A francia Filthcrawl olyan debütáló kiadvánnyal jelentkezett ez év júliusában, amely energiákat közvetít. Ezek a mindennapi szopások energiái. A tudománynak még ugyan nem sikerült kimutatnia ezt a fajta energiát, amiről szó van, de valamilyen szinten minden átlagemberben ott tanyázik. Benne van abban a sok szerencsétlen flótásban, akik napi 12 órát güriznek a gyárban minimálbérért, miközben a magát táborőrnek képzelő sorvezető leordítja a pofájáról a maradék életkedvet is. Ott van azokban, akik már reggel 7-kor ott állnak a foglalkoztatási hivatal előtt csak azért, hogy unott pofával egy irodista beírjon egy újabb időpontot a munkanélküli kiskönyvükbe egy újabb dátumot. Szinte mát túlcsordul mindazokban, akik a járási hivatal folyosóján állva kénytelenek kérvényezni 22 850 ft-os FHT-t. Az formanyomtatvány, amit átnyújtanak majd felszárítja az összes keserves könnycseppet. A kormányablakok bürokratikus útvesztői tele vannak ezen gócokkal. Megtalálható a szemközti bálás turkálóban, ott van a gallyal turkáló kukásban, ott van a helyi NAV iroda előterében. A végrehajtóknak mindig jó napja van, ha új kuncsafthoz kell kimenni…a másik végen azonban megtörténik a személyes apokalipszis. Ott van azoknál, akik anyagi okok miatt képtelenek elhunyt szeretteiket eltemetni. Ott van a kórházakban, tanári szobákban, gyári öltözőkben, közfoglalkoztatott csoportok körében….végtelen a sor. Bennünk van ez az idegeket roncsoló, feszültséget generáló energia, amitől majd felrobbanunk. A mindennapi nagybetűs élet ez, amiről már az iskolákban hallani lehet ezt azt. Az első napos izgalommal teli lelkesedés a nap végére egy szőnyegbombázott lelkivilággá silányul. Üdv a nagybetűs életben, reméljük te is annyira élvezni fogod a menetet, mint mi. A keserű csalódottság és a tehetetlen düh által keltett egzisztenciális bizonytalanság az a fő alkotóelem, ami táplálja ezt az energiát.
Nem szószártyár fiúkból áll a Filthcrawal, mivel 7:20 alatt elmondják számunkra mindennek a lényegét. Fogják mindazt a fentebb taglalt energiát és egy koncentrált nyalábban fogják egyenesen a pofánkba ereszteni mindazt. Az Organic Pessimism már önmagában is egy sokat mondó cím. A pofonokat már gyerekkorban megkaphatjuk. A falak nélküli celláink börtönőrei minél hamarabb munkába szeretnének állni, és ezáltal szinte természetes velejárói az életünk hátralevői részének a pesszimizmus és a kilátástalanság.
C. M., C.P., D., J. és P. nem ma kezdték zenei pályafutásukat. A Warscars, Sylvester Staline, Whoretorn, Project For Bastards gárdákból érkeztek és mindenki telepakolt puttonnyal érkezett meg a franciás elegancia egyik flamand bástyájába, Lille-be. Pedig ez a város a 60-as évektől a 80-as évekig szinte tökéletes úton haladt afelé, hogy Franciaország Ózdja legyen. A bányászatnak befellegzett, a textilgyárakra lakat került és elárasztotta az utcákat a munkanélküliek tömege. Azóta magára talált a város, ami főleg a szolgáltatószektor térnyerésének volt köszönhető. A csillézés után mindenki mehetett droidnak a helyi szállodákba, éttermekbe. A biorobotok egy külön ága ez.
Azonban most térjünk a vissza a zenére, mert a Filthcrawl olyan sorozatvetővel ereszti belénk az Örkény 1 perceseket, amilyen fegyvert nem találni minden bokorban. A girndviolence voltaképpen két mutánsnak a további mutációja. A grindcore és a powerviolence omikron változata, ami a két stílus legszebb jellemzőit vegyíti egymásba. A grind adja a fékezhetetlen sebességet és káoszelméletet, míg a powerviolence leginkább a ritmusszekcióban valamint a vokálban érhető tetten. A rugós ritmusok és a sokszor már-már szinte érthető dalszövegek tekintetében leginkább a napsütötte nyugati partra vessük vigyázó szemeinket. Tünde füleinket pedig a Capitalist Casulties, Man Is The Bastard, Infest, Dystopia, Spazz, Despise You bandák felé fordítsuk, ugyanis ezek a frankok tőlük kapták kölcsön a hangjegyek egy jó részét. Igen, ez az a bizonyos nyugati parti latinók által játszott powerviolence, ami az ottani helyi utcai bandák nagy favoritjaik voltak. Grindcore oldalról Napalm Death, Defacation, Extreme Noise Terror, Brutal Truth stílusú, klasszikus értelemben vett húsdarálást találhatunk. Ők pedig fogták ezeket a kottasorokat és átitatták az országukra jellemző szutyokkal és csiganyálkával.
Ez nem az álsteril Louvre, mocsokkal és szennyvízzel fertőzött külvárosi bandaháborúk aláfestőzenéje az Organic Pessimism.. A brutalista betomtömbök között legalább ugyanannyira brutális az élet. Azonban van itt még egy összetevő, ami ad az egésznek egyfajta modernitásban fogant urbánus életérzést. Ebből már az Intro nevű bevezető ad nekünk ízelítőt. Ezek nem mások, mint a hip-hop alapjául szolgáló beatek, amik mind a három Interlude során ad nekünk egy kis pihenőt az őrült hentes módjára mészárló szekciók között. Hentesünk úgy pörgeti a feje felett munkaeszközét, hogy hátha az lerepül és vele együtt egy fej is. Azt azonban tudni kell, hogy ezek nem éppen azok a beatek, amikre nagyseggű csokinyuszik rázzák zsírhullámoktól remegő farpofáikat. Ezek sokkal inkább olyan ütemképletek, amikre a drogosok szokták belőni szokásos napi adagjukat. Ők azok a junkiek, akiknek kerti slag méretű ereikből állnak ki a tisztátalan injekciós tűk és így kéregetnek a vasútállomáson „élelemre” pénzt. Zöldellő gennyel teli kelésektől hemzsegő arcuk élettelen, csak a szer tartja őket az árnyékvilágban, majd egy idő után küldi őket azon túlra. Még ebben a bevezetőben is hallható az a tipikusan analóg rezgés, ami ad az egész kiadványnak egy extra sárréteget. Ez egyszerűen nélkülözhetetlen az ilyen és ehhez hasonló művek hitelessége kapcsán. Ha az utcai élet a fő témakörünk és mindazon igazságtalanság, ami ott folyik, akkor nem engedhetjük meg magunknak a klinikai hangzást.
A címadó dal már a grindviolence jegyében mutatja meg nekünk a letargikus zombilét után a dolog erőszakosabb oldalát. Ez az a rész, ahol az ismétlődő ritmikák, kiállások és a fékevesztett darálások az égő autók, betört kirakatok és a repülő Molotov-koktélok világába csöppent le minket. A csordavokálok még adnak az egésznek egy thrash ízt is, csak azért mert egy kis thrash sose árt. Jött is és ment is, mígnem egy indusztriális beat nem vezet át a következő kíméletlen ámokfutásba. Vérrel töltődnek meg a kanálisok, üvegszilánkok repülnek a koponyákba, mindez vörösre festi a tájat körülöttünk. A lemez további részében ez az elsőre két jól elkülönülő világ egyesül és már szinte szünet nélküli átvezetésekkel folynak egymásba. Nem véletlen ugyanis e két univerzum, akárcsak szomszédos galaxisok mindig kéz a kézben járnak, majd a végén egyesülnek egy nagy halmazzá. Összetett ugyanakkor egyszerűen megfogható az a zene, amit a Filthcrawl prezentál számunkra.
Az elsőre érhetetlennek tűnő vokált szép lassan megszokja a fülünk. A zene és a hang együtt éli semmirekellő életét, ami bármikor eldobható. Nem egy olyan szekció van, ahol egymásra reflektál ez a két alkotóelem. A zene és a vokál ugyanabban a ritmikában zúdítja a nyakunkba az erőszakot, ami a csalódástól kiégett társadalmak egyenes ágú következménye. A végén a bevezetőhöz hasonló ritmikus beat vezet vissza minket abba az elhagyatott gyárba, ahol a többi hozzánk hasonló húsból és csontból álló nyomorult várja a feloldozást jelentő feketeséget. Az egy pont mínusz voltaképp csak annak szól, hogy azért még ellettem volna egy ideig ebben a jelenkori disztópiában, de egye fene…ezért találták fel a replay gombot. A Filthcrawl mindazokról és minadzoknak szól, akik mást vártak az élettől. Nem vágytak ők sokra: csupán egy tisztességgel leélhető életet, anyagi biztonságot amelyre meg lehet alapozni az önmegvalósítást, megbecsülést, és nem utolsó sorban nyugalmat. A létfenntartáshoz szükséges minimum nem alanyi jog. Pótolható vagy, eldobható és szarba se fog nézni a zsírbüfé méretű főnököd. A Filthcrawl tudja mindezt ezért is kiáltja levegőbe tornádóként pusztító dühkitöréseit.
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
