Akik nem szívlelik a kísérletezős, avant-garde vagy csak egyszerűen furcsa zenei vadhajtásokat, azok kapaszkodjanak a farkukba, mert abba a világba fogunk most belecsöppenni. Történt ugyanis, hogy a mindig nyüzsgő New York utcáin két különc összetalálkozott az úr 2016. évében és sok mindenben megtaláltak a közös hangot. Bő lére eresztett utolsó mondatomat a szó szoros értelmébe is lehet interpretálni. David Brenner a Gridfailure, míg Benjamin Levitt a Megalophobe nevezetű projekteket vitte. Találkozásuk után hivatalosan is összebútoroztak egymással. Együttműködésüknek a 2017-es Dendritic és a rá egy évre megjelenő Tasukete volt eddig a gyümölcse. Az idén szeptember 2-án megjelenő Harbringer Winds azonban nehéz szülés volt. Mindig akadt egy kis bökkenő, fennakadás, ami hátráltatta a munkálatokat. Ez most már szerencsére a múlté és ez a kiadvány egy rendkívül széles palettáját vonultatja fel ezen művészlelkek koncepciójának.
A vendégzenészek száma kilenc, nem fogom felsorolni az összeset, de fogalmazzunk úgy, hogy sokakkal jó kapcsolatban vannak. Mac Gollehon (Duran Duran, Chaka Khan, Buddy Rich, David Bowie, Blondie, Onyx, stb) és Leila Abdul-Rauf (Vastum, Ionophore) neve csenghet számunkra ismerősen, evvel persze nem akarom ledegradálni a többieket. Ha hangszerekről van szó, akkor sem adják alább az urak: gitár, basszus, billentyűk széles garmadája, szintetizátor, dob, különféle ütős hangszerek, szaxofon, tangóharmonika, teremin, cselló, szájharmonika, különböző effektek és elektronikák, magnószalag manipulációk és természeti bejátszások adják a Gridfailure és a Megalophobe sava borsát. A különféle vokálok már csak hab a tortán, mert félre értés ne essék, itt azt is ugyanúgy hangszerként kell kezelni.
A Tuning For The Inevitable remekül megalapozza a hangulatot, csendesen csörgedező patak és madárcsicsergés fogad minket, miközben a háttérben furcsa, nem e világi zajok keltik fel az érdeklődésünket. Kicsit hallani a gitárokból, de itt az ambient az úr. Egybefolynak a hangulati elemek a következő tétellel, ami az Alterations Of Symbiosis címet kapta. Itt már jóval borúsabb, szinte skizofrén hanghatások köszöntenek minket, torzított vokálokkal megküldve mindezt. A második leghosszabb felvonása ez a lemeznek és meg kell, hogy mondjam érződik is rajta. A Sunn O))) többször is az eszembe jutott, ők a monoton sötétségben lépkedés nagymesterei. A Gridfailure és a Megalophobe mindezt persze egy teljesen más megközelítésben teszi, de az érzet az ugyanaz. Nem akarnak agyonnyomni minket az elviselhetetlen súllyal. Ők a zárt osztálynak egy másik részén kaptak helyet. Ezekre a fickókra egy másik folyosón lelhetünk, ők azok a távoli rokonok, akiknek sikerült átlépniük azt a nagyon vékony vonalat, ami elválasztja a zseniket az őrültektől. A fejünkbe akarnak hatolni, amint a színük elé kerülünk sasként figyelik a testbeszédünket, ugyanis nagyon jól tudják, hogy a szánkkal tudunk hazudni, de a testünkkel nem. Ők azok, akik nemhogy értelmet tudnak adni a legsötétebb dolgoknak, de egyenesen a leglogikusabb megoldásként tudják prezentálni mindazt, amitől mindig is viszolyogtunk és a többségi társadalom szívből megvet.
Az A Cadaveresque Breeze sem lesz kegyes velünk, sőt egyre inkább süllyedünk le a mélybe, miközben ők elégedetten szemlélik azt, hogy behatoltak agytekervényeinkbe, és mi már onnan nem is tudjuk őket kitessékelni. Nyugtalanító hangok és rekedtesen suttogó kántálások késztetnek arra, hogy elkövessük a lehető legborzalmasabb dolgokat azokkal, akiket a legjobban szeretünk. A szemünk előtt már ezerszer lejátszódott a jelenet és egyszerűen nem tudjuk elhinni, hogy ezek tényleg a mi gondolataink lennének. Emberünknek sikerült elültetni ezt a magot a lelkünkbe, a Bellows komor csellói és a csepergő eső pedig csak tovább növesztik bennünk ezt a tövisekkel teli fekete rózsát. Sistergés és a búgó cselló kettőse az alvás paralízis himnusza is lehetne. Amikor a két világ között lebegünk, összemosódnak a határok és minden bizonytalanná válik. Meglátjuk holnap a reggelt? Vagy már nem lesz mivel látnunk többé? Mindenki ugyanolyan könnyedséggel fogja venni a levegőt, vagy már csak egy üres, csontokkal és hússal teli élettelen test mellett töltöttem az éjszakát?
A Something Foul hű marad a nevéhez, talán az eddigi leghátborzongatóbb tétellel lesz dolga a hallgatónak. Erősen eltorzított, kicsit elektromos károgás vágja az arcunkba a világ összes romlottságát. Nagyon ritkán, de néha bekúszik egy egész tiszta hangú gitár, de ez csak néhány másodpercre jelenik meg. A káoszé és a zavarodottságé az úr. Ahhoz a stációhoz érkeztünk, amikor már azonosulni tudunk mindazzal a borzalommal, ami eddig csak a fejünkben lakozott és mindannyiszor elborzadtunk pusztán a gondolatától is. Most már képesek vagyunk elkövetni mindazt, ami eddig rémületet és megbotránkozást keltett bennünk. Lassan, napról napra érlelődnek bennünk ezek a gondolatok, és már nem is akarjuk őket elfojtani. Az Intermittent minimalistább megközelítése egy feszültséggel teli nyugalmat hoz. Mindez nem azt jelenti, hogy a bennünk szunnyadó vadállat megszelídült volna, csak annyi történt, hogy már tudunk pókerarcot vágni a környezetünknek. Az I Have Friends Up There Redux kellemesen post-rockba hajló gitárdallamokkal, zongoraként ható billentyűk és női szöveg alámondással talán a legmeghökkentőbb tétel. Békésnek tűnik minden, amíg el nem szabadul a pokol, és egy bestiális kiáltás véget vet minden békés gondolatnak. Visszakerültünk abba a mocsokkal teli mocsárba, ahová valók vagyunk, a remény végleg hátat fordított nekünk.
A This Dirge Requires A Murder gonosz, suttogó hangjai, néha felcsendülő szájharmonikája ismét a bizarr gondolatokba löknek vissza minket. Mindig amikor lenne egy kapaszkodónk a „normális” világba, eltaszítanak és visszavetnek abba a gondolatvilágba, amibe nem szeretnénk tartozni. A háttérben felcsendülő szaxofonok egy urbánus érzetet adnak mindennek, a felcsendülő dallamok megidézik New York metrópoliszokra jellemző lüktetését. Egy nagyvárosnál nincs magányosabb hely a bolygón, egyike vagy az elsuhanó arcoknak, akire pár másodperc múlva senki se fog emlékezni. A Burn Pits jelzi nekünk azt a pontot, ahol nincs tovább, már nincs mit megízlelni, nincs mit megtapasztalni. Velőtrázó, torzított kiáltások és vészjóslóan lassú basszus pengetések testesítik meg azt a dühöt és szomorúságot, ami eddig elkísért minket, de végre megszabadulhatunk tőle örökre. Legsötétebb éjszakánkon mégis előjön az emberi énünk, egy mindenkire jellemző, nem túl hízelgő jellemvonás: önzőek vagyunk. Akárhová is sodorjon minket a sors, nem szeretnénk ott egyedül lenni. Így ezen végzetes napon gondoskodunk arról, hogy legyen társaságunk. A címadó, több mint 14 perces Harbringer Winds már nem a mi szemszögünkből szemléli a helyzetet, mivel nekünk olyanunk már nincsen. Peng a akusztikus gitár, lassan, merengve. A természet hangjait felbolydítja egy rondán eltorzított kakofónia. Még mindig átjárja a falakat az az energia, ami ott és akkor, abban a pillanatban megtörtént. A szaxofon és a megfoghatatlan hangképek tömkelege mesél nekünk, ha akarjuk. Elmeséli azt, ahogy egy találkozás egy becsületes senkit egy megátalkodott valakivé tett. Mindenkinek más történetet vetítenek a szemeik elé a hangok alkimistái. Ahogyan a különböző képek elkezdenek mozogni és filmmé válni, úgy a hangok is megelevenednek mindazok számára, akik nyitottak az irányukba és van némi képzelőerejük. Filmünk végéhez értünk, remélem ízlett a popcorn. Ne tolakodjanak a folyosón!
Vélemény, hozzászólás?
Hozzászólás küldéséhez be kell jelentkezni.
