Gloryhammer
Return to the Kingdom of Fife

(Napalm Records • 2023)
King
2023. október 22.
0
Pontszám
9.5

10 évvel ezelőtt adta ki az angol Gloryhammer bemutatkozó lemezét Tales from the Kingdom of Fife címmel, a nagyközönség előtt annyira nem ismert zenészekkel, ám Zargothrax, a gonosz varázsló szerepében egy ismerős arc is visszaköszönt a köpeny alól. Nem sokan gondolták szerintem akkoriban, hogy az Alestorm főnöke, Christopher Bowes életre hív egy másik bandát is, az Alestorm-tól eléggé eltérő stílusban, amely legalább olyan minőségi és színvonalas, mint szinte bármelyik banda a szimfonikus heavy/power metalban. Azt meg főleg nem, hogy ennek a bandának is ő lesz a fő mozgatórugója, dalszerzője, szövegírója és nem utolsó sorban a billentyűse is. Utóbbi tevékenységét az Alestorm turnéi miatt nem sokkal később átadta a hozzá külsőleg eléggé hasonlító Mike Barber-nek (Wizardthrone), akivel eleinte fel sem tűnt, hogy nem Bowes van a köpeny alatt a koncerteken. Chris kitalált egy tökéletes (és rendkívül ötletes), fantáziavilágot, melynek központi helyszíne Dundee, amit a gonosz Zargothrax varázsló el akar pusztítani, előbb unikornis invázióval, majd goblinok támadásával és egyéb trükkökkel, varázslatokkal, stb, de színre lép Angus McFife, a hős, aki szembeszáll a varázslóval és seregeivel, majd pedig megmenti a várost és lakosságát – nagyvonalakban ez az első lemez története, amit azóta még három követett.

Angus McFife karakterében véleményem szerint egy tökéletes, ám akkoriban még szintén nem nagyon ismert énekest talált Bowes, mivel Thomas Winklernek óriási hangja van és rendkívül karakteres, karizmatikus frontember is. Viszont a 2010-es évek elejéig talán az volt a leginkább említésre méltó hír róla, hogy egy ideig ő is „versenyben” volt a Dragonforce énekesi pozíciójáért, mint a 2010-ben távozó ZP Theart utódja (ami így visszagondolva nem biztos, hogy rossz döntés lett volna) – illetve voltak bandák, melyekben játszott és/vagy lemezt adott ki: Barque of Dante, Emerald. Aztán sajnos 2021-ben megtörtént az, amit már az Angus McSix lemez elején is említettem, a Gloryhammer váratlanul bejelentette Thomas Winklerkirúgását” a bandából, aki 10 év után távozott Angus McFife szerepéből. Én ezt akkor nagyon sajnáltam és nagyon kíváncsi voltam, kit találnak majd a helyére, mivel úgy gondolom/gondoltam, hogy nem lesz könnyű betölteni a Winkler által hagyott űrt az énekesi poszton, valamint, hogy mit akarnak kezdeni Angus McFife karakterével – csak simán továbbviszik az új énekessel, vagy esetleg másik karakter jelenik meg a történetben. Aztán bejelentették a – számomra – ugyancsak ismeretlen, ciprusi származású Sozos Michael-t (Eons Enthroned, Harmonize, Planeswalker), majd 2022-ben kiadták a Fly Away első kislemezdalt, amin már őt hallhatjuk, illetve azóta már élőben is láttam a bandát Michael-el (Winklerrel vagy kétszer-háromszor, mindig remek bulit nyomtak) és, ahogy ott is leírtam, engem annyira nem győzött meg sem a dal, sem az élő teljesítménye. Karakterességben, karizmában sem éreztem, hogy olyan szinten lenne, mint Winkler, hangban pedig még inkább nem. Többek között ezért is vártam ennyit az új album ajánlójának/kritikájának megírásával, mert nem egyszer, nem kétszer hallgattam meg a június elejei megjelenése óta.

Már az elején, az első egy-két meghallgatás után is éreztem (és mondtam is magamban, illetve az ismerősöknek), hogy nem gondoltam volna, hogy ilyen jó lemezzel jelentkezik a banda, melyet az egyre több és több hallgatás csak még jobban megerősített. Nekem nagyon bejött a banda eddigi három albuma és – szerencsére – azt kell, hogy mondjam, ez a negyedik sorlemez sem marad el az előző háromtól színvonalban, erősségben, „fülbemászósságban”. Remek zenei részek, brutális dallamok, bitang erős, fülbemászó refrének és nem utolsó sorban – az ének sem marad el szinte egy cseppet sem Winkler-hez képest. Gyakorlatilag, mintha ott folytatnánk, ahol a 2019-es Legends from Beyond the Galactic Terrorvortex korongon abbahagytuk.

Az itt hallható intro – Incoming Transmission – mintha csak egy átvezető lenne a két lemez között, hogy utána ugyanúgy elkezdődjön a majdnem 50 perces varázslatos utazás vissza Dundee-ba, melyet a Holy Flaming Hammer of Unholy Cosmic Frost tökéletesen kezd meg. A dalban nagyon örültem a második album Rise of the Chaos Wizards kórusainak visszahozatalára. A lemez egyértelműen egyik legpörgősebb, legjobb refrénnel rendelkező dala a Wasteland Warrior Hoots Patrol, ahol végre megjelenik a sztori szemponjából szintén nélkülözhetetlen The Hootsman (akit a basszusgitáros James Cartwright alakít) is és figyelmezteti a goblinokat, hogy takarodjanak vagy végük lesz – rendkívül szórakoztató az egész és baromi jó a benne hallható szaxofon szóló is. A Fife Eternal az új Angus McFife karaktert mutatja be elsődlegesen, illetve a hozzá tartozó „” karaktereket (plusz pont a gyönyörű női énekes részért), míg a következő Sword Lord of the Goblin Horde és a Keeper of the Celestial Flame of Abernethy pedig az antagonistákat. Mindkét dal hibátlan, zseniális, olyan refrénekkel, kórusokkal és visításokkal megtámogatva, hogy kirázott tőlük a hideg – utóbbi előkerült már a januári turnén is, ott is jól hangzott.

A Vorpal Laserblaster of Pittenweem az egyik olyan artifact-ról szól, amivel legyőzhetik Zargothrax-ot és amit nagyon sürgősen meg kell találni/szerezni (ami nem feltétlen úgy sül el, ahogy szeretnénk) – maga a szám az egyik leggyorsabb, menetelősebb a lemezen – a Rhapsody aranykorát idéző, ugyancsak fantasztikus dal. A Keeper of the Celestial Flame of Abernethy-ben megismerhetjük a fiatal Zargothrax-ot, amikor még nem volt gonosz varázserejének teljes tudatos irányításában. Ez a refrén, amit itt hallunk, hihetetlen:

„Zargothrax, master of nightmares
Keeper of celestial flame
Sorcerer, bound to the darkness
Evil lies in his brain
Darklord Zargothrax, master of nightmares
Keeper of celestial flame
Wizard King, chaos incarnate
Zargothrax is his name!”

Az album záró tétele pedig követi az eddigi lemezek sémáját: egy több mint 12 perces, rendkívül epikus, rengeteg dallam- és tempóváltást felvonultató, úgyszintén frenetikus számmal zárul. Megjegyzés: a lemeznek a 2CD-s deluxe verziójának második CD-jén meghallgatható a teljes album instrumentális verziója is, ami jó ötlet, ha valaki csak pihentetésképp szeretne egy kicsit kikapcsolódni.

Ahogy már említettem, a dalokban a zenei részekbe nem lehet belekötni, olyan gitárszólók, dobjáték és billentyűtémák sorjáznak, hogy szinte végig mosollyal az arcomon hallgattam mindig az albumot – illetve a dalszövegeket olvasva a számok közben rendkívül sokat hozzátesz az élményhez, főleg, ha bele tudjuk élni és át tudjuk magunkat adni, hogy beszippantson. Sozos Michael énekteljesítményét pedig szintén csak méltatni tudom. A hangzás, keverés is tökéletes, nem tudok belekötni, mint ahogy a most is gyönyörű lemezborítóba és szövegkönyvbe sem.

E lemez után nagyon várom a 2024. január 20-ai Beast in Black/Gloryhammer co-headline bulit, melynek egy ugyancsak kedvenc bandám, a svéd Brothers of Metal lesz az előzenekara, akik először fognak Magyarországon játszani. Úgyhogy le a kalappal a Gloryhammer előtt, akik minden kétséget kizáróan az egyik legjobb banda jelenleg ebben a szimfonikus power/heavy metal stílusban és ha ezt a szintet, minőséget tudják tartani, akkor tovább növekedhetnek akár egy Powerwolf, Sabaton szintre is akár.

The Fission Tour The Fission Tour
február 24.
Dirty Honey Dirty Honey
február 29.