Green Day
Saviors

(Warner Music • 2024)
Győr Sándor
2024. április 4.
0
Pontszám
8.5

A Green Day nagy dobása a ‘94-es Dookie volt, ami a grunge hullám lecsengése után éppen felfelé ívelő deszkás kalipunk stílus élére katapultálta az 1986 óta, azaz akkor már nyolc éve létező triót. Abban az időben a The Offspring és Billie Joe Armstrongék dalaiba nem volt nehéz belefutni. A Basket case és a When I Come Around című számaikat szarásig játszotta az MTV. Viszont ezek máig megkerülhetetlenek a koncertjeiken, annyira kiállták az idő próbáját. A lemez három X-es évfordulója kapcsán a Magneoton-Warner egy szép ünnepi díszkiadással hozta ki újra. A Grammy díjat is nyert album egy 4 CD-s és kétféle, 6 LP-ből álló, limitált változatban jelent meg, amiken kiadatlan demók és koncertfelvételek vannak, de a ’94-es Woodstock-i koncert felvétele is rákerült.

Ezzel mintegy fel is vezették a friss albumot, az év elején tizennegyedikként megjelent  Saviors-t. 

Mit érdemes még tudni az amúgy lemezek millióit eladó zenekarról? Az eredetileg Sweet Children néven indult trió 1990-ben változtatta meg a nevét, ebben az évben jelent meg az első lemezük és ekkor került a bandába a dobos Tré Cool. A kilencvenes évek második felére a pop-punk helyett egy másabb, alternatívabb irányba fordultak zeneileg (például a ‘97-es Nimrod albumon vonósokat is használtak, ami nem volt épp szokatlan, gondoljatok csak a szintén korabeli ír Therapy? ultrasikeres Troublegum lemezét követő anyagokra) és szövegileg is. Bár akkora kereskedemi sikert nem tudtak elérni, mint a Dookie-val (nyilván a trendek változása is közrejátszott ebben) azért a különböző díjak megtalálták őket. 

2004-ben robbantottak újra az American Idiot lemezzel (még ma is találkozni ilyen pólókkal időnként), ami egyrészt politikusabbá vált, másrészt a zeneszerzői vénájuk újabb ékköveit rejtette. Itt érdemes a Boulevard of Broken Dreams és a Wake Me up When September Ends dalokra gondolni.

Ugyan a milliós lemezeladások és a díjak, meg a headliner világkörüli turnék alapján a banda már rég kilépett az undergroundból, a hozzáállásuk mégis punk maradt. A 2009-es albumot az USA legnagyobb áruházlánca nem volt hajlandó forgalmazni, arra hivatkozva, hogy sérti a közízlést és a rajta található számok fiatalkorúaknak egyáltalán nem ajánlhatók. A zenekar természetesen nem tett eleget a kérésüknek, hogy készítsenek egy olyan verziót, amin nincsenek korhatáros szövegek, de a 21st Century Breakdown c. konceptlemez így is Grammy-díjat nyert. 

Persze volt mélypont is a csapat életében, aminek az ¡Uno!, ¡Dos!, ¡Tré! lemezek “állítanak emléket”, majd a 2016-os Revolution Radio lemezzel úgy tűnt sikerült visszatalálniuk a helyes vágányra, négy évre rá kihozták a Father of All Mothrefucker albumot, ami kicsit talán lazábbra sikerült.

2024-ben pedig itt a Saviors, ami egy tizenöt tételt bő háromnegyed órában megfogalmazó anyag, ami úgy dallamos és slágeres, hogy közben kellően hotzsol és megmaradt a punk hozzáállás is. Érdemes a szövegekre is figyelni, mert nyilván nem agysebészi szintűek, ám valószínűleg pont ezért talán néhány embernek fel is tudja nyitni a szemét a világ és a társadalom nem épp rózsás helyzetére.

A megjelenés előtt szépen sorban jöttek a klipes dalok, a zombies The American Dream is Killing Me persze egy komoly filmes teljesítmény, ám képi világ a szöveggel együtt mélyebb aspektusokat is megmutat a mai amerikai (és a világ többi részének) társadalmáról.

Hasonló kérdések is megfogalmazódhatnak a szintén klipes Look Ma, No Brains! kapcsán is. A Bobby Sox meg a bulis oldalukat mutatja, a dal pedig akkora sláger, aminek egyértelműen a legnagyobb dalaik között a helye és garantáltan a koncertek fénypontja lesz.

Hasonlóan emlékezetes a rajzfilmes videóval megtámogatott One  Eyed Bastard, aminek baromi erős refrént írtak – talán a lemez legjobbját:

Vendetta is a friend of mine
Revenge is sweeter than wine
I never asked to hear your God damn feelings
Get on your knees when you’re kissing my ring

Persze ott a Dilemma, ami meg szövegében meg a képi világa party, az ivászat és a szerek, meg az elvonó kapcsolatát is érinti. 

De sorolhanám még, mert a Living in the 20s – ami amúgy szöveges klipet kapott – a gitárszóló(!) miatt emlékezetes.

Nekem azonban az amúgy egyértelmű mondanivalójú Coma City a kedvencem, ami persze a sorok közt olvasva talán még többet jelent.

Persze vannak még finomságok a lemezen, itt is feszegetik a határokat finoman. Ott van például a Corvette Summer, ami amúgy sima amcsi rádiórock vagy a totál Beatles-es Suzie Chapstick. Persze a Basket Case recept alapján induló, aztán persze kissé öreges Strange Days Are Here to Stay is kellemes, de mondjuk azt épp le is hagyhatták volna. Ellenben a Father to a Son bár dúsan hangszerelt dal, mégis tökre a helyén van a punkos lemezen és jól is áll nekik. De ezt már ismerjük az életműből.

Az nyilván sokat jelent, hogy erős kiadói háttér áll a banda mögött és ezt ki is használják, amint talán nem is lehet számon kérni rajtuk. Én viszont úgy látom, hogy ennek ellenére ugyanazt a punk hozzáállást hozzák, mint a kilencvenes évek elején, mielőtt beütött a siker. És a siker most sem kerüli el őket, hiszen ezek az öltönyös ötvenes punkok most is hozzák azokat a fogós dalokat, amik bekúsznak a bőrünk alá és akár egész napra is be tudnak ragadni.

Azt én mindenképp szeretném kiemelni, hogy ez egy erős lemez, amivel kiválóan lehet szórakozni és vannak olyan helyzetek, amikor ennél nem is kell több.

Palaye Royale Palaye Royale
május 29.
Sting Sting
május 30.