hagyják azt, hogy túl kényelmesen üljünk a seggünkön, és noha a témák nem váltakoznak ugyanakkora sebességgel, mint ahogyan a dalok haladnak előre, mégis ezek olyan minőségi és nem utolsó sorban fagyos témák, hogy képesek lekötni minket arra az időre, amíg le nem pörgött a játékidejük. A dobjáték egyszerűen ellenállhatatlan sebességgel és erővel halad előre a dalokban. Tényleg a limiten van Eternal és bőszen használja a cineket is, tovább színesítve a dalokat. Ráadásul egész jól is hallani mindent a lo-fi hangzás ellenére, tehát nyomon követhetjük kalandjait a dobszerkón. Merthogy ez bizony egy naaaaagyon trve és irgalmatlanul halott hangzású lemez. Rátelepedett a hangszerekre a gyászlepel és nem is engedi fogságából azokat, mégsem kívánnám azt, hogy ez másképp legyen. Az egész korongnak ad egy olyan extra hangulati faktort, ami nélkül egyáltalán nem beszélhetnénk ugyanarról az alkotásról. Vannak ennél nyersebb hangzások is, nem kell elrettenni tőle, amit hallanunk kell, azt hallani is fogjuk.

És a végére hagytam a show abszolút sztárját. Imperator Odiham…ez az ember rozsdás százasszögeket evett aznap reggelire és még csak tejet se volt hajlandó önteni a müzlistálba, ennek az eredményét örökítették meg ezen a korongon. Mind a mai napig nem hallottam hozzáfoghatóan bestiálisan gonosz vokálperformanszot. A magas tartományokba képzeljünk el egy sikítással kombinált károgást, amiből kiszippantottak minden emberséget, totálisan meggyőz minket arról, hogy ő már nem egy ebből a világból származó entitás. Ez a démonvokál a kulcsa az egész lemeznek, olyan torka van emberünknek, ami képes egy extra réteget alkotni, megadja azt a titkos fűszert a daloknak, ami sokszor hiánycikk a modern black metal albumokban, ahol nem egyszer érzem azt, hogy totális biztonsági játékot játszanak az előadók. Még csak véletlenül se legyen saját személyisége a daloknak, vagy akár a lemeznek, legyen kényelmes mindenki számára. Na itt erről szó sincsen, az extra megküldött visszhang pedig csak még tovább emeli a tétet, totálisan kompromisszummentessé téve az Empaligon albumát. Szinte el is képzelem magam előtt, ahogy Imperator Odiham a bajor Alpok egyik hegycsúcsán bassza hátra a nyakát, arcát az égnek tekintve és teljes erőből acsarkodik az éppen felette elhaladó London – Bécs charterjáratra. Amilyen éterien szólalnak meg a hangszálai még az is lehet, hogy kicsivel a célállomás előtt le is zuhanna a gép.

A német és a svéd iskola szerelemgyerekének lehetünk fültanúi akkor, amikor benevezünk az Empaligon egyetlen albumára. A blast beatek olyan vehemenciával és precizitással fogják miszlikbe aprítani a koponyánkat, mint ahogy azt a Dark Funeral és a Marduk legszebb pillanataiban tette. Maguk a gitártémák pedig a Nargaroth és a Moonblood klasszikusait idézik meg számomra. A dalszerzés a primitív megközelítést helyezi előnybe, nincs semmi se túlbonyolítva, csak mi vagyunk és a holtak angyalaként száguldozó Empaligon, semmi flanc. Emiatt egy kicsit hajlamosak is összefolyni a dalok. Több mint 12 éve ismerem ezt a lemezt és mostanra tartok ott, hogy nagyjából a tételek felét megtudom különböztetni. A legkönnyebb dolgunk a Lakes of Lava nevezetű szerzeménnyel lesz, ez az egyetlen alkalom, ahol az Empaligon egy kicsit visszavesz a tempóból. Egydimenziósnak így sem mondanám a hallottakat, a gitárok alkotta pengeéles falak, a dobjáték rendíthetetlen energiája és a totálisan őrült démonvokál mind hozzájárul ahhoz, hogy egy bőven átlagon felüli black metal élményben legyen részünk. Hatalmas kár, hogy nem sikerült továbbvinni ezt a projektet, de ez a bő 45 percnyi ördögimádattal fűtött jégvihar örökre itt marad mementónak.

Hatebreed, Crowbar Hatebreed, Crowbar
június 17.
Agnostic Front Agnostic Front
június 18.
Wayfarer, Dreadnought Wayfarer, Dreadnought
június 19.
Lowland Fest 2024 Lowland Fest 2024
június 25.