From The Sky Antarktika

From The Sky
Antarktika

(H-Music • 2023)
Winci
2023. augusztus 14.
0
Pontszám
10

A From The Sky első, Rex c. lemeze engem meglepetésként ért. Meglehetősen magas színvonalú bonyolult, már-már rafináltan komplex anyagnak találtam. A hazai porondon a progresszív metal zenének számos jó példáját ismertük már meg. A dallamos death/black metal művelői is akadnak a színtéren. A kettő ilyen jellegű kombinációjára a hazai csapatok között azonban még nem kaptam fel a fejemet. A dübörgő metal és vastag szimfonikus zenei betétek váltásait a melankolikus motívumokon át elsőre (a Rex idején) érdekesnek találtam. A lemez anyagát ismét a zenekarvezető Tari Szabolcs jegyzi. A lemezen Kertész Márton (Special Providence, Rivers Ablaze) és Kiss László gitároznak és szabadságot is kaptak a fantasztikus szólókhoz. Az albumon Halász Illés dobol és a károgó-hörgő éneklésbe bekapcsolódott Gilián Péter basszer is. A tiszta éneket oda-vissza váltó, inkább károgós, mint hörgős durva-ének hangzását megszoktam, hiszen van néhány olyan skandináv banda, akiknek egészen hasonló és világhíres dalait szívesen hallgatom. S ahogy elmerültem a zenében, egyre inkább úgy éreztem, hogy a hazai színtéren feltűnt egy üstökös, egy olyan zenekar, amelyik bármikor a nemzetközi porondra léphet ezzel a muzsikával. Emlékszem arra is, mi okozott hiányérzetet elsőre, másodjára, az egyébként általam magas pontszámmal jutalmazott lemezen az albumajánlóm írásakor. Az alaposan átgondolt tartalmas szövegek magyarságában egy-egy magánhangzó hosszától eltérő kiejtése zavart – azt hiszem csak azért, mert a néhányadik hallgatásra már teljesen átjárt a From The Sky muzsikája. A csapatot azóta láttam több alkalommal is, és bevallom, fokozatosan eloszlott minden fenntartásom. A második lemez nótáival együtt hallott koncertes dalok olyan egységet alkottak a műsorban, hogy mindkét alkalommal teljesen magával ragadott. Azt hiszem, jó is, hogy nem az album idei megjelenésekor írtam albumajánlót az Antartkikáról, annyit érdeklődött bennem az anyag a lemezen és koncerten hallgatáskor.

Az első tétel, a Desu Incarnatus, mint egy filmezen indul. A katonásan felpörgő dob, majd a lendületesen beinduló, szinte szavalás szerű, lejtő hangvételű sorok hatalmas energiával töltik meg a dalt. A feszes tempó, a zenekari betétre aztán pontosan játszott gitárok kiváló albumindító nótát formálnak. A nem is rövid dalban hallunk károgó és tiszta éneket, a sebesség és a dallamok váltása, a pörgésből a megpihenésbe forduló átmenetek a zene matematikájával követik egymást. A szimfonikus betét a rockzenei hangszeres játék alatt a megfelelő mértékben háttérbe szorul, hogy aztán az előző albuménál sokkal finomabb módon jöjjön elő újra és újra, pl. a dal végén is. Ha a hangzás nem lenne elég komplex, akkor a keleties hangzású akusztikus gitárbetétre harangszó csendül. A nóta sötét groove-os hangzással ismétli a dal fő gondolatait, a tomboló de reménytelen lélekről, ami elvész egy párkapcsolatban. A szólógitár pazar, neoklasszikus hangzása éles ellentét a black metalos dörgéshez képest. Így fordulunk a kezdő harmóniák felpörgetett ismétlésével a dal végére. A másodikként megszólaló, lemezcímadó Antarktika mintha az előző dal folytatása lenne, ahogya mindent bezengő harangjáték kíséri a sorokat. Már most tudom, hogy ez a lemez nekem jobban tetszik, mint az előző. Azt hiszem, azért, mert valóban egy továbblépés a zenei összetettségében is. Már felmerült bennem – mohó hallgatóként, sőt rajongóként – mitől lehetne még áthatóbb az élmény, de inkább várok vele az utolsó dalokig. Szédületes dolog megtapasztalni mennyire tudatos az egész album: itt a második nótánál úgy tűnik, hogy az előző dal volt a korábbi lemez minden dalának összegzése, egyfajta reményvesztettségnek az összefoglalója és most térünk rá a megnyugvás, majd felépülés útjára. Így zuhanunk az éjszaka közepébe a Nocturno-val. Jóllehet, ez a zene nagy mértékben a prog.metal hagyományaira épül, most a másik jellegzetes, dallamos black/death metal jegye miatt egy rövid kitérőt teszek. Ez a korong valójában egy igazi reveláció! A CovenantNexus Polarisa óta várom, hogy mikor hallom azt a hangzást újra. Bár az Dark Tranquility és az Elein a maguk jellegzetességivel felidézik bennem azt a hangulatot, most rádöbbentem, hogy a From The Sky pontosan visszahozta a számomra az azt élményt, amikor akkor átjárt! A szöveg intelligenciája, a zene végletekig kidolgozottsága, a második lemezen már kiváló átmenetekkel… az akár önálló filmzenei betétek… egyszerűen elnyűgöznek. Lehet, hogy ez éppen a Noctruno zongorafutamai miatt jutott mindez az eszembe. Egyszer a franci kalandfilmek kora középkori képeit vélem magam előtt látni, máskor pedig egy galaktikus utazást éjszakai természettudományos filmben… Mindeközben végre magyarul hallgatom és értem a szöveget – ahogy egy nem is oly régi interjúban megjegyeztem, mintha Pilinszky költeményeit hallgatnám prog-metal zenében.

Noha az imént az aláfestésként játszott zongorafutamról szóltam, azért ebben a dalban, közel a végén, az utolsó refrén előtt olyan kiváló gitárszólót hallunk, ami szintén említést érdemel. Emellett az egész dalban megjelenik vastag puha szőnyegként a klasszikus basszus-dob két gitár és ének zenéje alatt a rendkívül tudatosan komponált szimfonikus betét. Amint a dal végetér és elkezdődik a Lethe, a pattogó, pergő ütemével mind dallamában, mind megénekelt témájában emeli az album hangulatát. A refréneket felvezető bridzsek alatt a két oldalt ide-oda hajlító gitárokra figyelek fel. Majd következik a megkapó refrén egyfajta búcsúról. A refrén elhaló énekébe kapaszkodik egy újabb lendületes, karcos hangzású szóló, ismétlődik az ének, a lüktetés felett pedig magas zongoradallamok csilingelnek most jobbra… a dal is ezzel ér véget. Emlékszem, hogy ezt a dalt már hallottam koncerten is és pontosan ezt az élményt nyújtotta. Mi következhet még? Indul a Salus, ami az előző búcsú után a megtalálás-rátalálás dala. Egyre inkább tetszik, hogy a tiszta ének néha alig recsegően válik a „károgó énekké”, nem okoz olyan sokkoló élményt, mintha néha hasonló stílusú/megoldású zenékben. Nem tudok betelni a basszus-dob feszes összjátékával sem. S miközben azon gondolkodom, hogy az ének-kántálás vajon élőben is visszaadható-e ilyen pontosan megint szédületes gitárszóló járja körbe a fülemen át a koponyámat. A From The Sky stílusjegyei (ez innen már az lenne?) az ízlésesen erősített zongorajáték ismét lekíséri a dalt annak végéig. Az Anima, címhez méltóm mozgalmas. Megkapó, hogy az egy-egy strófa alatt eljátszott zene mindig valamilyen apró változtatással tér vissza. Ahogy az album a Salussal a érzelmi megoldáson túljutott, úgy erre a dalra már kifejezetten a pozitív üzenetekről, a magára találásról szól. A refrén ehhez képest rafinált, hordoz magában valami alkonyati elmúlást, és ismét apró csilingelő hangokkal úszik el a csendben. S ahogy az első dalt hasonló hangzás köti a másodikhoz itt is megjelenik a Gemini felvezetésében az előzőleg lecsendülő dallam. A lelkitárs megtalálását, mint a csillagászati mélységekben is mérhető csodát megéneklő szöveg, a hozzá társuló hol dübörgő, máskor csengő-bongó dallamokkal alig engedi el a hallgató kezét. Rohanunk és szárnyalunk a szövegben feltárt természeti képeken át, hol fénycsóvák, hol csillagok között. Ahogy a dal végetér mintha egyedül repülnék tovább a csillagos égen, mint a Hóember c. rajzfilm emlékezetes pillanatában.

Mielőtt leesnénk, a Luna lágy pengetése, egyre teljesedő dalaival hálót feszít a hallgató alá. A hegedűhúrokon halló halk pengetés és az akusztikus gitár széles ívű csengése a dal harmadik harmadánál ismét fel-leszaladó zongorafutamokkal váltanak erőteljese metalba. A felcsendülő harang, nocsak, végig kíséri az albumot. Az Aureus vágtató tempóval felráz a melankóliából és a dalban többször szólal meg a kántálás, mint az ének. Amolyan power metal hangzású gitárváltások villannak a mindvégig kiemelkedő, hol puffogó, hol a basszussal öblösen dörömbölő dob kísérete mellett. igazán remek, ahogy, mint egy sokszínű és sokféle vastagságú több rétegre hajtogatott szövetet látom a zenét, mindig valami újat feltárva. Még az utolsó ütemekre is marad valami meglepő. A zenekarnak névadó Invictus (We Are From The Sky) black metalos zümmögéssel és csattogással indul, és – mint a lemezen már többször – az előző dal utolsó hangszereinek színe indítja a következő dal első versszakát. Az ezúttal angolul előadott dal a címe miatt is egy összefoglaló, a szövege jószerivel az eddig dalok néhány sorát idézi az eddigi dalcímek echojával igazodva egy Curriculum Vitae. Névjegyként meglehetősen jól jellemzi a bandát: a hangszeres játékban is benne van minden, amit ezidáig majdnem két lemezen át hallattunk, a heavy, power, prog.metaltól a dallamos black metalig a hangszerek sokféle hangzásával, sokszor úgy, ahogy az az első Malmsteen-lemezeken szólt– a szimfonikus betét kevesebb, alig hallható és ennek vélhetően jó oka van. A pergő ars poetica után ismét magyarul hallhatjuk a Caeli-t. Már egészen otthonosan éreztem magam a konceptalbum témakörében, amikor ez a dal megint a hiányról, a társkeresésről szól. A vonósokkal megtámogatott csendes dallamokat jószerivel az egész nóta alatt feszes katonás dobjáték színesíti. Amikor a zene keményre vált és károgós ének hajszolja a sorokat, egyszerre minden felgyorsul, örvénylik. A harangszót követő lezárás és lassú gitárjáték bármely Steve Howe lemezen megtalálná a helyét.

A dalszerző megint a bolondját járatja a hallgatóval. Ismét melankólikusan induló az In Paradisum, ahogy a reménytelenség kertjében bolyongunk az énekessel együtt. Most már egészen biztos, hogy a költő nem talált nyugalmat, még mindig búcsúzik, noha sokkal békésebben, mint az előző dalok bármelyikében. Egyszer-kétszer már említettem a rafinériát, ami most a földöntúli madrigál említésével újracsak az eszembe jut: már hallottuk Szabolcstól, hogy harmadik lemezének címe ez lesz. Nem akármilyen előzetes, Ahogy a Lethe (Symphonic Edit) újraindul, hiába hallottuk már korábban, ebben a változatában, mint egy úja dal forogna. Ráadásul (rafinéria negyedszer) a hivatalosan lemezt záró tétel búcsúhangulatát értelmezi tovább. Akusztikus-szimfonikus dallamai folytán mintha annak egy újabb fejezete lenne, holott koncepció szerint pontos helyén hallottuk korábban a lemez ívének építkezésekor. A korábban említett rajongói-zenehallgatói mohóságom szerint egy-egy refrénben szívesen hallanék többszólamú, ének dallamokat. Nem pusztán azonos hangszínnel másik sávval Szabolcstól, (mint sejtetőn, majd minden dalban) de másoktól más hangszíneken és tartományban is. De ez valóban csak a képzeletem szárnyalása. Az album maga, szerintem az egyik legjobb, amit az idén hallottam – pedig már versenyezenek az én kedvenceim!

Ez a lemez a harmadik harmad reménytelenséget sugalló gondolatai ellenére olyan, mintha az első, Rex album pozitív változata lenne. Érdekes kettősség, hogy míg annak remek borítója, vöröses, a szöveg és a zene izgalmát tekintve háborgó, sőt, haragos, addig a második album, (címéhez igazodva) hideg kék. Ezen a szűrőn át azt hiszem a hallgató érzékeli, ha még nem is érti, hogy ez a lemez, az első lemez érzelmi viharaihoz képest inkább valamiféle megbékélés már. Pedig az Antarktikán is akad jócskán mély érzelem, de – a szöveg már sokkal inkább szól valamiféle rátalálásról, érvbe érésről, mint kételyekről. Az sem pontos, hogy ezeket a témákat ragadtam ki, mert a mert ahogy az első, úgy a második korong is olyan tematikus albumnak tűnik, mi nem csak kapargatja az érzelmek felszínét, de igen mélyre belül benne. Úgy emlékszem, hogy azt olvastam, vagy hallottam, hogy a zenét és szöveget Tari Szabolcs közel egy időben, de legalábbis egy hosszú folyamatként írta a dalokat. Ehhez képest pontosan annyiban tér az elsőtől, hogy kifejezetten hallani a fejlődést a zenei elemekben, és érezni-érteni lehet a tartalomban a pozitív kifejlet, a biztonságot nyújtó lét felé haladást.

Nem véletlen, hogy pl. a Wacken Battle-bulin utolsóként fellépő zenekar műsora egészen úgy hatott, mint egy hosszú koncertfolyam megkoronázása. A FEZEN-en adott, annál hosszabb koncertjük pedig a két lemez dalaival színházi előadás hangulatát idézte a számomra. Hiába tudok néhány stílus-címkét aggasztani erre a műre, és valójában segítheti is az érdeklődőket, hogy mire számítsak, úgy vélem, a From The Sky meglehetősen egyedi keveréket alkotott a zenéjével. Előfordul, hogy egy album sokszori meghallgatása után sem tudok betelni a zenével és talán már várom a zenekar következő művét is. Most is így jártam.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.