From The Sky
Rex

(H-Music • 2021)

Winci

2021. szeptember 17.

3

Pontszám

8

Egy meglehetősen érdekes, egyfelől magával ragadó, másfelől több, mint zavarba ejtő lemez forog napok óta a lejátszómban, hol hi-fi-n, hol telefonon, hol autóban – egyszóval igen sokszor és hosszan. Ajánlom mindenkinek, aki szereti a zenei határokat bontogató erőteljes, dallamos metalt. Persze a skála azért jól behatárolható, senki se gondoljon rettegve ambient noiseból funky jazzbe csapó halálhörgésre. Ám a stíluskalandozást és a From the Sky által zeneileg magasra tett önnön mércéjének való megfelelést érdemes kiveséznünk.

A várható zenei minőségről alkotott (pozitív) elképzelésemet minden esetre jól előre jelezte az alkotók-közreműködök sora: Tari Szabolcs – ének/hangszerek (ex-Miserium), Süle Tamás – dobok és vokál (Finisterra & Sanguis) (Slowmesh), Iványi Álmos – vokál (Pactum Diabolicum & Sanguis) (ex-Miserium), Haraszti Dávid – dobok (ex-Tűzmadár, Anxius), Suha Tamás – hegedű (Lacrimosa, Libra & Arbor Vitae) (Symphoniacs, Leander Kills live).

A From The Sky projekt valóban derült égből csapott le rám. Ha tájékozódni kívánó olvasónak stílust kellene meghatároznom, rögtön többel is kellene bajlódnom. Azt mégsem írhatom, hogy a melodikus black metal-progresszív HM-power-modern metal-neoklasszikus HM jegyeit ötvöző Rex lemez… (bár miért ne írhatnám, ha ilyen és) milyen hatást gyakorolt rám. S szerintem miért érdemes alaposan elmerülni benne. Pedig az albumot ez az elsőre és másodjára is eklektikusnak tűnő sokszínűség jellemzi. Őszintén megvallom azt is, első végig hallgatása után nem is mertem rögtön újraindítani a korongot. Úgy véltem, jobb, ha ülepedik bennem az élmény. Magyar előadótól ilyen furcsaságot a megint csak egyszerre-hasonló-és-más- stílusban tán csak a Thy Catafalque-tól hallottam korábban. A From the Sky annyiban különbözik egy zenei újság promóciós válogatás lemezétől, hogy hallhatóan egyetlen előadó készítette el saját korlenyomataként a maga hangulatának megfelelő 2021-es best-of-ját. A harcosabb metal zenék stíluskavalkádjában a legtöbbször a magyar viszonylatban is különleges progresszív Perfect Symmetry és a Dying Wish jut az eszembe. Máris indíthatom az újbóli lejátszást.

Már csak egy zavaró gondolat motoszkál a fejemben: ha nekem mondják, akkor általában nem érint kellemesen, ha én mondom másnak, akkor saját bölcsességem látszatával hízelgek magamnak. Így szól: A kevesebb, néha több. Ez lenne a legrövidebb értékelésem a pontok mellett. Mégis, most hosszan magyarázom a From the Sky-jal kapcsolatos ambivalens érzéseimet és az ehhez képest megadott magas értékelést. Sokakkal ellentétben én mindig is szerettem tudni mit akarhatott a költő. A Hammer friss kiadványához csatolt From the Sky – Rex-album háttértörténetét magától Tari Szabolcstól a projekt kitalálójától és megteremtőjétől megismerve érdekes kép alakult ki bennem a műről. A lemez nem mentes a zenei előzményektől (a képzettség és az összjáték gyakorlatát tekintve), és számos személyes – az olvasókkal is megosztott – élményre épül. Az intelligens dalszövegek mindegyike jól hallhatóan önreflektiv. A mondanivalója rendkívül bensőséges és mégis minden hallgató átélheti, ahogy a szépen kiénekelt sorokat jó ütemben váltogatja, hol a modern metal eszelős kántálása, hol a régi skandináv black metalból ismert károgás. Az erőteljes zene sokszínűsége azonban a kb. harmadik daltól vált eklektikus zengéssé. Ezért hol neheztelek az alkotóra, hol csodálom a merészségét.

A zene keltette érzés arra sarkalt, hogy befogadjam, amit hallok és másodjára már megnyugodva adjam át magam a színvonalas hömpölygésének, amikor derült égből csapott le rám a felismerés: kifejezetten zavar egy-egy számomra fontos mozzanat (hiánya), amikor rombolja a hallgatás örömét! Hallgatóként ilyenkor felbőszülök… de a skandináv károgás helyett meg is fogalmazom. Nem zavar, hogy a dallamok, maguk, ha nem is egy hangnemben, de közel azonos tónusban szólnak, és nem zavar az egyébként jól kigondolt (inkább, mint ösztönös) énekívek ismétlődése sem. Ámde…

A gitár hangzás csodaszép, a szólóknál pedig egyszerűen gyönyörű. A billentyű hol aláfestésként, hol vezér hangszerként vastag puha szőnyeget alkot. Ámde ezalatt a dobnak és a basszusnak ebben a stílusban eredendően fontos játéka puffogássá silányul. Nyilvánvalóan kihallom a basszus hangját, amitől dallamossá válik bármely dob megszólalása, de a lemez utolsó daláig semmiféle dinamikát nem rejt. A dobok valójában teljesen szétverik a nóták hangzását (a két líraibb tételt és az említett utolsó nótát leszámítva). A ~43-45 perből 35-ért így igazán kár. Mindeközben a zene és a szöveg annyira képies, mintha az ’57-es Hetedik pecsét c, mozifilm színes remake-jét látnám magam előtt.

Az album indulása baljós: az én mozimban a skandináv hómezőkön csatakos-jeges lovon caplató lovag doom/gothic zenei aláfestéssel halad. S míg ő a maga belsőjével küzd addig kiteljesedik egy hatalmas zenei világ. Katedrálisok belső terében visszhangzik a hang és hideg szél kopogtat maró hóval a festett üvegablakokon. A vívódás később vörösen izzó pokollá változik, majd dalról dalra váltogatja a legkülönbözőbb kényelmetlen és rideg helyek látványát, érzetét.

A lemez első fele emellett feltárja az egész album minden titkát. Mondanám, hogy ez hiba, ám mivel többedjére is hallgatom, mégsem róhatom fel. A latin címmel ellátott dalok ilyen szövegei funkciót nyernek amikor amolyan oratórikus formában visszhangzik egy-egy bevezető ének (Libera Me), vagy refrén. A lemezen az egyetlen angol nyelvű dal így nem lóg ki a sorból. Az album melankolikus kezdete a kórus ismétlése után kiteljesedő dühödt énekkel vált a szimfonikus black metalt jellegzetes zömmögő gitárral kísérő dübörgésbe. Rövid másodpercek alatt hallunk újabb két féle éneket Szabolcstól. Az egész dal olyan, mint egy skizofrén alak szerepeinek váltakozása, a power metalig csapongó dallamokkal. Majd lendületes széles ívű szóló tágítja a teret. Olvastam, hogy a megkapó dallamok (ezúttal) amerikai tudósok szerint a meglepetés erejében rejlenek. Úgy vélem, a szóló utáni megtorpanás, majd az ismét erősen sodró hangzás már nem olyan meglepetés, amivel érdekességre törekedvén érdemes tönkretenni egy dalt. Az ízléses dinamika ilyen mértékű hiánya (szól/nem szól) feltűnő és ezért a Rex már az első dallal keltett valami űrt bennem. A második dal, a Pactum Diablicum ugyanazzal a lendülettel folytatódik, mint az előző, szinte a beékelt szünet különbözteti meg. A hirtelen felépülő nótában a billentyű-vonós aláfestés kiválóan vastagítja a hangzást. A dal amúgy bármely AWS-lemezen megállta volna a helyét. A tételt gyönyörű szóló gömbölyű hangzása zárja, ahol – bánatomra – ismét visszatér a 10/0-hangerő sematikus dinamikája, a zongorabetétes megszakítással, holott ez lehetett volna ennél kidolgozottabb is. Mégis, valamiféle konceptalbum benyomását kelti, ahogy az (angol nyelven énekelt) Lacrimosa szinte az előző betét hangzását viszi tovább az első, teljesen csendes, zongorajátékra és vonósokra épített bánat-dalával. S elkezdődik a Sanguis, ismét vonósokkal, a power metal, majd a sötét black és a modern metal minden vonását egyszerre akarja megmutatni. Mialatt a basszus és dob hangzás nélkül, csak monoton és életlen ritmussal veri szét a dalt. A díszítésnek szánt, hirtetlen újra visszatérő zongora-elem szerintem itt sem funkciót nem lát s nem gyönyörködtet. Aztán elindul egy lebilincselően billegő, akkordfelbontású sípoló gitárjáték, ezt ismét megszakítja egy, a billentyűhöz hasonló vonósbetét, majd forog tovább, amit eddig hallottunk. A cséphadaró dobbal és csak a jelenlét érzetét keltő basszussal. Mindeközben a dal maga meglehetősen fülbemászó. És ami eddig tetszett benne, azt kissé ellaposítja a sokszorosan ismételt versszak.

Ehhez képest kiváló progresszív metallal, sok hangon és hangszínen, lendületes zakatolással indul a lemez tán legkiválóbb dala a Finisterra. A dalszöveg ritmikus, pontosan követi a zenét, és egyszerűen nem hagy egy pillanat fellélegzést. Értelmezéséhez itt kimondottan jól funkcionál az ismétlés. Ez az a dal, amiben végre hallom a hangszereket szerepük szerint és itt elégedett vagyok a dobbal és a basszus dallamival – noha ez utóbbi játékosságát továbbra is hiányolom. Nem tudom megérteni, miért nem kaphatott legalább negyed akkor szerepet, mint a lendületes szólókat játszó gitár, vagy az itt éppen táncos dallamokat csengő billentyű. Ebben a dalban ötletesen hallatszik a szélekre kevert, egymásnak felelgető bridge, mielőtt a gondolkodtató refrén elkezdődik. A nótában alkalmanként a gitárok is visszahangos effekteket kapnak, végig kísérik annak lüktetését.

A lemez íve, ugyan nem törik meg, de a következő Vulcanus kezdetenémiképp visszafogottabbá válik. A duplán és két hangszínen énekelt-szavalt ének szemléletesen írja le ismert világunk pusztulását, közvetlenül, vagy metaforikusan. A csattogó-pattogó gitár az olykor grungeosan „rugós” hangzású pendülések jól felvezetik az ismét csak kiénekelt refrént. Ha már ennyit emlegetem a szöveg artikuláltságát (ami még a hörgő-kántáló énekek alatt is meghatározó), hadd említsem, éppen ezért mennyire bántja a fülemet a kiénekelt részekben a hosszú-rövid magánhangzóknak a magyar nyelvtől idegen torzítása. Erre, sajnos, minden második dalban egyszer-egyszer felfigyelek (mint itt a vulkánra), tán mert már koncerten énekelném a színpad előtt. Ám az, amit megismertünk az album első felében, megbízhatóan ismétlődik a további dalokban. Ha az indokolatlan és dinamikátlan zongora betétet felróttam fentebb, akkor viszont meg kell említsem a Hereditas lelassulóközéprészében, a gördülékeny hangzású gitárszóló előtt hosszan csilingelő zongora futamokat. És végre! Itt éreztem át újra azt a pillanatot, amit szerettem volna a Covenant – Nexus Polaris hallgatása óta újra elkapni. Ez a szimfonikus hatás aztán tovább teljesedik a Nexus hullámzásában. A három különböző stílusú, megformált ének, alatt a férfias kórusok és a zene minduntalan változó dinamikája (végre!) kiemeli a dalt. A dob (és basszus, nem az általam folyamatosan hiányolt hangja, hanem) ritmusa a pattogásával egészen magával ragad. Az utolsó tétel, az Arbor Vitae igyekszik ismét dallammal, erővel és a szöveg ritmusával változatosságot nyújtani. A folyamatosan felépülő tételben egyre több hangszer lép be, majd egy-egy sáv visszalép, pl. ahogy a hegedű teret enged a zongorának, majd a gitárnak. Helyén van az a fura rugópendülést idéző modern gitár hangzás is. A refrénben (hogy tudatosan-e?) felvillan a Jézus Krisztus Szuper Sztár The Temple dalának vezérmotívuma is. Ismét zavar egy kissé a magánhangzók idegen ritmusa (vedd végre észre…, nehézséggel) és tán a kelleténél többször is hallom a refrént ismétlődni, ám alatta a hangszerek mégis igyekeznek valami újat, többet nyújtani.

Ez a zene többszöri hallgatás után funkcionál magabiztos háttérzenének, amikor már minden hangját jól ismerem. Addig ugyanis figyelmet igényel. Jó úton haladok a mélységekben. Más hallgatónak is jó szórakozást kívánok!